Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

(Die Mühle der Gerechtigkeit)

Ernst Lothar még mindig nem foglalja el azt a helyet a világirodalomban, mely őt megilleti.

A Kleine Freundin óta ugyan sokan megismerték és megszerették, de a legtöbb olvasó számára ő csak bécsi újságíró, akinek tárcáival, cikkeivel a Neue Freie Presse hasábjain találkoznak.

Ezek a cikkek nem foglalkoznak világrengető problémákkal. Lothar témája: az emberi szív. Legszűkebb, legszélesebb téma a világon. A gyermek, a család, olykor egy kutya vagy valamilyen utcai figura érdekli: a verklis, a gyorsfényképész. Amit meglát, arra mintha a nap sütne. Minden, ami szürke, jelentéktelen volt, ami mellett százszor elmegyünk anélkül, hogy meglátnánk, egyszerre ragyogni kezd. Az öregúr a ligeti padon, a régi ház a gyerekkori emlékekkel, a fürdővendég, aki naponta a pincérrel, a fürdőssel, a szállodással, a szobaszomszéddal veszekszik, holott, december 8-án olyan mindegy lesz, hogy augusztusban milyen volt az ebéd. Mennyi felesleges energiát takarítanának meg az emberek, ha erre gondolnának. Semmi sem elég fontos, hogy kedvünket rontsuk vele. Sem az ebéd, sem a kiszolgálás. A szomszéd sem, és a villanyos közlekedés sem. „Wichtig ist die Liebe, wichtig ist der Tod.” Ami megváltoztathatatlan, kikerülhetetlen, ami december 8-án is éppen úgy fáj, mint augusztusban. A halál fontos, a szerelem fontos.

Egy rövid tárcájában írja ezt a bölcsességet Ernst Lothar (Philosophie des 8. Dez.). Észre sem vette talán, hogy ezzel írásai alapgondolatának jelmondatát írta le.

Új regényeiben szélesebb, nagyobb stílű keretet kap mondanivalója. Az emberi szívért való harcot (Kampf um das Herz) az emberi jogokért való harc követi.

A Mühle der Gerechtigkeit „Az emberi jogok” regényciklusának első kötete. A halál jogáról van szó ebben a könyvben, arról a sokat vitatott jogról, hogy szabad-e a szenvedő, menthetetlen embert könyörületből megölni. Euthanasia – így hívják ezt tudományosan.

De a nagyvonalú téma elveszti általános jellegét Ernst Lothar költészetében. Lírikus hajlama az általánostól a speciális felé vonzza. Nem az emberi jogok, az egy ember joga, a Haushofer bíró joga és élete és sorsa a fontos. Kissé száraz, kissé unalmas, kedélytelen, rideg ember ez a Haushofer igazságügyi tanácsos úr. Nem rokonszenves. Ernst Lothar szándékosan választotta [762] őt regényhőséül. A szürke embert akarta megmutatni, akiben legbelül mégis mindenféle olyan van, amit környezete nem lát, amiről maga sem tud.

A szürke embert látja meg Ernst Lothar. A szürke emberre ekkor rásüt a nap, és egyszerre ragyogni kezd. Kiderül, hogy a szürke ember érzésekre képes, amiket nem ismert. Tud szeretni és örömet szerezni. Könyörületességre, megértésre és heroikus cselekedetre képes. Szíve van a szürke embernek.

Haushofer bíró a salzburgi törvényszék bűnügyi osztályán tanácselnök. Szigorú, kérlelhetetlen, tisztességes ember. Irtózik a bűntől, a gonosztevőtől, ezért minden korrekt pártatlansága ellenére mindig a váddal rokonszenvez. (Jelszó: hová jutnánk?) Jó férj, kifogástalan apa a maga módján. Nem gyöngéd, nem érzelgős, takarékos, kötelességtudó, és megveti a „mulatságokat”. (E gyűjtőfogalom alá tartozik nála minden, ami nem munka, tehát sport, művészet, irodalom.) Huszonhét évi házasság után felesége gyógyíthatatlanul megbetegszik. És ekkor Haushofer bíró, a törvény őre és tisztelője, a rideg, kemény, fantázia nélküli hivatalnok enged az asszony könyörgésének, és megöli.

Ahogy Haushofer bíró eljut idáig, az a régi, igazi Ernst Lothart jellemzi. Az igazságügyi tanácsos úr megtanulja azt, amit sohasem tudott: átérezni más ember lelkiállapotát. Mert ez a titka minden könyörületességnek, minden megértésnek: elképzelés, átérzés.

