Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

20.

Aki húsz-harminc év múlva lapozgatja a bírálataimat, a lojalitásomon botránkozik meg legelőször. Hogy lelkesedhetett ez az író ilyen oktalanul kor- és pályatársaiért? Nem vette észre, hogy csodálatával maga elé tessékeli az elébe tolakodókat, s önmaga guggol le, hogy a másik – sokszor jóval kisebb volt nála – óriásnak érezhesse magát ráemelt szemeiben? Mi volt ez? Együgyűség, önkínzás vagy a megelőzéstől rettegő hisztériája, aki maga elé engedi versenytársait, nehogy azok hagyják el? Akármilyen rossz véleményem van a mindenkori utókorról, nem hiszem, hogy éppen a kortársaimról írt bírálatok hangját ennyire félre lehetne érteni. Ez az ujjongás, ez az aggodalom, büszkeségkifakadás lehetett oktalan, de nem téveszthető össze a gyűlölködő pályatársak csikorgó fogak közt szűrt magasztalásával. Magyar íróra, de különösen kortársaimra nem irigykedtem soha, s remélem, hogy ettől az érzéstől öregkoromra is megóv a változatoknak szeretete. Egy új író az volt nekem, ami a botanikusnak egy új virágfaj. A rendszertani örömtől eszembe sem jutott, hogy ez a virág elélheti előlem a dicsőséget. Nagy növénytudósoknak, egy Clusiusnak, Kitnibelnek az volt a boldogságuk, ha egy új, növénytani szempontból még föl nem fedezett tájra, Magyarországba, a Balkánra beszabadulhattak, ahol harasztot járó tekintetük soha le nem írt alakokat, a növényi élet új, következetes rendszerét hámozhatta ki a szokatlan környezetből. Számomra az idő volt ilyen új táj, s a kritika a botanizálás; nagyszerű táj és kétszeresen izgató botanika, ahol táj és virág nemcsak új volt, de a szemem előtt is keletkezett. A művész: az én szememben egy következetes életelv; nem amilyet a nyárspolgárok tűznek ki maguk elé, hanem amilyennel a természet kapcsolja egybe azoknak az értelmét, ízlését, zsigereit, akiken át valamely szándékát különös világosan akarja megmutatni. Akiben ez a következetesség megvolt, az engem már izgatott, érdekelt, akár nagyra tört, akár kicsire, mint ahogy egy nagy költő szentenciái is izgatnak, akár a csillagos égboltra vonatkoznak, akár a méhek életére. S mivel a magam „életelve” bennem volt, s abban én is benne voltam, míg a másé, mint egy egészen soha meg nem érthető, át nem járható rendszer ütődött belé, más mindig érdekesebb volt, mint én magam, s minden fogyatkozásérzés nélkül is: csodálatra méltóbb.

De volt még ezen a botanikus örömön kívül egy mélyebb oka is, hogy ujjongani tudtam, ahol mások irigykedtek, s ez – akármilyen furcsán hangzik – az alázat volt. Az ember lehet szerény emberek[735]kel szemben. Ha valaki, én nem voltam így szerény. De lehetünk szerények a hátunk mögött álló küldetéssel szemben, érezhetjük képességeink s a bennünk és körülöttünk bontakozó feladat közt az aránytalanságot; húzódozhatunk az Isten hangjától, mint Jób, aki nem akart Ninivébe menni prófétának, s ez a szerénység talán az igazibb. Amióta író lettem, mást sem tettem, csak körülnéztem. Láttam a magyar szellem állapotát, és láttam ebben az állapotban a feladattömeget, amint húzza Herkulesét. Annyira nem voltam „esztéta”, hogy ez a vonzás ne bolygatott volna meg, viszont annyira Herkules sem voltam, hogy buzogányt kapjak a vállamra, s gyerünk a tizenkét munka elé. Keveselltem magam, és szerettem volna megosztani a felelősséget. Mint ahogy van munkamegosztás, én a küldetésemet szerettem volna megosztani; bevenni magam egy falanx közepébe, s szuggerálni a bajtársakat, hogy egy hadoszlop vonuljon fel Herkules magányos munkáira. Egy-egy új író mindig hozott valami ismerőst, átvállalt valamit a feladattömegből, amely idáig engem nyomott, s én lelkesen magyaráztam neki, mi az, amit „átvett”. A magyarázat sokszor erőszakos volt, az íróra olyasmit is rátukmáltam, amiben ő nem ismert a maga holmijára. (Vannak bírálataim, amelyikben szinte lehető, de soha meg nem valósult „írói pályákat” ajándékoztam szét, de én boldog voltam, mert amit én szétdobáltam, az az volt, amitől magam megrettentem, s minél többet dobálhattam szét, annál tömörebb, jelenvalóbb volt a falanx, amelybe elrejtezhettem. Egyik Nyugat-beli bírálatomban írtam Illyésről s