Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

XIV

Dr. Wimpfen Ágoston idegorvos harmincöt év körüli, meleg tekintetű fiatalember. Kellemes megjelenése orvosi munkiája közben őt vagy a nőbetegeit nagyon zavarhatja, ezért fiatalságát hideg hangú, pedáns mondatai mögé rejti.

Most az íróasztala előtt ül – szemben vele Siró Zoltán.

– Tudtam, hogy meglátogat. Stux ügyvéd úr ma reggel közölte velem, hogy Salgó Emmi kisasszony sorsával többé nem foglalkozhat, mert erre többé nincsen joga. Közölte velem azt is, hogy a beteg ügyeivel ezentúl ön foglalkozik. Tudatnom kell azt is, hogy orvosi munkadíjamat Stux úr a tegnapi napig kiegyenlítette. Ha Siró úr engem bíz meg a beteg kezelésével, legyen szíves nyilatkozni, hogy maradjon-e minden úgy, ahogy eddig Stux úr kívánta, vagyis én járjak ki a Svábhegyre a beteghez, vagy a beteg járjon el rendelőóráimra. Hangsúlyozom, hogy a beteg fizikai állapota olyan, hogy eljárhat a rendelésre, és szokatlan, ezenkívül költséges dolog, hogy az orvos járjon el hozzá. Tudnom kell azt is, hogy hajlandó-e a beteg és munka nélkül álló családja egzisztenciáját szintén úgy biztosítani, ahogy Stux úr tette. Tőle tudom, hogy e kérdésekről önök között nem esett szó, öntől kell hát megkérdeznem, mert tudnom kell, hogy a beteg és hozzátartozói – kik el nem választhatók – megmaradnak-e mostani életkörülményeik között.

– Kérem, én tiszteletben tartom Stux ügyvéd úr intézkedéseit. Minden maradjon változatlanul, az anyagi kérdések teljesen alárendelt jelentőségűek, minden áldozatra kész vagyok… Engem mindenekelőtt a beteg állapota érdekel… Mi van vele?… Van-e remény gyors gyógyulásra?…

– A beteget harmadik hónapja kezelem. Állapota változatlan… Jó, hogy egyszer a torka is fájt, e betegségében is én kezeltem, azóta tudomásul veszi, hogy orvos, az ő orvosa vagyok… Hiszem, hogy meg fog gyógyulni… Hogy mikor? Azt nem lehet tudni… majd egyszer… talán márólholnapra… egy pillanat alatt. Reméljük… Az én munkám voltaképpen most kezdődik el, ha közli velem azokat a fontos adatokat, melyeket csak ön adhat meg.

– Azért jöttem, hogy elmondjak mindent.

Belekezdett a Hungária étteremben történtek elmondásába. Eleinte szégyenkezve, nagy bevezetéssel kerülgette a történetet, zavartan, összefüggés nélkül az előzményekről beszélt, és amikor rátért a tárgyra, akkor se tudott rendet tartani, folyton magyarázott, hogy mi miért történt.

Elkínlódva, sápadtan hallgatott el. [747]

– Uram, amit elmondott, az nagyon sok, de nem elég… Hajlandó-e mindent elölről elmondani?

– Doktor úr!… Magam is érzem, hogy nem érthetett meg engem… hiszen nagyon zavart vagyok… Nemcsak most, mindig ilyen állapotban vagyok… azt hiszem, én is orvosi kezelésre szorulok…

– Igen, szüksége volna kezelésre… Próbáljuk meg… Kezdjük meg azonnal a kezelést… Kérem, dőljön le a pamlagra, a mennyezetre nézzen, és ne rám, azt hiszem, a legjobb lesz, ha falnak fordul… úgy… így inkább egyedül érzi magát… És most beszéljen… nem bánom, ha születésétől kezdve mond el mindent, akkor talán minden sorra kerül… Ne gondoljon arra, hogy ön Salgó Emmi kisasszony hozzátartozója… Most csak magáról van szó. Ne gondolkozzék, ne törje a fejét, ami eszébe jut, azt mondja… Mindig csak beszélni, folyton beszélni… de hazudozás nélkül…

És Siró Zoltán beszélt…

……

Már két hete járt dr. Wimpfenhez. Egész nap az orvos pamlagján szeretett volna feküdni és beszélni, beszélni… Mindennap, attól a perctől kezdve, hogy felébredt, izgatottan várta azt az órát, amikor elmehetett az orvoshoz. Olyan érzések közt járt, mintha boldog utazásra készülne. Utazási láza volt. Esténként hatkor, végre, lefeküdt a pamlagra, és boldog megsemmisülésben beszélt gyermekkoráról, apjáról, anyjáról, mindenről – Emmiről is… Elsikkadt emlékek buggyantak elő. Soha semmi melegség, semmi öröm, mindig csak szerencsétlenség, mindig csak boldogtalanság boldog feltárása volt a beszéde…

De naponta csak egy-két órát élhetett betegsége gyönyörében. Nem gondolt a gyógyulásra, szinte félt a gondolattól, hogy meggyógyul, és egészségesen – mi mindent kellene elvégeznie.

Egyik napon meglátogatta Kalász István. Szidta a fiút az atyai barát. Mit lézeng Pesten, utazzék el külföldre, szedje ott össze magát…

Ijedten tiltakozott a gondolat ellen, hogy elhagyja Pestet, hogy elhagyja… dr. Wimpfent…

– István bátyám, küldjön egy hordó bort a legjobból, a legvénebből… és szép gyümölcsöt is, itt van a cím, ahova küldeni kell…

– Ezt már szeretem – mondta hamisan pislogva Kalász, nőügyre gondolt. – Küldöm, fiam, holnap küldöm, kocsival küldöm…

……

– Köszönöm, Siró úr, a szép gyümölcsöt… a bort is. Elviszek belőle néhány palackkal az útra… Egy hétre el kell utaznom.

– Elutazik? – kérdezte riadtan.

