Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A háború után többen feldolgozták a szerb kisebbségi múltra vonatkozó adatokat. Ezek áttekintése egy kisebbségi nemzet öntudatos, minden akadályon keresztül való élni akarását tárják elénk.

A történetírás érdekessége a maroknyi suboticai szerbségre vonatkozó megállapítások és feljegyzések, amelyeket ki kell ragadni az írások tömegéből, hogy azokkal megismerkedhessünk. A legtöbb feljegyzésből félre nem magyarázhatóan állapítható meg, hogy a régi Monarchia kisebbségei közül a szerbségé a legöntudatosabb kisebbségi élet, és hogy kitartóan törekedett az önállóságra.

A suboticai szerbség kisebbségi mozgalmával azért is érdemes megismerkedni, mert a múlt század második felében kezdődött az a törekvés, amely a magyar tengerbe beolvadó bunyevácságot igyekezett meggyőzni, hogy a szlávsághoz tartozik.

Tudatossá tették bennük, hogy a szerbség törődik sorsukkal, és segíti nemzeti törekvéseiket.

Ennek a mozgalomnak, amely a szerb intézményeknek, alapítványoknak és újságoknak a létesítésével egyidőben kezdődött, három markáns vezetője volt: Boško Vuić, a bohém életű suboticai szerb nagyúr, dr. Dušan Petrović, a ruszofil ügyvéd és a ma is élő első suboticai szerb újságíró, Mladen Karanović.

Nagyon öntudatos kisebbségi életet élt a suboticai szerbség. Bőkezű mecénásaihoz hasonló adakozói ma még nincsenek a tapasztalatlan, most fejlődő fiatal kisebbségi népeknek. Marko Protić suboticai görög-keleti szerb esperes-plébános fáradságos munkával összegyűjtötte a múlt patinás értékű adatait a szerbség szívós és céltudatos nemzeti életének igazolására. Ez a könyv oktató és tanulságos; hangosan figyelmeztet a kisebbségi polgár kötelezettségeire, amelyekkel nemzetének tartozik. A suboticai szerbség, amelynek kipróbált, küzdelmekben edződött kisebbségi múltja van, novemberben nagyszabású ünnepélyre készül. Életerejének újabb tanújelét adja. A suboticai főtéren levő három szerb alapítványi palota egyikében, néhai Dušan Radić házában összpontosítják a szerb egyesületeket, amelynek nem szeparatizmus a célja, hanem a tradíciók megőrzése és ápolása. Az intézmények még a kisebbségi sorsban létesültek, azóta a suboticai szerbség államfenntartó lett. Ez a nagy és jelentős fordulat nem tette szükségtelenné a szerb egyesületeket, sőt azokat tovább erősítik.

– Szívesen bocsátom szerény munkám a rendelkezésére – mondotta Marko Protić esperes-plébános –, s azt hiszem, hogy sok érdekeset talál benne, amiből a kisebbségi magyarság tanulhat.

A kiváló könyv szerzője helyesen értékeli a múlt tapasztalatait, [725] mert a suboticai szerb polgárok áldozatkészsége és a fajuk iránti szeretete példaadó lehet minden kisebbségnek.

A szerb triumvirátus a bunyevác reneszánszban

Marko Protić könyvében „bunyevác reneszánsznak” nevezi azt az időt, amikor Antunović, a bunyevác származású püspök ösztönzésére, Boško Vuić, dr. Dušan Petrović és Mladen Karanović elhatározták, hogy a bunyevácság között mozgalmat kezdenek, nemzeti érzéseik felébresztésére és a szlávság eszméjének megnyerésére. A bunyevácság „felvilágosítása” a múlt század második felében kezdődött. A szerb „triumvirátus” munkája nem volt eredménytelen, mert több bunyevác család a szerb kisebbségi mozgalomhoz csatlakozott. (A bunyevácok „reneszánszával” és Antunović püspök szerepével most nem foglalkozhatunk, azt külön s önálló cikk keretében lehet csak hibátlanul elvégezni.) A három kisebbségi népvezér munkája és a suboticai szerbség nevelésére akarunk inkább rámutatni hiteles feljegyzések alapján.