Papról, hogy boldogan követem őket a tekintetemmel, mert ismerős fegyvereket látok a jó kézben csillogni. A képen sokan megbotránkoztak, s ha úgy érti valaki, hogy azok a fegyverek az én kezemből kerültek az övékbe, meg is botránkozhattak. Csakhogy én nem így értettem. Az én fegyverem az ő kezükben az én ügyem volt az ő ügyükben. Az ő pályájukat néztem, s a magam kirepült darabját követtem. Azt hiszem, jogosan. A költők pályája nem olyan szabad, mint hiszik. A költő megtalálja csak, s nem feltalálja a dolgokat éppúgy, mint a tudós, s az én adományom az volt, hogy éreztem, mit merre lehetne s kellene megtalálni. Aki talált valamit, annak az útirányát én mielőtt talált volna, már megismertem. Sokszor gúnyoltak, hogy jobban ismerném az író szándékait, mint ő maga. De máris vannak írók, akiknek az igazi pályáját az én utópiám rajzolta meg, s nem ők maguk.

Most, hogy Babits a Nyugatot ez előtt a falanx-szervező lelkesedés (vagy gyávaság) előtt megnyitotta, igazán itt volt az idő, hogy a küldetést, mely engem csaknem agyonnyomott, vállvetve viselt, közös programmá alakítsuk át. A fiatal írók, akik még alig merültek ki az ismeretlenségből, prüszkölve dörgölték szemükből a vizet, s tétován tekintettek körül a közös napot keresve s a mindenkire érvényes égtájakat. Egymásról alig tudtak valamit, s maguk is várták, hogy bemutassa valaki őket egymásnak. Ha valaha, hát most lehetett őket egy nagy vállalkozásra összehangolni. [736]

Babits magatartásából úgy vettem ki, hogy ezt az idősebbek is elkerülhetetlennek tartják. A Nyugatot az öregek szerkesztették, de már a fiatalok írták; természetesnek látszott, hogy ezek a munkatársak egyszer ne csak a folyóirat verseit, novelláit írják, hanem az iramát is ők diktálják. Miért hívott vissza engemet Babits, ha nem azért, hogy az új virágba borulásnak a régi fát átengedje. A nemzedékváltás az idősebbeknek is csak használhatott. Áthárították ránk a felelősséget, átadták a stafétabotot, s a fiatalabbak tiszteletétől övezetten, az anyagiak felől nyugodtan élhettek annak, amivel még hátralékosnak érezték magukat. A kérdéses nem is az volt, hogy ők hajlandók-e átadni, hanem inkább hogy a fiatalok át tudják-e venni a stafétabotot. Több dologtól is lehetett tartani. Elsősorban az idősebbek nyájasságától. Az ember szívesen alkalmazkodik ahhoz, akit tisztel, különösen, ha az is barátságos hozzá. Csakhogy aki alkalmazkodik, fölad valamit magából. Láttuk, hogy zárt körül engem feltűnésem után egy vonzó baráti kör, részben érdeklődésből, részben mert a ki nem próbált tüneményekkel jó barátságot tartani. Ugyanígy fogadták a többieket, Illyést, Gellérit is. Félős volt, hogy ebben a jó szándékú, de veszedelmes kigőzölgésű körben ezek a megtisztelt fiatal írók irodalmi zsúrfiúkká zsibbadnak, akik lassan maguk is elvállalják a teaasztal mellett kiosztott szerepet. Annál könnyebben megeshetett ez, mert ahányan voltak, annyi felől jöttek, nehéz ifjúság után szívós egyéni őrültségekből bontakoztak ki, s továbbra is ennek az őrültségnek a dialektusát beszélték meglehetős érzéketlenül egymás tájnyelve iránt. A kritikus vagy a történész láthatta mögöttük a közös tendenciát, fejük fölött a közös sorsnyomást, de ők nem látták. Siettek barátságot kötni, még becsülni is hajlandók voltak egymást, éppen csak megérteni nem tudták. Én elsősorban hűséget vártam tőlük. Nézzenek bele abba, amit tapasztaltak, s a maguk múltjából próbálják kibetűzni az írást, amelyet ennek az elhagyott országnak ma adni kell. De őkörülöttük politikai pártok toborzói ácsorogtak, kész programok tenyércsapáskor fizetett dicsőséggel, kis, dogmatikus zsarnokok, akiknek mindenki annyira volt író, amennyire egy követ fútt velük. Cikksorozatom három bevezető cikke erre a hármas veszélyre készült fel. Az elsőben az új nemzedéket választottam el az előzőtől, a másodikban azt magyarázgattam, ami a régiek egyéniségkultuszával szemben közös bennük (szerintem ez a mű tisztelete volt, s az egyén alázata a feladattal szemben), a harmadikban az irodalom önkormányzatát követeltem, ami nem a művészet öncélúságát jelenti, csak függetlenséget a különböző világnézet-diktatúrákkal szemben.