– Igen. Egy hétre felfüggesztjük a kezelést…

……

Egy hétig kell várni, míg Wimpfen hazajön… Volt-e joga egyedül hagyni őt? Ő úgy van most, mint aki a műtőasztalon nyitott [748] hassal fekszik, és az operáló orvos elment. Egy hétre ment el! Bizonyára messzire utazott. Miért nem kérte meg, hogy vigye magával? Külön szakaszt béreltek volna. Lefeküdt volna a pamlagra, és mindent elmondhatott volna. Még mennyi mondanivalója van…

Három nap telt így el. Szállodai szobájából ki se mozdult. Várta vissza az orvosát. Ha eszébe jutott Emmi, csak mondogatta magának: „Érte történik minden… de nekem előbb kell meggyógyulni. Ha ő gyógyulna meg előbb, mi öröme telnék abban, ha a régi, beteg Zoltán állna elébe. Hiszen míg együtt éltünk, szinte naponta mondta, menjek haza, gyógyuljak meg. Emmi is látta, hogy súlyos beteg vagyok. Igen, beteg vagyok, nem tudok egészségesen gondolkozni. Ezt már megmondtam Wimpfennek is, de ő rám szólt: „Nem kell színesen beszélni, mert ilyenkor komponál, hazudik.” Erre azt mondtam, hogy Stux is kicsúfolt… „Helyes, beszéljen Stuxról… Róla alig beszél…” Igen, ha hazajön Wimpfen, sokat beszélek majd Stuxról… Még négy napig kell várni Wimpfenre… Meg kell őrülni!…

Kopogtatnak… Egy szolga lép be, és jelenti:

– Beltramo úr Milánóból…

Felugrik, és meredten néz maga elé.

– Nem fogadom… Mondja meg neki, hogy beteg vagyok…

A szolga elmegy, de egy pillanat múlva újra belép.

– Nagyon fontos jelentenivalója van. Mikor jöjjön?

– Soha!

A szolga vállára tette a kezét, rémült tekintettel a szemébe nézett, és mintha neki szólna, még egyszer remegve kiáltotta:

– Soha!

Beltramo, aki az ajtó előtt várakozott, elszánta magát, bemerészkedett.

– Nagyságos úr… Almássy Erzsébet itt van… Pesten van.

– Nem érdekel!… És menjen el.

Beltramo ráálmélkodott Zoltánra. Három hete, hogy megtalálta, és azóta a kopó szenvedélyével követi az asszonyt. Tegnapelőtt vele egy vonaton érkezett meg Budapestre. Nyomban táviratozott, és mert Zoltántól választ nem kapott, kiautózott Kiskertre, ahol csak azt tudta meg, hogy megbízója Budapesten van, de hogy hol lakik, azt nem mondták meg neki. A bejelentőhivatalban ma délelőtt megtudta a címet… Öt perccel ezelőtt nem gondolta volna, hogy ilyen fogadtatásra talál.

– Beltramo úr, nem kellenek a hírei… Nem érdekelnek… Már nem foglalkozom ezzel az üggyel… Miért?… Talán beszámoljak?… Hagyjon békén… Utazzék haza…

– Kérem, én eljártam megbízatásomban… Most hazaküld?… Még útiköltségre valóm sincs.

– Adok útiköltséget.

Beltramo eddig halkan, alázatosan beszélt, de most már nem vette figyelembe Siró Zoltán izgatott állapotát. Látta, hogy itt egy[749]szerűen ki akarják dobni. Ő azzal a reménnyel jött ide, hogy egész életre való jutalmat fog elnyerni. Csak odaadja a címet – Jávor utca 49 –, és ezzel jövőjét megteremtette. Tegnap jól körülnézett Kiskerten, van ott az ő és a családja számára is hely… Írni készült feleségének, hogy kezdhet csomagolni… És most minden összeomlott… Összeomlott?… Valamicske mégis jár neki az útiköltségen kívül. Már a nagy mesélő Beltramo beszél. Alázatosan, de mégis támadóan pereg a nyelve. Öt hete van úton, kis és nagy kiadásokat sorol fel. Akit követett, az nagyon előkelően élt, ő is kénytelen volt a legdrágább hotelban lakni… A levegőben számoszlop úszik, alatta a végösszeg… ennyi meg ennyi.

– Hallgasson! – kiált rá Zoltán. – Maga… maguk nyomorítottak meg bennünket… Detektívek!… Detektívek! Orgyilkosok! A detektívek ölték meg az apámat. Maga volt a fő gyilkos!… Engem nem fog legyilkolni…

Bankjegyeket, sok pénzt, mind, ami a tárcájában volt, odadobta neki.

– Itt van!… Menjen!

Kituszkolta az ajtón, és megfordította a kulcsot a zárban… Percekig fogta a kilincset… Figyelt. Végre elhitte, hogy elmúlt a veszély… Boldogan mosolygott: „Elment az az ember… Elintéztem…”

Ledőlt a pamlagra, ösztönösen falnak fordult. Hangosan beszélt, mintha Wimpfennek mondaná el ezt a merőben új történetet. Elintézett valamit… De… Almássy Erzsébet itt van… Megijedt. Beltramo, akit ő kidobott, most elmegy ahhoz az asszonyhoz… Leleplez előtte mindent… Az a detektív ráuszítja… idehozza…

Rémképek ezek… Hol van már Beltramo? Régen megolvasta a pénzt. Nem elég egy életre, de van megtakarított pénze is, és azzal együtt kitesz annyit, hogy beosztással hosszú ideig gondtalanul élhet, a kis tőkével valami üzletecskéhez is hozzáfoghat. Már meg is kezdi a beosztást… Ennivalót vásárol az útra. Az első vonattal hazamegy, és ebben, a történetbe nem fog visszatérni.

De Zoltán ezt nem tudja, Beltramo gonosz tervei egyre kínozzák… Menekülni akar. El, el Wimpfen lakására, meg kell tudnia, hová utazott, utána kell menni. Úgysem maradhat Pesten, míg az az asszony és Beltramo itt vannak.

Wimpfen lakásán megtudta, hogy az orvos a Svábhegyen, a szanatóriumban üdül. Így, egyszerűen megmondták. Azt is mondták, hogy csak a jövő héten jön haza. Várjon türelemmel. De ő nem várhat. Félóra se telt belé, és már az orvos előtt állt.