Boško Vuić sokoldalú, tevékeny suboticai kisebbségi polgár volt, aki iránt ma is hálás a szerbség. A szülei halála után Boško Vuić létesítette az első szerb alapítványt, amelynek példája később annyi szerb polgárt ösztönzött hasonló alapítványok alkotására. Boško Vuić híres bácskai mulató, jó cimbora, kedélyes gazda volt, aki az életét maradéktalanul élvezte, mégis talált időt arra, hogy kisebbségi kötelességének eleget tegyen, és a szláv eszmét lelkesen propagálja. A nagy bohém tudta, mivel tartozik fajtájának. A szerb sajtó létesítése Suboticán az ő nevéhez fűződik. A háza a suboticai pánszlávok találkozóhelye volt. Nagyon bőkezű és adakozó volt, aki jószívűségének áldozata lett. A barátaiért aláírt váltókat neki kellett beváltani, és szüleitől örökölt hatalmas vagyonát elvesztette. Boško Vuić volt a Novi Sad-i Zastava suboticai szerkesztője, és a bunyevácok részére létesült lapokba ő írta a legerősebb, szláv meggyőződésű cikkeket, melyekben a bunyevácok nemzeti és kulturális kívánságait tárta fel. A Neven, Danica és a Subotičke Novine című lapokban, amelyek azért létesültek, hogy az elmagyarosodó bunyevácságot megmentsék a szlávságnak, a jugoszláv eszmét dicsőítették. Boško Vuić saját költségén kinyomatott bunyevác könyveket, hogy érzésvilágukhoz közelebb kerüljön, és a szláv érzést bennük felébressze. Az első szláv kisebbségi politikus volt, aki a szerb-bunyevác együttműködést egyengette. A munkásságára jellemző, hogy a cirill betűkkel nyomtatott Zastavának nemcsak a suboticai szerbség körében talált előfizetőket, de a bunyevácok között is. Ezek inkább csak szimpátiából fizethettek elő a lapra, mint gyakorlati célokból, hiszen nem tudták a cirill betűs lapot olvasni. A Nevent Antunović püspök alapította, de Boško Vuić elsőnek jelentkezik a lap munkatársául. A bunyevác naptáraknak is állandó cikkírója.

Vuićot mint szlavofilt emlegették kortársai, ma pedig azt [726] mondják, hogy agilitásával, sokoldalú ténykedésével kiérdemelte a „suboticai szerbség apostola” megtisztelő elnevezést. Boško Vuić gondolkodását, a szlávságba vetett hitét és magyargyűlöletét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy minden alkalmat megragadott, hogy a magyarság ellen állást foglaljon. Az 1896-ban megtartott párizsi magyarellenes gyűlést francia nyelvű táviratban üdvözölte, és szerencsés munkát kívánt. Máskor, hű társa és a „triumvirátus” második tagjának, dr. Dušan Petrovićnak kíséretében Beogradba, a szerb fővárosba ment, és a szerb-francia barátság jegyében rendezett banketten fel is szólalt a bácskai szerbek nevében. Amikor a magyarországi kisebbségek Budapesten összejöttek sérelmeik megbeszélésére, a suboticai szerb újságíró huszonegy pontból álló határozati javaslatot terjesztett elő, amely felölelte a szerbség kívánságait. Ezt megismétli a karlovaci görögkeleti egyházi saborban, ahol a polgári házasság elleni hangulatot használja fel arra, hogy támadja a kormányt. Vuić kezdeményezésére létrejött az első suboticai szláv bank, amelynek igazgatóságában szerb és bunyevác polgárok ültek. A pénzintézetet kisebbségi szellemben vezették, az üléseket szláv nyelven tartották, és a jelentéseket szlávul nyomtatták ki. A bankvezetés nyelve miatt keletkezett ellentétek kirobbanása után a szerb és bunyevác igazgatósági tagok kivonultak, és új pénzintézetet létesítettek. Boško Vuićot találjuk a szerb hitközség élén is, és ő mentette meg a szerb felekezeti iskolákat a bezárástól. A kisebbségi vezér minden eszközt megragadott, hogy fajtája bajával megismertesse a világot. Megtette azt, hogy beszédeit, határozati javaslatait, amelyek a szerbség kívánságait tükrözték vissza, nagy példányszámban magyarul kinyomatta és terjesztette. Hasonlóképpen cselekedett azokkal a cikkekkel, amelyekben magyar politikusok megértéssel tárgyalták a kisebbségek kulturális követeléseit. Zsilinszki Mihály közoktatásügyi államtitkárnak a kisebbségekre vonatkozó közoktatásügyi előterjesztését százezres példányban terjesztette a kisebbséglakta vidékeken és a magyarlakta helyeken is, hogy megmutassa, hogy a magyar uralkodó körökben is sok híve van a kisebbségi törekvéseknek. Boško Vuić elasztikus képviselője volt a szerbségnek, aki valóban mintául szolgálhatna az igazi kisebbségi politikus szobrának.