A bevezető tanulmányokat arcképek követték. Erdélyi Józseffel kezdtem, amit nem annyira az értékrend, mint a történelmi igazság kívánt meg. Az Ady-nemzedék nyomán elrohanó epigonok iszonyú zűrzavart támasztottak az irodalomban, prófétábbak akartak lenni Adynál, művészebbek Babitsnál, vaskosabbak Móricz Zsigmondnál. A háború jelentőségét is túlbecsülték ekkoriban: azt hitték, hogy [737] Galíciában és Verdunnél az állócsillagok csúsztak le helyükről, kaotikus irodalmi irányok ordítoztak kalimpáló égtájak közt, s míg a fiatalok élelmesebb része a börzén játszott, a nyálasabbja a „holnap irodalmi irányát” tette meg. Ebből a zűrzavarból állt elő Erdélyi József nagy nyelvtudással, nyugodt formatisztelettel, a bihari cselédszobára emlékező, hol színes, hol sötéten villogó népiességgel. Megírtam már, hogy fedeztem őt fel magamnak első kötetéből. Az utolsó királysas után a Napkeletben álltam ki érte. Később meg is ismerkedtünk. Úgy toppant be az Attila utcai lakásba, mint a garabonciás, aki tegnap is ment, és holnap is menni fog; népmesékkel válaszolt a fölvetett kérdésekre, szidta Melichet és a szlávosító nyelvészeket, s ha cigarettázott, a kályha elé guggolt, s abba fújta a füstöt, hogy a gyerek levegőjét el ne rontsa. A cselédlány már ismerte őt, mosolyogva jelentette, hogy itt van az Erdélyi úr, s ha tehette, valami ürüggyel beszökött a kemence mellett alvó Erős János meséjét hallgatni. Ő volt az egyetlen vendégeim közt, akiben a nép megérezte a népet; anélkül, hogy szóltak volna egymással, valami ősi cinkosság kapcsolta össze őket. Fiatal intellektuelek a műveletlenségéért szokták fitymálni. Én ezt a műveletlenséget, amíg vele voltam, sohasem éreztem. Rengeteget tudott ő, legföljebb nem olyasmit, amit azok becsülni szoktak. Külön mítosza volt életről-halálról; amit mi fogalmakkal írunk le, ő népmesével fejezte ki, még vadnyelvészkedései mélyén is volt valami igazság, ha nem is voltak igazak úgy, mint a tudomány, igazak voltak, mint az álom, amely a lélek rejtett múltját a maga különös szabályai szerint fejezi ki. Vannak írók, akiknek a hatása jelentősebb, mint művük. Erdélyi is ilyen volt. Befolyása éppolyan nyilvánvaló Tóth Árpád és Babits újabb lírájában, mint Illyésében, sőt Szabó Lőrincében. Ő adta vissza a költők bátorságát az egyszerűséghez, s ő mutatta meg újra, hogy a szabályok betöltésében is lehet valaki eredeti. A háború utáni zavaros irodalom öntisztulásaként 1925-től egy klasszikus hullám emelkedik nálunk; ennek egyik kiindulópontja Erdélyi József. Tanulmányomban sokat hánytorgatott népiességével szemben én ezt a klasszicizmust hangsúlyoztam (mondhatnám szuggeráltam), részben az előrelátott olcsó népiességre ellenszerül, részben hogy e népiesség képviselői s más törekvésű íróink közt az összeköttetést fenntartsam. Hogy Erdélyi elvégezte a munkáját, s újat róla később aligha irhatok, már akkor is láttam; tehetségének kismesterre valló korlátait is éreztem; nem is vezérnek kiáltottam ki őt, csak útcsinálónak. S hogy valóban az volt, azt nem vitathatja el tőle sem rosszakarat, sem hálátlanság.