– Miért csalt meg engem, doktor úr? Azt mondta, hogy elutazik… Engem nem szabad megcsalni…

– Ezen a széles világon mindenkit megcsalnak, csak magát nem szabad?…

– De doktor úr, én halálos beteg vagyok!… és Ön orvos, az én orvosom… [750]

– Elfelejti, hogy a másé is… És talán éppen a másik beteg miatt jöttem néhány napra ide… Egyébként maga nem halálos beteg. Nyugodtan hagytam egyedül… Most pedig mondja el, mi történt? Bizonyos, hogy valami történt magával.

Szemben ült az orvossal, és nem tetszett neki ez a helyzet. Míg beszélt, vágyakozva tekingetett a pamlagra, de Wimpfen nem kínálta meg vele. Pedig oda szeretett volna feküdni, falnak fordulni, úgy beszélni…Úgy mindent el lehet mondani… De így is részletesen jelentette meg a Beltramóügyet, és nem fojtotta magában, az elmúlt napok gyötrelmeit sem, melyeket orvosa nélkülözése miatt szenvedett át.

Míg beszélt, dr. Wimpfen elővette receptblokkját, orvosságot írt fel.

– Szedje, kérem, az itt felírt orvosságot! Ettől megnyugszik, és remélem, nem fog ilyen súlyos mértékben utánam kívánkozni… Jó, ha a beteg bizalommal van az orvosához, ez fontos komponense a gyógyulásnak… Ám önnél nem a bizalom, a hit megnyilvánulását látom… hiszen úgy nyúl utánam, mint az alkoholista az ital után… Nézze… ön hetek óta jár hozzám, és én még csak az első feladatom teljesítem – a maga meghallgatását. Még nem tettem semmit, még nem nyúltam magához… Nem is hiszem, hogy erre sor kerül… Nem is baj, hogy nem kerül rá sor. Mi, orvosok, foglalkozunk ugyan jellemgyógyítással – ne értsen félre, öntudatlan vasakarattal eltakart emberi gyöngeségekre gondolok –, de ehhez az orvos munkáján kívül a beteg akarata is kell… Nem biztathatom. Semmi akaratot sem látok önben… No, nem baj… Meg kell nyugtatnom, nincs komoly baja… vagy mondja, komoly baj az, ha az ekevas megrozsdásodik? Csak szántani kell vele, kifényesedik újra. Ha éveken át a félszerben hagyják, és sohase szántanak vele, bizony, megeszi a rozsda… Vagy betegség-e a retkes láb? Csak piszok: le kell súrolni… Tessék abbahagyni ezt az életet, melynek semmi tartalma nincsen. Hagyja abba szenvelgéseit, a homálygyűjtést, gyújtsa fel a szerencsétlenségeiből jól felszerelt múzeumát, melyet oly boldogan mutogat… Nincs önnek más baja, csak az, hogy ellopta az életét, melyhez ha valaki hozzáért, akkor felszisszent: „Mit akarnak tőlem, nem látják, hogy szerencsétlen nyomorult vagyok!”… A háborúban vannak öncsonkítók, hogy elkerülhessék az életveszedelmeket… Vannak, akik az élet ellen való védekezésből megcsonkítják lelküket, és mint énekes koldusok jajgatnak azok fülébe, akik az életet vállalják. Furcsa ember ön. Semmi munkát, semmi terhet, semmi szenvedést nem akar vállalni… Ismeri azt a mesét, amelyben egyszer a királylány lefeküdt a felségesen puha pihés selyemágyba, és nem tudott elaludni? A szegény királylány egész éjszaka boldogtalanul gyötrődött. Tövist érzett maga alatt. Reggel síró panaszára szétszedték az ágyneműt, és az alsó, a hetedik derékalj egy gyűrődésében egy borsószemet ta[751]láltak… A gonosz mostoha rejtette oda… Nohát… ez a maga baja is…

Az orvos elhallgatott. Mosoly bujkált az ajkán. Megejtette az analízist, nagyon elégedett volt vele.

– Úgy érzem, megmondta, hogy mit kell tennem…

– Igen. Menjen haza dolgozni. Látom, hogy már így is határozott. Látja, én ennek nagyon örülök… Ünnepeljük meg a mai napot. Vacsorázzék velem.

A szanatórium éttermében vacsoráztak.

– Jó ez a bor. Sose ittam még ilyen finom bort.

– Nagyon jó – tette le poharát Zoltán. – Szégyellem… nagyon ízlik…

– Az ön ajándék bora… Felhoztam magammal belőle egypár palackkal… Még a borát sem ismeri…

Zoltán az orvoshoz hajolt, egészen közel, a szemébe nézett, és úgy beszélt:

– Tudja meg, doktor úr, én igenis… hazamegyek dolgozni…

Átszellemülten hirdette ki határozatát, utána megivott még egy pohár bort, aztán ünnepélyesen nézett maga elé.

– Csupa egészség, amit mond.

– Beteg voltam én, kérem. Doktor úr meggyógyított… Ahogy én kidobtam ma délután azt a Beltramót…

– Az is egészség volt.

– Egész bizonyos, hogy holnap már hajnalban hazautazom – mondta búcsúzáskor.

Az ajtóban megállt. Pillanatokig tűnődött, aztán visszajött.

– Doktor úr!… Az magától értetődik, hogy én várom a percet, amikor szüksége lesz rám… Az nem jelent semmit, hogy ma este Emmit nem említettem…

– Az is egészséges volt – szólt közbe mosolyogva Wimpfen, de nyomban megsajnálta Zoltánt, akit megszúrt e megjegyzése, és ezért más hangon folytatta. – Nagyon egészséges. Nem kell beszélni róla. Mire való a beteges siránkozás.

– Most már én ezt tudom… Mégis vissza kellett jönnöm, hogy a rend kedvéért megmondjam: tudom, mi a kötelességem.

Elment. Az orvos tűnődve nézett utána. Maga elé idézi elvitt tekintetét, és úgy hallja újra utolsó szavait… „Tudom, mi a kötelességem.” Szóval… vállalja a terhet… Csak terhet… Nagyon egészséges már ez az ember…

XV.

Beatus ille qui procul negotiis… A svábhegyi villa kovácsolt vaskapuján olvasható e horatiusi sor. Három hónappal ezelőtt még egy másik írást is találhattunk a kapun: Ez a villa eladó, esetleg bérbe adó.

