Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A népművészet, a népszokások, amint ez dalban, táncban, viseletben megnyilatkozik, kétféleképp juthat nyilvánosságra.

Az első s eddig uzovált módja az, hogy lelkes gyűjtök összeszedték, összeírták, s nyomtatásban megörökítették, vagy rajzban, képben elénk vetítették a népművészet szétszórtan jelentkező virágait s a nép szokásait.

Bármennyire pontos és lelkiismeretes is azonban a gyűjtő, az író, a kottázó, a rajzoló, a festő, mégis – valljuk meg őszintén – az így cikk, könyv vagy rajz, festmény alakjában elénk kerülő anyag nem adja az életet a maga teljességében, szépségében, sokszor viharzó elevenségében.

A könyv, a festmény bármily hű, bármily művészi legyen is, mégiscsak holt anyag, az élet egy megrögzített pillanata. Nem mozgás, s így nem élet.

Épp emiatt s mert az emberek mégis és elsősorban magára az életmegnyilvánulásra kíváncsiak, született meg, úgy látszik, lelki szükséglet folytán a nép művészetének másik bemutatási módja: a helyszínen való megtekintés vagy pedig az egyes községek népének, különleges viseletének, táncainak, dalainak csoportosan színpadokon való bemutatása.

Ez az utóbbi eljárás az ún. Gyöngyösbokréta felvonulása, bemutatkozása.

Vagyis bokrétába gyűjtése, foglalása, egy-egy község mindkét nembeli fiatalságának, sőt itt-ott az öregebbjeinek is, akik azután a közönség előtt bemutatják, eljátsszák azon szokásaikat, eldalolják azon dalaikat, elropják azon táncaikat, amelyek őket a többi községek népétől megkülönböztetik.

Talán mondanunk sem kell, hogy a nép művészete megismerésének, sőt ápolása, előmozdítása és fejlesztésének ez utóbbi módja mennyire célhoz vezetőbb, hatásosabb s maradandóbb. Mégpedig nemcsak a szemlélő, a tanulni vágyó közönség szempontjából, hanem magának a tanulmányozott népnek szempontjából is.

Állandó panasz tárgyát alkotta ui. eddig az, hogy az intelligencia, a tanult néposztály tagjai nem törődnek a nép fiai szokásaival, művészetével, általában magával a néppel. S íme, most egyszer[744]re ugyanaz a tanult osztály felfedezi a népélet szépségeit, tódul tömegesen a Gyöngyösbokréta előadásaira, tenyereit vörösre tapsolja, mert maga előtt látja a falusi élet legszebb megnyilvánulásait. Nem úgy, ahogy azt a fővárosi írók a színpadra viszik, ahol iskolákban képzett színészek, akik esetleg soha életükben nem is láttak gatyás parasztot, előttük több-kevesebb szerencsével megörökítik. Hanem úgy, ahogy maga az istenadta nép éli a maga szürke vagy színes életét odakint, a maga kis faluja szűk határai között.

Innen a Gyöngyösbokréta nagy hatása a város népére.

De elvitathatatlanul erős a hatása ezen eljárásnak magára a népre is.

Az is állandó panasz tárgya ugyanis, hogy népünk lassan, a civilizáció terjedésével, az élet drágulásával arányban fokozatosan leveti színes viseletét, levetkőzi szokásait, a kérészéletű slágerek kedvéért elfelejti szép dalait. S ez nem is csodálható, ha azt kénytelen tapasztalni, hogy ezekkel rajta kívül senki sem törődik. Hogy ne mondjuk, a kutya se törődik.

S most egyszerre kitűnik, hogy de bizony gondolnak erre is. Éspedig nem csak egyes lelkes gyűjtők, elszórt, bogaras tanító-, tanár- vagy papi emberek, hanem maga a nagyközönség. Egész városok valamennyi lakosa. Tódul a városi nép abba a színházba, vagy előadóterembe, vagy arra a szabad helyre, ahol a Gyöngyösbokréta megjelenését hirdetik. Hogy lássa, hogy megismerje, hogy tapsolja annak a falusi népnek a táncművészetét, különleges viseletét, dalait, szokásait, amely egész kultúránk, társadalmi berendezkedésünknek alapja, fenntartó ereje, elsőrangú tényezője.

S a nép látva, hogy mégis csak törődnek vele, érezve, hogy viseletét, szokásait, táncát, dalát megbecsülik, művészetét szeretik, megtapsolják, talán meg is fizetik, tudatára ébred annak, hogy mindez érték, felbecsülhetetlen kincs, amelyet eldobni vétek volna, róla lemondani csaknem öngyilkosság.

Íme, a Gyöngyösbokréta kölcsönös és kettős hatása a társadalom egyes elemeire, rétegeire, amelyeket egymáshoz vezet, közelebb hoz, egymással megismertet, s ezáltal nemzetpolitikai szempontból előre nem is sejthető, kedvező eredményekhez juttat. Mert egyrészről segít lerombolni az egyes társadalmi osztályok között emelkedő elválasztó falakat, másrészről legalább lelkileg iparkodik felemelni a műveltebb társadalmi rétegekhez az anyagilag ma annyira sújtott kisparaszt, vagy napszámos osztály tagjait.

Sajnos, széles e hazában, de még szűkebb hazánkban, a Vajdaságban vagy a Duna bánságban sem ismerték még eddig fel azt az előre szinte felmérhetetlennek látszó erkölcsi hatást a társadalom minden rétegére, amelyet a Gyöngyösbokréta bevezetése, szervezése, általánossá tétele jelent. S így e kérdéssel tudományosan vagy pláne módszeresen még senki sem foglalkozott.

Kétszeresen fontos azonban e kérdés felkarolása reánk, magyar kisebbségiekre nézve éppen kisebbségi szempontból. [745]

Német testvéreink ugyan már több ízben tartottak ún. népviseleti bálokat, azonban ez a Gyöngyösbokrétának csak egyik igen kicsiny részbeni megnyilatkozása. Igaz, mégis valami.

Mi, magyarok sajnálatos módon még eddig se jutottunk el.