Pap Károly, akiről a második arckép készült, akkor még új ember volt az irodalomban. Noha régebben is irkált jelentéktelen újságnovellákat, hangját és mondanivalóját a Mikáé-novellákban találta meg, melyeket még Osvát Ernő közölt közvetlen halála előtt a Nyugatban. Ez a Mihael tulajdonképp Jézus volt, s a novellák vázlatok egy Jézus-regényhez, melyet Pap Károly azóta is készít, s elő[738]relátható volt, hogy sohasem készít el; minden írásában afelé nézett, egy megírhatatlan mű körül csoportosítva a megírhatókat. Én Basch Lórántnál találkoztam először vele, ott ült köztünk a Krisztus-regény álmába burkolózva, s beszélgetés közben, mint valami romantikus festőt ábrázoló képen, szerteszét hullottak körülötte a Jézus–vázlatok; egy ötödik evangélium képei, amelyekben az ősi zsidó bölcső rengése Jézus alatt fontosabb volt, mint a vádaskodók „feszítsd meg!” kiáltásai halála előtt. Én akkoriban fejeztem be az Emberi színjátékot, a maga módján egy másik Jézus-regényt, s európai Krisztusom után vonzott ez a keleti Krisztus-csináló, akinek a megváltója szinte a gondolat alól, a szeretet együgyűségéből emelkedett ki anélkül, hogy a természet egyszerű lényeitől, az állatoktól, fáktól, kövektől elvált volna. Pap Károly volt ismerőseim közt az első zsidó, aki nem menekült a múlttól, amelyet idegei szövetében, emlékező sejtjei kémiájában hordott. Nem erőltette magyarságát, nem volt „franciás műveltségű”, és nem próbált valami szemre felettibe belefeledkezni. Közelebb állt a sötét galíciai szektásokhoz, semhogy gyökerei nélkül élni tudott volna, és jobban tele volt Krisztussal, semhogy az általános emberi ege alá csak egy faji emigráció árán juthatott volna ki. Neki a zsidóság sűrített emberiség volt; egy hányatott népben a föld minden népének a sorsa, a lélek mélyei és magasai szűk helyen nemcsak szomszédságban, hanem rokonságban is. Orvosok tudják, hogy a zsidó alkat mennyivel bomlékonyabb, mint a nem zsidó, cukorbaj, asztma, ekcéma népe ez, melyben tehetség és ostobaság, kéjvágy és aszkézis, kapzsiság és önfeláldozás közelebb vannak, mint más népekben. Pap Károly ennek a minden emberit összesűrítő zsidóságnak a közepébe állt be, s egy népe sorsán át felgyöngyöző szóban szólt hozzánk, a Jézus igazi környezetéről elfeledkezett nyugati keresztényekhez. A mi vidékies irodalmunkban, ahol még a nagy írók is irtóznak a nagy törekvésektől, Pap Károly szándéka, úgy éreztem, már csak ventillációnak is egészséges, kiviszi a kun mulatozások gőzét és a zugdrogériák francia illatszerét, s behozza a nagy tenger szelét. Sajnos, amikor tanulmányomat írtam, azt is láttam már, hogy Pap Károlyt ez a nagy szándék aligha viszi tovább a Mikáéelnél. Megismerkedésünk óta gyakran találkoztunk. Hajnalig lótottunk föl-alá az Attila utcai szobában az óriási kerek asztal körül, amely a pohárszék és a zongora fele csak keskeny átjárót hagyott lábra kelt izgalmunknak. Pap azok közé az írók közé tartozott, akik szívesebben beszélnek, mint írnak. Egész látomásokat beszélt maga elé, amelyeken így élőszóval előadva még nem érzett a kidolgozás ösztövérsége. Én alkalmazkodtam a terveihez, de a bírálatban, továbbtervezésben, vitában az én agyam is felforrt, úgyhogy végül is két vulkán pöfékelt egymás mellett, inkább egymás tüze szomszédságától ingerelve, mint gondolatokkal összekapcsolva. Amíg én Pap Károllyal fújtam a sűrű cigarettafüstbe drámákat, regényeket, a feleségem Pap Károlynét hallgatta, ami nem volt kis áldozat. Ez az asszony alig egy év alatt az egész [739] irodalmi világ borzalmává tudott válni. Mint férje zsenialitásának az ügynöke tört be mindenhová. „Olvasták Kari novelláját a Nyugatban?” volt