Valaki valaha, a letűnt világban építhette magának a nagy [752] kert közelében a csendes, fehér házat. Valaki, akinek nem a ház, hanem a fa, a virág, a csend kellett, hogy a világtól elvonulva, boldogan élje le napjait. Ezért nem építette ki házát az utcára, hanem mélyen a kertben platáncsemeték közé. Remélte, hogy a platánok nagyra nőnek, a ház mindig kicsiny marad, és utcát errefelé nem építenek soha… Mert abban az időben, mikor ez a ház felépült, még telekspekulánsok se jártak erre. Talán nem volt sok pénze az első gazdának, mégis a nemesen elpazarolt kis vagyonkából futott egy tehetséges kertészre is, ki a legmesszebb, legszebb tájak fáit, virágait szoktatta meg a svábhegyi talajban. De lehet, hogy a fák, virágok már nem az első gazda idejéből valók… Ki tudja, hol van már az első gazda, aki elvonult ide egykor csendes harmóniában pergetni napjait. A szerény ház azt vallja, hogy az első gazda nem lehetett vagyonos ember. Talán csak egy gimnáziumi tanár, aki nyugdíjba ment, és szerény megtakarított pénzéből meg a Tisztviselő Takarékpénztárnál felvett törlesztéses kölcsönből építette fel házát… Hogy is volt csak hajdanában?… „No, én harminc évig tanítottam, mindig szerényen éltem, összegyűjtöttem tízezer forintot, a nyugdíjam százötven forint… ötvennyolc éves vagyok, sose voltak, ma sincsenek hívságos vágyaim… Horatiusszal tartok, házat építek magamnak a Svábhegyen.” A háború előtt sokfajta elbizakodottság uralkodott, de mind fölé emelkedett az ilyen életprogram: a kötelességek lerovása után elvonulni az öregség csendes derűjébe… De hol van már az a tanár? E házban régen nem ő lakik. Jött a háború, és ha nyugdíja számokban egyre gyarapodott is, de mind kevesebbet ért. A tanár úr számításai megbuktak, a nyugdíj felét a boldog békeidőkben kölcsöntörlesztésre fordíthatta, most az egész arra se volt elég, hogy rendesen jóllakjék belőle. Miből tellett volna még arra is, hogy kertjét ápoltathassa, locsoltathassa. Napról napra hangosabban gúnyolódott vele a Beatus ille… A tanár úr nem tudta megvédeni tartományát. De talán nem is ment el innen nagy szívfájdalommal, hiszen kertje minden oldalán már utcák ömlöttek el, és boldog nyugalmát már régen elnyelték az ide költözött, lármás, autós, éjszaka élő emberek.

Salgó Miksa már nem e képzeletben felépített tanártól vette meg a villát. Akitől megvette, az a tőzsdén nyerte, ott is vesztette el a házat. Furcsa dolog, hogy az, aki tőzsdézik, olyan házat vesz, melynek kapuja a Beatus illé-t hirdeti… Vagy, ha már ilyen házat vesz, miért nem véteti le az Igét?…

Salgó is tőzsdézett, sőt az volt a foglalkozása, de ő is behurcolkodott a házba, és az Ige a kapun maradt. Büszke volt a horatiusi sorra, melynek betűit sűrűn átaranyoztatta, eredetét, értelmét titokban kinyomozta, és míg a svábhegyi aranynapok tartottak, sok estélyen kezdte szónoklatát így: „Beatus ille…”

De ő is kénytelen volt felszámolni, neki is el kellett adni a villát. Azóta már három gazdája volt a háznak, azaz a bank, melynek nyakán maradt a villa, már háromszor remélte, hogy túladott rajta, [753] de mindig vissza kellett venni, és mindig árverésen… Így árverezgetik már öt esztendeje „a csendes boldogság házát”, hirdetve a kort, melyben pusztán áll.

……

Három hónapja lakik e házban Emmi. Stux bérelte ki. Nem járt ez nagyobb pénzáldozattal, a villa üresen állt, a bank örült a téli bérlőnek, aki célzásokat tett arra is, hogy a villa megvásárlása gondolatával foglalkozik. Stuxnak valóban ez volt a terve.

Emmi, amikor kikelt apátiájából, vidám hangulatú lénnyé változott. Csak annyi történt, hogy életéből elfelejtett öt esztendőt, elvesztette természetét, egyéniségét. Nem szerette szanatóriumi szobáját, egyre kérdezgette: „Mikor megyünk ki villánkba?” Stux tudta, mi a kötelessége. Remények éltek benne: Emmi meggyógyul… és ő kitartott mellette. Majd ha elmúlik a baj – az orvos nagyon biztatja – akkor Emmi megtudhat mindent… A jövőért szívesen vállalt mindent. Vállalta Salgó Miksát is, kitől undorodott. Ez a romlott, félrevert eszű ember, ahogy előre kitervezte, elpanaszolta neki a Royal-bankettet és a többi csúfságokat, melyeket Schenk igazgató és fullajtárjai követtek el vele. Stuxnak nem volt kedve az ügy megvizsgálásához. Emmi betegsége első napjaiban még a fontos ügyeit is elhanyagolta, irodájával sem törődött. Elkergette Salgót, többet ne lássa, de másnap ő ment el érte, hogy visszavigye Emmihez, aki folyton csak két ember társaságát kívánta: apjáét és Zoltánét.

Vissza kellett hívni Salgót, hogy betöltse Emmi körül a rajongva szeretett apa szerepét. A szerep eljátszásáért persze kikötötte a maga egzisztenciája biztosítását, ezenkívül ragaszkodott ahhoz, hogy a villa életét, ha nem is a régi aranynapok fényébe, legalább rendes polgári színvonalra kell emelni, hogy Emmi elviselhető életet találjon abban a korban, melybe betegsége visszaálmodtatta…

A villában két boldog ember élt. Emmi és az apja.