Van egy jelenete a könyvnek: Haushofer, a takarékos, mulatságokat megvető Haushofer elviszi nagybeteg feleségét a Jedenmann előadására. A színházban életében először könnyes lesz a szeme. Mert a halál most először nem színpadi díszlet, és nem is hivatalos ügy számára, mint az aktákban.

Haushofer bíróban megindul egy folyamat, amely lelkét hozzáférhetővé teszi a Jedermann művészi szépségei, megható jelenetei, a galambok ezüstös repülése, a lenyugvó nap véres színei – a hangulatok számára.

És mikor az előadás után a lesoványodott, halálra ítélt, fájdalmát hősiesen titkoló asszonyra néz, aki az ő kacagó, rózsás arcú felesége volt, akkor a részvéttől elsötétedik előtte a világ.

Így érzi, és így is mondja a száraz, precíz Haushofer. Ilyen nem precízen, ilyen értelmetlenül. Ilyen plasztikusan, ilyen gyönyörűen. „Fekete lett a szemem előtt – mondja a tárgyaláson is ő, aki világ – életében utálta a határozatlan meghatározásokat. Nem. Nem szédült, és nem lett rosszul. Fekete lett a szeme előtt – ragaszkodik e kifejezéshez. A részvéttől indítva megy a rideg, gyöngeséget nem ismerő Haushofer bíró a nagybeteg feleségével a Jedermann előadása után vacsorázni. – Sietni kell – érzi. – Elkéstem – érzi. És siet. Előkelő vendéglőbe viszi, a legdrágább ételeket és a legfinomabb italokat rendeli. Mindent rendelne, mindent adna, és mindent megtenne. Mindent, amit 25 éven át nem adott, vagy csak fösvényen mért: luxust, gyöngédséget, dicséretet. [763]

Gyilkolna és csodát tenne érte. És csodát is tesz a szürke, száraz, rideg ember: Felkel a székről, feleségéhez megy, megcsókolja. – Szeretlek – mondja, talán először életében.

A regény második része elkeseredett harc a mai törvényhozás és igazságszolgáltatás ellen.

A tárgyaláson Haushofer bíró, a jog és törvény őre, fanatikus híve egyéni tragédiáján keresztül szörnyű meghasonlottsággal látja, hogy mindaz, amiért élt, amire esküdött, ami megdöntethetetlen igazság, a dolgok értelme és lényege volt számára – mind bálvány, hamis és hazug.

Haushofer bíró a vádlottak padján belátja, amit sohasem hitt el, és amire a paragrafusoknak nincsenek árnyalatai: hogy nem az a lényeg, ami történt, hanem hogy hogyan történt.

Ámulva látja, hogy a tanúk mind hazudnak, ki érte, ki ellene. Hogy az orvosszakértők korlátoltak, az ügyészt nem az igazság érdekli, hanem a maga igazsága, ami nem egyéb, mint a maga hiúsága, az elnök minden látszólagos tárgyilagossága mellett elfogult, olyan, amilyen ő is volt.

Hogy van egy hatalmas válaszfal, amelyen nincs átjárás, és melynek egyik oldalán a törvény és az igazságszolgáltatás áll, a másik oldalán az eleven élet, amely a maga ezerféleségében nem szorítható be akták és paragrafusok közé. Hogy van előre megfontolt szándék, amely nem az, és ellenállhatatlan kényszer, ami ha nem bizonyítható, akkor is az. És van beszámíthatóság, amikor pedig elfeketedik az ember előtt a világ. És van elmosódó határvonal a normális és az abnormis között, és öt lépés az ajtótól a vádlottak padjáig, van öt másodperc a bíróság bevonulásától az ítélet kihirdetéséig, öt lépés, öt másodperc, amiről ő tanácselnök korában nem tudott, amire sohasem gondolt, amit el sem tudott képzelni. Haushofer bíró, az igazság malmának hűséges szolgája most maga is felőrlődik ebben a rettentő, fantázia nélküli, mindent egyformán elnyelő gépezetben.

Minden az elképzelésen múlik. Ez Ernst Lothar könyvének hittétele.

És ebben különbözik Lothar forradalmisága a többi propagandaírástól, melyek a törvényt, a jogot, a bűnügyi eljárást vagy a bűntett meghatározását akarják megváltoztatni.

Lothar nem nyúl az írott törvényhez. A bírákat akarja forradalmasítani. Új bírákat kíván, olyanokat, akik a holt betűkből, a merev formákból, a hazug eljárásból kiássák az igazságot. Olyanokat, akiknek fantáziájuk van, akik el tudják képzelni a vádlott lelkiállapotát, akik világosan látják a dolgokat és eseményeket.