az első kérdése, s jaj annak, aki a világirodalomban különb novellát is olvasott. Még férje előző írásaira is féltékeny volt, mert mindig az utolsónak kellett a legtökéletesebbnek lenni. A férje néha ráförmedt: „menj a csudába!” de tulajdonképp neki is tetszett az asszony fanatizmusa. Nem egészen jogosulatlanul kérkedett ez a férjénél jóval idősebb, csúnya, szőrös nő, hogy ő az ura múzsája: ez igaz is volt. Pap népe géniuszát szerette ebben az asszonyban: a keletit, a fanatikust, a szívével érvelőt, a kedveséért tomboló anya-feleséget, a hisztériás veszekedőt, az arcpirító s mégsem egész hazug hízelkedőt, s nem utolsósorban a megvetettet, akit mindenütt csak az ura kedvéért tűrtek meg, akinek társasági ambíciói ellen vendégeink állandóan tiltakoztak. Még nem láttam embert, aki egy nőt ennyire beengedett volna az életébe, mint Pap a feleségét. Akaratgyenge, dédelgetésre szoruló férfi volt, s ez az asszony a bámulatával odakapaszkodott a szíve fölé, beleette magát a zsigereibe, tehetetlen gyermeket csinált belőle, aki életszükségletek, napi gondok fölött csak Jézusának és képzelete várainak élt, s a délutáni kávéházból robotszerűen hozta haza a remekműveket, melyek közül egyre többet kellett félredobni. Amikor én a Nyugat arcképsorozatában bemutattam öt: a Mikáél-novellák emléke még friss volt, a szerep, amelyet kiküzdött velük: vonzó, de a mikáéli együgyűségben megrekedő magatartása, képzeletének üres elrohanásai a múzsa háta mögött már ekkor is nyugtalanított. Erdélyi elvégezte a munkáját, Pap félős volt, sosem végzi el. S ha sorozatomban mégis a második helyre került, az a hűség tisztelgése volt a gondolkozó hűség előtt, intés a zsidóság felé, hogy vállalt sors és a bátran kimondott igazság mennyivel közelebb hozhat bennünket, mint a holmi humanista szembekötősdi.

Pap Károllyal egyidőben tűnt fel Illyés Gyula, akinek a versei fölött utolsó Osvát-találkámon az irodalomtól lassan kifáradó öreggel még együtt lelkesedtünk. Első verseskönyvéről hétoldalas tanulmányt írtam a Nyugatba, melyet Osvát fiatal költők bosszúságára s nyilván nem az én kedvemért, a lap elején hozott. Abból a kincsből, amelyet én mint valami nemesfémérző mágus, kritikusi utamon a lábam alatt éreztem anélkül, hogy kiáshattam volna, ő találta meg a legnagyobb darabot. Hogy az írói lehetőségekben van valami személytelen, amit az egyéniség csak vállal, de nem teremt, azt semmi sem mutatja szebben, mint hogy én jóval Illyés Gyula fellépése előtt bejövendőltem már egy Illyés-szerű költőt anélkül, hogy egyéniségét ismertem volna. Ady elvontságai után a színes tárgyi világ, merev formák után egy porhanyósabb, színjátszóbb vers, izgalmak után szárnyalás, líra után az egyik szabad vers és kötött vers közt szabadon lengő vers, mely új kötöttséget teremt, népiesség és műveltség közt egy művelt költő, aki népére emlékezik: mindez benne volt várakozásunkban, s Illyés Nehéz földjével úgy állt [740] elő, mint ezeknek a várakozásoknak a királyfia. Forradalmár híre volt, és a hagyomány színei csillantak fel verseiben; Kassákék és a Ma „tabula rasás” forradalma helyett egy emlékező, konzerváló forradalmat ígért, amely folytatni is tudja azt, amit elsöpör. Milyen boldogan vállaltam őt akár vezéremül is, ha vezér tud lenni. Egy dolog nyugtalanított csak benne, már első kötetében is: valami bizonytalanság, amelynek nem tudtam lélektani alapjába látni. Később, hogy megismertem, ez a verseiből nyert benyomás még erősödött. Szerény volt, hajlékony, látszólag könnyen befolyásolható. Az öregek az ártatlanságát dicsérték. Babits bevonta őt azok közé a romlatlanok közé, akiket ez a kor nem érdemel meg. Én nem hiszek az