Emmi mosolyogva állt egy mozdulatlanná vált ponton. Mindig mosolygott, mint egy viaszból készült, derűs panoptikumfigura. A panoptikumfigurák arcára is életük nagy pillanatát akarják ültetni, a végső rémületet, az utolsó perc hitét, azt a pillanatot, amikor a sikert, a győzelmet, boldogságot vagy a gyilkos tőrét fogadja. Emmi is a panoptikumban áll. A kikiáltó hirdetése hiteles: „Itt látható a hölgy, kinek életéből egy ritka betegség kitörölt öt esztendőt… Tessék, hölgyek, urak, besétálni és megtekinteni, megirigyelni a csodát, mert ki ne szeretne önök közül legalább öt esztendőt egyszerűen kihagyni… nem is kihagyni, hanem öt esztendőt visszamenni, megállni, egy helyben maradni. Már eleget haladtunk. Ha még tovább is haladunk, bizonyosan elpusztulunk. Megállni, egy helyben maradni! Így jó. Így legyen mindig. Az idő álljon meg!”

És az idő meg is áll. Emmi nem kerül a dolgokkal szemben, és nincs dolga az emberekkel. Betegsége egy szűk körbe állította, melyben régi énjétől, az élettől távol él. Igaz, mindig derűs, ám soha meg nem rebben a tekintete, szeme mintha üvegből volna. Mozdula[754]tai sincsenek, élettelenül hull le a karja, ha néha homlokát végigsimítja.

Lián sokszor eljön, reméli, hogy itt Edussal találkozik, aki azonban sose mutatkozik, eltűnt. Emmi szívesen áll szóba Liánnal, nagyon furcsa dolgokról szoktak beszélgetni. Lián olyan ügyesen szerepel, hogy Salgótól mindig dicséretet kap. Salgóné nagyon ügyetlen, ha látja a lányát, könnybe lábad a szeme, ezért ritkán van a lánya mellett, aki nem is kívánja jelenlétét. Egyedül Salgó, az apus a fontos. Az egész világon nincs az ő apusánál különb ember. Fájdalom, örökösen a tőzsdén van dolga… „Apus, ne menj a tőzsdére!” „Apus, miért kell neked az a sok pénz?”… „Nincs elég pénzed még? Kérj Zoltántól, neki oly sok van…” „Apus, telefonálj Zoltánnak, miért nem láttam még ma?”

Salgó élethűen játsza meg szerepét, a derék apát, aki órákat tölt el lányával, kiszolgálja, sétál vele, ragyogó történeteket mesél neki nagy üzleteiről, melyek jobban sikerülnek, mint tavaly, és minden üzletében benne van Zoltán is… Naponta számtalanszor telefonál Zoltánnak, és hozza a választ: „Mingyárt itt lesz, kislányom, most ült autóra…”

Eleinte meg-megremegett ettől a szereptől, de múltak a hetek, és vannak emberek, akik a legszomorúbb családi bajokba, betegségekbe is beletörődnek. Salgónak nem kellettek hetek sem. Tudomásul vette lánya állapotát – és a körülötte betöltött szerepen kívül kezdte élni a maga életét is.

Naponta, a bőséges ebéd után megcsókolta Emmit. „Megyek, lányom, a tőzsdére” – és csak este jött haza. Persze napi kirándulásait nem pazarolta haszontalanságokra. Salgó tájékozódott… Megkereste azokat a régi társait, kik szintén lecsúsztak, de nem olyan mélyre, mint ő és azok, akikkel eddig barátkozott. Új társasága tagjai mind meg tudtak kapaszkodni valamiben. Volt olyan, aki szerencsésen egy kis álláshoz jutott, egy másiknak a felesége bridzsszalont nyitott, vagy kalapot csinált, fehérneműt varrt… Így próbálják becsületben átvészelni a nyomorúságos időt. Kávéházi asztaluk mellett lesik, hogy újra felragyog a napjuk, a konjuktúrák napja, és megint annyi lesz a pénz, mint a szemét, és abból ők is bőségesen részesednek.

Ezek közé telepedett le Salgó, és ez szabályszerű is volt, hiszen most már neki is volt rendes egzisztenciája, így hát közéjük tartozott. Csak néhány nap kellett ahhoz, hogy a kávéházi asztal fő helyére kerüljön. Az első nap százpengőssel fizetett, ami nagy feltűnést keltett olyan társaságban, ahol mindenki nagy nehezen kaparászta elő a fekete árát. Másnap már „mindent” tudtak Salgóról. A társaság egyik kíváncsi tagja kinyomozta, hogy Salgó nem hencegett, szóról szóra igaz, amit mesélt. Igaz az, hogy Svábhegyen egy villában lakik, két cseléd is van a háznál, és beteg lányát egy neves idegorvos kezeli. E hírek nagy becsületet szereztek neki, mit apróbb kölcsönökkel öregbített. [755]

A régi jó ismerősök kezdtek erre a becsületre építeni. Mindegyiknek volt egy kolosszális ötlete, mellyel sok pénzt lehetne keresni. Sorra adták Salgónak a titkos randevúkat, és árulgatták neki ötleteiket. Salgó mindegyikkel szóba állt, elragadtatással dicsérte a ragyogó ideákat, nagy komolyan hatvan-, kilencvennapos opciókat kért az értékesítésükre. „Remélem, hogy ennyi idő alatt sikerül összehozni egy tőkeerős csoportot, talán egy részvénytársaságot is… az én kevés pénzemmel mégse kezdhetjük el…”

A kávéházi asztal minden tagja a maga zsákmányának tekinti Salgót, holott ő hódította meg őket. Győzött, elérte azt a célját, hogy ennek a jobb társaságnak vezére legyen. Egész életén át mindig szereplésre vágyott, siker, dicsőség nélkül nem tudott élni. A legfőbb gyönyörűsége abban tellett, hogy minél több ember előtt beszélhessen, és ha nem is jut számára egy népgyűlésnyi tömeg, legalább egy népes kávéházi asztala legyen, ahol minden szó őt illeti meg. A svábhegyi birtokegzisztencia megengedte neki, hogy leszálljon a városba, hogy ott élhesse ki hozzá méltó díszben stabil pozícióját. E pozíció tragikus alapja lassanként elmosódott szeme elől, sőt eljutott odáig, hogy mindent természetesnek vett, mintha ő is elfelejtett volna öt esztendőt.

……

Asztaltársaságán kívül még egy másik világot is teremtett magának. A Hitelezők Szövetsége pénztárosnője számára is jutott naponta egy félórácska. Leontin nem ábrándult ki Salgóból, nem is volt oka rá, hiszen nem derült ki semmi rossz a nagy férfiúról. Igaz, hogy a bankett után nem jelent meg többé az irodában. „Nem akarom látni többé a társaságot, mely méltatlanul viselkedett velem szemben. Szerencséjük, hogy jó ember vagyok. Ha akarnám Stuxszal, jövendőbeli vőmmel kidobathatnám valamennyit… Leontinkám, erről egy szót se… Mondjanak rám bármit is azok a léha emberek, hagyja őket futni.”

Leontin és az egész iroda tudott arról, hogy Stux és Salgó lánya között benső kapcsolatok vannak. Az egyik tisztviselő a bankett délelőttjén a pályaudvari jelenet elmondásával már leleplezte a nagy szerelmet. Leontinnak nem kellett hát Salgó bizalmas közlését mint titkot magában hordania. De nem is érdekelte az ügy, a világon semmi sem érdekelte, neki csak Salgó Miksa volt fontos, számára csak az volt érdekes, fontos, szép, sőt minden gyönyörök teteje, hogy együtt lehetett ezzel a férfiúval, ha csak egy félórácskára is. Salgó boldogan szürcsölte ezt a sikerét is. Nem volt soha szerelmeskedő természetű, sose futkosott nők után, és ha itt-ott iparkodott is egy nő után, és torkoskodni szeretett volna belőle, ha intett a szerelem órája, önfeledten agyonbeszélte az időt… Bizonyos, hogy Leontinban megtalálta azt a női ideált, akivel meghitt lelki viszonyban élhetne. Egy nő, aki mindig hallgatni akarja őt, és lemond a beteljesedésről, tudomásul veszi, hogy a férfi erkölcsös, tiszta életű, tudja fegyelmezni magát, és így nem botolhat el törvénytelen szerelemben. „Derék leány, [756] érdemes szeretni, és el kell fogadni a szívét.” Valahogy így gondolkozott Leontinról. Vagyis ilyen nemesnek fogalmazta meg magát, ha elméjében a lánnyal foglalkozott. Lehet, maga is hitt abban, hogy vénülő napjaira kiütközött a szerelem, hogy szüksége van a nőre, aki előtt feltárhatja magát, aki új lendületet adhat neki. De lehet – és ez inkább valószínű – hogy csak azért tartja fenn az ideális kapcsolatokat, mert a nő anyagilag független, annyira független, hogy a Hazaiban 20 000 pengője van. Meg kell Salgó javára állapítani, hogy e pénzről nem akart sose beszélni, pedig Leontin igen gyakran emlegette, és egyszer még panaszkodott is, hogy pénze alig hoz valamit, 4%-os kamaton tengődik. „Jó helyen van a pénz, biztonságban van, különben ne beszéljünk róla…” – mondta mindig Salgó.

Egyszer azonban mégis komoly beszéd volt a pénzről. Ez akkor történt, amikor Salgó elmesélte, hogy barátai különféle üzletekhez hívják társulásra. „Mindenki az én tehetségembe akar kapaszkodni” – panaszkodott. „Persze, visszaélnének azzal a szomorú ténnyel, hogy nekem nincs pénzem, és így munkám eredményéből csak sovány részt juttatnának nekem…” Sóhajos kitörésére Leontin felkínálta pénzét… „Nem kockáztathatom meg… De lehet, hogy hamarosan eljő a jó alkalom…” – Látnoki szemmel nézett az égre: „Érzem, új konjunktúrák jönnek… Majd akkor szólok…”

……

Salgó nem tudta, hogy Siró Zoltán átvállalta Stuxtól a Salgó-házról való gondoskodást. Eddig is dr. Wimpfen adta át Salgónénak minden hónap elsején a háztartási költségeket és Salgó havi pénzét. Az apával sem Stux, sem az orvos nem óhajtott érintkezni. Salgó eleinte nagyon igyekezett Stux elé kerülni, vele mint a lánya vőlegényével a jövőről beszélni, megmondani neki, hogy Wimpfen közönséges sarlatán, el kellene venni tőle a diplomát, ha ugyan van neki. Ennek az embernek csak az a fontos, hogy a napi egyórai munkájáért felvegye a tengersok pénzt… Neki, az apának az az érzése, hogy Emminek már nincs semmi baja, és minden rendellenesség onnan van, hogy ez a Wimpfen naponta hipnotizálja. Ő már ellenőrizni is akarta, de ez a titokzatos ember nem engedte meg, hogy a kezelésnél jelen legyen. Mint apa teljes joggal lépett fel, amikor követelte, hogy adjon felvilágosítást a beteg állapotáról, és hogy meddig tart még ez a „kezelés”. Nem volna-e jobb, ha bevallaná, hogy csődöt mondott a tudománya? De ez a szemtelen ember meg se sértődött, szó nélkül otthagyta. Haragudott Wimpfenre, aki őt semmibe vette, nem állt vele szóba. Nagyon szeretett volna Stux elé kerülni, hogy mindezt elmondhassa, de nem jutott be hozzá. Megpróbálta hát levéllel csökkenteni a Stux által kimért nagy távolságot, de nyolc-tíz oldalas levelei olvasatlanul semmisültek meg.

Egy napon Salgó arra a szörnyű tudatra ébredt, hogy őt Stux ki akarja játszani, és e tervében Wimpfen a cinkostársa. Világos, tisztán látja, hogy minden apai jogát el akarják sikkasztani. Azt hiszik ezek az urak, hogy azzal a havi 200 pengővel őt elhallgattathatják, azt [757] hiszik, hogy őt kiuzsorázhatják? Igen, kiuzsorázzák! Azért a csekély összegért azt követelik tőle, hogy szinte egész nap szegény Emmit őrizze. Tudják ők jól, hogy Emmi csak vele érzi jól magát, Stux előbb kidobta, de lánya kívánságára vissza kellett hívni őt… No, megálljatok, urak! Néhány napra elmegyek… utóvégre az embernek más dolga is van…

Salgó eltűnt otthonról.

……

Április. Melegre fordult az idő. Nehéz a bunda, és a zálogházban, ötven pengőt adnak rája. „Csak azért csapom zálogba, mert nem tudom, hová tegyem…”

Este hűvös van, jó volna a felöltő. Akkor mégis eszébe jutott a Thököli utcai otthon. Nála volt az ajtókulcs, hazament a felöltőjéért.