írók szüzességében, s ebben a szüzességben különösen nem hittem. Inkább kitérőnek éreztem őt, mint engedékenynek. Mint a füst, amely kavarog, imbolyog, megkerüli az akadályt, s megtalálja útját a legkisebb résen is. Az írók közt divat lett őt mint szalonszocialistát csúfolni; maga Babits egyik latin órán tréfásan jegyezte meg, hogy alighanem helyesen ítélte meg forradalmasságát, amikor barátságot kötött vele. Én ebben sem adtam igazat nekik. Az imbolygó füst alján én lángokat láttam; az arcára tapadt „szolgamosoly” mögött, amelyről énekelt, valami olthatatlan égett. Szeretem ismerni, amit szeretek. Egy költőt, akiért lelkesedem, különösen. Szívesen odavittem volna elé a tenyeremen a szívemet: „nézd meg, ez vagyok s döntsük el, lehetünk-e barátok?” De éreztem a feleletet, „hogyne, pajtás”, talán még meg is csókol, csak a szíve marad a füstben. Mi volt ez: az ösztönök machiavellizmusa? Átlátott rajtunk, eszközöknek tekintett, akiket használ s félredob? Vagy minden rejtélyesség nélküli bizonytalanság, amely sehol sem mer egészen lekötelezkedni, de egészen eloldozkodni sem. A második kötetében sokkal jobb versek voltak, mint az elsőben, de annak, amit az elsőben vállalt, egy részét mintha föladta volna. Mint költő bezökkent a régi nyeregbe, mint forradalmár a marxizmusba. Tanulmányomban várakozásaim jogán megpróbáltam őt várakozásaimnak visszakövetelni. „A vezért követelem rajtad” – mondta a tanulmány. A füst megkerült, s ment tovább.

Tamási Áronnak, a következő portré hősének ekkor jelent meg Címeresek című regénye. Engem a Lélekindulás novellái, de még a Szűzmáriás királyfi tengerbe dobott kincsei után is megdöbbentett ez a regény, melyben Tamási először merészkedett ki abból a szegény tündérországból (vagy tündéri szegényországból), amilyennek ő a Székelyföldet ábrázolta. Már első kötetéről írva megjósoltam, hogy ezen a kimerészkedésen fordul meg a sorsa: ki tud-e lépni belőle úgy, hogy provincializmusát levetkezze, s varázslatát a világban mégis szétvigye, vagy a Székelyföld határán a varázslat is véget ér, s csak a góbé Göre vándorol tovább. A Címeresekben valami nem várt történt: Tamási kilépett Székelyországból, de kilépett költészete országából, mondhatnám, tulajdon képzeletéből is, s színtelen agitációs regényt írt, fűrészporbélű alakokkal, akiket kedvére döfködhetett, [741] porolhatott aztán. A nagy költő helyén a kávéházi szociológusok barátja állt, aki elég naivul szemléltette a barátok tételeit. Lehet, hogy én felháborodásomban igazságtalanabb voltam a regényhez, mint kellett volna, de Tamási igazi pályája jogosított fel, hogy e fattyúpálya ellen tiltakozzam, s ha akkor fájt is támadásom, Ábel, aki a székely vidékről úgy sétált ki az általános emberibe, hogy a varázslatot Kolozsváron át Amerikáig vitte, igazolta a Címeresek elleni haragomat. Tanulmányomban megmutattam azt a Tamásit, aki első novelláiból kelt elém, mint egy székely Csongor, a próza legnagyobb magyar költőjeként; utána a Címereseket hordtam le, s életemben először elmondtam a tudatosság dicséretét, amelyet talán épp azért, mert bennem nagyon megvolt, másokban lényegtelennek találtam. A legnagyszerűbb képesség is elhányódik, ha a gazdája nem ismeri eléggé a szellemi tájat, amelybe ezt a tehetséget beleveti. A tehetségnek csak egyik fele a talentum, a másik fele a talentumokkal való sáfárkodás. Tamási szerencsére jobb sáfárnak bizonyult, mint szociologizáló regénye után várhatták, de magát a tételt még mindig ő szemlélteti legszebben. Ez az író gyökerétől, falujától Európa egyik legnagyobb írója lehetett volna, csak a lombjai nem találnak ki nehezen a minden nép számára nyitott ég alá.