Salgó megszállt a városi lakásban. Nem megy vissza a Svábhegyre, míg nem hívják, ha a szíve is szakad bele… És ha hívják, akkor se megy, előbb tárgyalni fog, és ha nem teljesítik követeléseit, akkor ne számítsanak rá. Milyen alapon pöffeszkedik Stux? Mert pénze van, és fizeti a költségeket? Pénze feljogosítja arra, hogy őt kizárja atyai és családfői jogaiból?… Ügyvédi furfang, tisztára ügyvédi furfang! De még olyan híres jogász, mint ez a Stux, sem jár túl az ő eszén. Hát persze! Világos a helyzet, az ügyvédi praktika arra megy, hogy kijátssza, hogy elnyomorítsa már most, tisztán abból a célból, hogy alamizsnás koldusként kezelhesse majd akkor is, ha Emmi egyszer meggyógyul. Hát nem így lesz! Holnap elmegy Stuxhoz, majd megmutatja, hogy bejut hozzá… Olyan skandalumot csap, hogy… Majd megkérdi tőle, hogy mi jogon finanszírozza ezt a szerencsétlenséget, ki adott neki erre felhatalmazást?… Mondja meg, ki neki Emmi? Tessék nyilatkozni! Legyen vége már ennek az illetlenségnek…

Ez éjszaka szépeket álmodott, derűsen ébredt, és délig heverve ágyában boldog terveken csámcsogott a lelke. Nem a tegnapi harcos terveire gondolt, eszébe se jutott, hogy elmenjen Stuxhoz. Leontinra gondolt, az árva, öreg lányt rajzották körül képzelmei, akivel mára egy szép estét tervez, akit ő ma boldogítani akar.

Választékosan öltözött ki a mai napra. A borbély is mesteri munkát végzett, szinte megfejelte Salgó fejét. Megelégedetten nézegette magát a tükörben, egy fiatalos képű úr nézett vissza rá.

Három óra felé elment a kávéházba. Társasága már teljes létszámban együtt volt, csak a fő hely, az ő helye várta a gazdáját.

– Mi az, elnök úr – így hagyta magát szólítani –, mely alkalomra öltözködött fel ilyen ünnepélyesen? – kérdezte a társaság egyik tagja. – Talán a belügyminiszterhez készül kihallgatásra?… Magát is meghívták?

– Hogyan? Kívülem másokat is meghívtak? – viccelt vissza Salgó.

– Csak a főispánokat. Nem olvasta? A belügyminiszter ma tárgyal velük a választási előkészületekről. Most már bizonyos, hogy [758] a kormány még a tavasszal választat.

– … „A nép dönteni fog!” – mondta hangosan Salgó az asztalon fekvő újság vezércikkének címét. Nyomban hozzá is fogott a cikk olvasásához, és utána még három újságot elolvasott, aztán elköszönt a társaságtól.

A délutánt arra használta fel, hogy összeköttetéseket szerezzen valamelyik képviselőhöz, aki tagja az Egységes Párt szervezőbizottságának. Szerzett is egy névjegyet, és este ötkor már a klub előszobájában leste mikor kerül sorra. Várakozás közben felhasználta az alkalmat, a titkár telefonján felhívta Leontint. Kedves szemtelenséggel mondta: „Itt az Egységes Pártból Salgó… Drága Tinkám, ma este nyolckor várjon rám itt, a klub előtt… Autóval jöjjön… Úgy öltözködjék, hogy ma egy jobb helyen vacsorázunk, és utána megnézünk egy műsort.”

A klub előtt adott randevút. Úgy számította, hogy nyolcig elintézi itt a dolgát. Mi dolga van itten? Választási munkára jelentkezik. Amikor a kávéházban megtudta, hogy hamarosan választások lesznek, összefutott szájában a nyála. Ez az ő ideje. Most szarván foghatja a szerencsét, megnyílt az út felfelé… Vár, vár az előszobában, nem türelmetlenkedik, „expozéján” munkáltatja eszét, melyet elmond, ha bejut őméltóságához. „Pénzt egyelőre nem kérek, ha kínálnak is – visszautasítom.”

Végre bejutott őméltóságához, aki nagy álmélkodással hallgatta az „expozét”, melynek stílusa és tartalma telve volt a kortesi hang minden kilengésével. Amiről a pártban nem álmodik senki, a Terézváros meghódítása tervét adta elő. Őméltóságát megmosolyogtatta a nagyszájú ember.

– Nagyon érdekes, amit mondott. Majd jelentést teszek róla illetékes helyen. Úgy látom, hajlandó volna a választási munkában közreműködni… Önből, például… kitűnő ajánlási aláírást gyűjtő volna… Itt a névjegyem, jelentkezzék vele terézvárosi klubunkban.

– Mit mond, méltóságos uram? Hogy én aláírásokat gyűjtsek? Húsz fillérért rábeszéljek embereket, hogy az ívet aláírják? Számomra ilyen feladatot jelöl ki, engem így akar elpazarolni? Tessék az ilyen munkát munkanélküliekre bízni. Nekem ilyen ajánlatot tenni, aki az 1925-ös választásoknál olyan munkát végeztem, persze, önzetlenül, hogy el akartak járni, hogy engem kormány-főtanácsosi címmel tüntessenek ki, de én lebeszéltem tervükről barátaimat. Méltóztassék tudomásul venni, hogy régi ember vagyok. 1901-ben nagy részem volt Vázsonyi megválasztásában. A kerületben mindenkit ismerek, harminc év alatt sok szívességet tettem nekik… Feltárhatnám egész múltamat, de miért tegyem? Ha ilyen megbízatást kínálnak fel, amikor életemet, hazafiságomat, tehetségemet ajánlom fel… Különben legyen szerencsém a Bocskay kávéházban, minden délután 3 és 5 között ott ülök, egy érdemes, hazafias asztaltársaság elnöke vagyok… Csak húsz ember ül körülöttem, és ha azt mondom nekik, hogy aláírásokat kell gyűjteni, akkor feláldozzák [759] magukat, és aláírásokat gyűjtenek, ha kell… húszezret is. Ragyogó jellemek ők, akik mindenre készek, tudják, mi a párthűség, nem kérdezik: miért, tilos-e, szabad-e?… Csak azt tudják, hogy a parancs: parancs, katona: katona, és mindnek én parancsolok, mind az én katonám. Őket csak én mozgósíthatom…

– Nagyon jó!… És ha minden így lesz, mit kíván jutalmul?

– … Jutalmul? – kérdezte megdöbbenve Salgó. – Jutalmul?… Tudom, nem szabad megsértődnöm, tudom, hogy ebben a romlott világban mindenért bért kérnek. Nem, én nem sértődöm meg… De mégis megkérem méltóságodat, legyen kegyes tudomásul venni, hogy én még a régi világból való vagyok… egy feddhetetlen, öreg, terézvárosi polgár… Igaz, most a Svábhegyen lakom, beteg lányom miatt kénytelen voltam ott bérelni villát… de ez nem tartozik ide… Bocsánat, hogy eltértem a tárgytól… az én megjutalmazásomról van szó… Hát… én nem kérek jutalmat, csak azt, hogy engedjenek engem dolgozni, persze csak az engem megillető helyen. Tudom, egyelőre csak az aláírások megszerzése a fontos. Adják hát át nekem e munka vezetését. Hadd szervezzem meg, és vezessem e munkálatot. Persze, nemcsak a munkát, hanem a bizalmat is kérem. Az intézkedési jog legyen az enyém, az eredmény a párté… Persze munkatársaimnak se jár jutalom, még bér sem, csupán csak a kész kiadások megtérítése… és hogy e költségek is a minimumra csökkenjenek, rám kell bízni az utalványozási jogot, diszkrecionális alapon…

Őméltósága megértette Salgót, de nem mosolyodott el. Vigyázott, hogy meg ne sértse újból a fényes jellemű hazafit. Hasznos embernek találta, de csak az őt megillető helyen.

– Köszönöm szíves látogatását. Javaslatait elvben elfogadom, tehát kedvező véleményezéssel a bizottság elé terjesztem. Kérem, adja ide a címét, azt hiszem, rövid időn belül meg fogjuk hívni.

……

Már fél kilenc volt, amikor kilépett a klub kapuján. Leontin hűségesen várt rá. Együtt vacsoráztak. Az esti program második része, a Nemzeti Orfeum elmaradt. Nem voltak kíváncsiak semmiféle műsorra. Kivált Leontin nem kívánkozott ilyen mulatság után, hiszen számára szenzációsabb műsorról gondoskodott Salgó.

Langyos tavaszi éjszaka volt. Átsétálták az egész éjszakát. Hol a budai Duna-parton, hol a pesti oldalon bújtak össze a padon egy kis pihenőre, egy még forróbb vallomásra. Tegnap egész nap beszélt ez az ember, ha mással nem, akkor önmagával, és még ez éjszakán át is győzte… Leontinnak megtelik a szíve kápráztató szavaitól, melyek mind hozzá szólnak, fényes terveitől, melyek mind érte vannak. Közölte a lánnyal, hogy döntött sorsa felett. Megtehetné, hogy családját – anyagilag gondoskodva róluk – elhagyja. Nem teszi meg, úri mivoltját nem tagadhatja meg. Különben is nagyon ártana tekintélyének egy családi botrány, most, amikor sikerült a politikai életben újra pozícióhoz jutni, és reményei vannak arra, hogy mandátumhoz is juthat… Csak az lehet a helyes, hogy áldozatos kötelességválla[760]lással felesége, szerencsétlen lánya mellett marad. Családjának nem is kell más, csak a jelenléte, szívét, szeretetét sose kérték tőle. Életében most érzi először boldognak magát, mert megmaradt ifjúságát, szívét odaadhatja Leontinnak.

Ez éjszakán megint elkárhozott a köpcös, negyvenéves lány, kit harmincévi szűzi várakozás után már több férfi csalt meg…

Reggeledett… Kinyitották a kapukat. Már a vicék is felsöpörték a járdát.

Salgó gyengéden átkarolva vezette fel Leontint a Thököli úti lakásba…

……

Leontin hűséges, áldozatos, buta feleségnek termett. Nem adatott meg neki, hogy egy rendes vagy egy komisz férfi rendes felesége legyen… Így is, hogy áhítozott jussát elvette, gyönyörűséges elomlásából a kötelesség keltette fel… A férfi, aki beteljesítette az ő életét, alszik. Az imént még mosolygó arcát most álom gyűrheti össze. Fogait is csikorgatja, rémmel viaskodhat… Tudja ő, hogy miért nyugtalan az ő párja, hiszen még az éjszakai sétán a szerelem beteljesedésén innen, elpanaszolta, hogy élete reménysége megvalósulása előtt áll, mégis fél, hogy nem lépheti át a siker küszöbét, és ebben csak durva anyagiak akadályozzák… Neki még ma a párt választási pénztárába 5000 pengőt kell befizetnie. Ennyit ajánlott fel, de elszámította magát, megfeledkezett más kötelezettségeiről, és e pillanatban e célra csak 2000 pengő felett rendelkezik…

Leontin kiszökött a lakásból. Taxival rohant haza. Magához vette betétkönyvét…

Nyolc óra. Be kell menni az irodába… „Igazgató úr, két órai szabadságot kérek…”

Elindult a bankba, hogy pénzéből kivegyen háromezret, éppen annyira van szüksége Salgónak… De hátha hazudott, talán máshonnan vonja el a meglevő kétezret is… Ott áll már a pénztárnok ablakánál, nyújtja át a betétkönyvét… Ötezer pengőt kérek…”

Csak másfél óra telt el, és megint Salgó ágyánál áll. Álomszerűen gyors a tündérek járása… Salgó még aludt, éppen hátára fordult, amikor Leontin belépett. A lány boldog volt, hogy nem találta ébren a férfit, kínos lett volna személyesen átadnia a pénzt.

Kivette a zsebből a pénztárcát, és belecsente az öt darab ezrest.

Nem is mert az alvóra nézni, lábujjhegyen szökött ki a szobából.

Ekkor Salgó felkelt, kikapta kabátja zsebéből pénztárcáját, belenézett:

– Ötezer… – rebegte és könnybe lábadt a szeme.

Felkiáltott:

– A legkülönb nő a világon. Érdemes leszek rá… erre esküszöm!

Szívére tette kezét, égre emelte a szemét, úgy esküdött.