Méltó ellendarabja volt Tamásinak Szabó Lőrinc, akin a tudatosság betegségeit és öntisztulását lehetett bemutatni éppúgy, mint Tamásin az ösztönét. Szabó Lőrinc líráját én eleinte nem szerettem, ő volt a legnagyobb azok közül a szellemi fondorkodók közül, akiket a spekuláció Ady és Babits csapásán elszalajtott; csupa mesterség, laboratórium, számítás volt ez a líra, s ennyi fölkészüléssel sem tudott annyira óvatos lenni, hogy hamis nyomra ne fusson. Tisztelői nem azért magasztalták, mert őt szerették, hanem mert arra amit költészetnek szokás tartani, haragudtak. Valami előkelősködő szín, kedv és földgyűlölet vette be magát ebbe a Szabó Lőrinc-kultuszba, ő volt a város a faluval szemben, a mester az igricek közt. Bontott hajú pénzverseiben én viszont csak az Ady-kor fúriává vadult múzsáját láttam, ugyanazt a hajadont, akinek az idegeit Babits szerint is túlságosan zaklatta már egy előző nemzedék. Egy idő óta önmaga is érezte, hogy zsákutcába került, mert a bontott hajú versek megint kontyosan jelentek meg, a lázadói izgalomból aszkézis lett, az intellektuális fondorlatokból önfegyelem. Ebben a tartózkodó zártságban tudatossága már jobban tetszett nekem; a színtelenség a jég kemény színtelensége volt, mely forró zsigerekre fagyott rá, s átlátszón, de meg nem olvadón őrizte a mélyibe rejtett tehetetlen rosszkedvűséget. Vannak egészen átlátszó pálinkák, éles, keserű ízzel; ilyen lett a klasszikus töményítés után a Szabó Lőrinc lírája. Arcképköltőt mutathatott be, akit betegsége, a tudatosság meggyógyított. Ő volt kortársaim közt az előző kornak egyetlen folytatója, s rajta lehetett legjobban megfigyelni az új légkör hatását is.

Akiket idáig említettem, ismert írók voltak már, Halász Gábornak akkoriban íróországban is alig ismerték a nevét. Én a Napkelet [742] folyóiratszemléjében találkoztam először ezzel a névvel, ahol akkortájt, amikor én Tormayhoz kerültem, elég fanyaron ismertette a Társadalomtudományban megjelent bírálatomat. Később arra is rájöttem, hogy a Napkelet-asztal fiataljai közt ki a cikkírója. Vékony fiatalember volt; engem a szálkára emlékeztetett, s a mint később megismertem, ez nem is volt egészen rossz hasonlat. Dacos ember volt, folyton határolta, keményítette magát, hogy az ellenállásban mindenki mástól különbözőnek érezte magát. Ha minden lélek külön szubsztancia, ő tömörítette, mondhatnám mesterségesen fagyasztotta ezt a szubsztanciát, mint az oxigént szokás, amíg egy kopódó gyöngy lett belőle. Engem nem szeretett. Túlságosan rousseau-i voltam neki: patetikus, érzelmes, zavaros, zaftos, szétfolyó. A lojalitásom is ingerelte. Énnekem annál jobban tetszett ő. Olyan kevés jellemet éreztem magam körül, hogy ez a pasztillába préselt jellem tiszteletet ébresztett bennem. Kortársaim közül talán ő volt az egyetlen igazán művelt ember. Hatalmas tájékozottsága, rideg észfegyelme kiegészítette volna az én kapkodó érdeklődésemet, fellobogó lelkesedésem. Szívesen léptem volna vele szellemi szimbiózisba, de erről szó sem lehetett; féltette tőlem dacosan tartott határait. De ha nem lehetett barátom, legyen legalább a nyilvánosság előtt ellensúlyom. Babits és köre sznobnak tartották őt, s csak annyit tudtak róla, hogy Proust hatása alatt arisztokratabarátságokra biztatja az írókat. Én Szabó Lőrinc után a következő tanulmányt neki szenteltem. Sok dologban értettünk egyet, de én mégis a temperamentumom ellentétét idéztem meg benne. Azt reméltem, ha méltó térhez és tekintélyhez jut, ő lesz az az ellenség, aki egy erejében bízó írónak többet ér, mint száz barát.