Marko Protić esperes-plébános könyvében a szerb műkedvelői előadások megszervezése körüli harcokat sem hanyagolja el, és itt megint találkozunk Boško Vuić nevével. A kezdeményezésére már 1850-ben megalakult a suboticai szerb műkedvelői együttes, amely hamarosan bemutatta a Miloš Obilićot, majd megszervezte az akkor már működő Novi Sad-i szerb nemzeti színház suboticai vendégszereplését. A suboticai szerbek kitörő lelkesedéssel fogadták a szerb színészeket, és figyelmük számos jelével halmozták el a vendégeket. A színészeket szerb és magukat szlávoknak nevező bunyevác családoknál szállásolták el. A suboticai szláv lapok örömujjongva fo[727]gadták a színészeket, és a suboticai szlávság kitárta a szívét a vendégek előtt, akiktől könnyes szemekkel búcsúztak el a vendégszereplés után. A pályaudvaron sírtak a suboticai szlávok, akiket Boško Vuić megtanított arra, hogy értékeljék azokat, akik anyanyelvükön szólnak hozzájuk.

A „triumvirátus” második tagja dr. Dušan Petrović, kevésbé markáns vezetője volt a szerbségnek, mint Boško Vuić, azonban méltóan kiegészítette őt nagy tudásával és áldozatkészségével. Dušan Petrović, aki 1929-ben nagy szegénységben és elhagyatottan halt meg, Suboticán ügyvédeskedett, és egy ideig a budapesti orosz konzulátus tisztviselője volt. A felesége egy Bécsbe szakadt francia grófnő volt, aki azonban rövid együttélés után elhagyta. Dušan Petrović dr. élete utolsó napjait a suboticai szegényházban töltötte, és onnan is temették. A fia, Branko Petrović elmagyarosodott, vitézi telket kapott és Petreczy Sándorra változtatta nevét.

Dušan Petrović dr. a szerb nemzeti mozgalmakban mindig az első sorokban küzdött Boško Vuić mellett. Az ösztönzésére a Stari Bečej-i járásban szerb nemzetiségi programmal képviselőjelöltnek lépett fel, de kisebbségben maradt. A bukás nem keserítette el, továbbra is megmaradt a kisebbségi mozgalom zászlóvivőjének. Boško Vuić mellett újságiróskodott a suboticai szláv lapoknál, majd a vagyonát beleölte egy nyomdába, amelyben a szláv lapokat, naptárakat és könyveket állították elő. A vagyonát ezen a vállalkozáson teljesen elvesztette. Mégsem merült letargiába, nem csüggedt, és más területen folytatta a felvilágosító munkát a szláv eszméért. A bunyevác anyanyelvű iskolák leglelkesebb szószólója volt. Petrović sokat utazgatott Szerbiában, és tapasztalatait könyvben adta ki. A vagyonát kisebbségi érdekek szolgálatába állította, a sajtót és a színpártoló egyesületet támogatta, és mire megérhette a szlávok egyesülését, szegény ember lett, akinek a szegényházban kellett öreg napjaira meghúzódni.

*

Mladen Karanović volt az első kimondottan szláv újságíró Suboticán. A munkásságáról keveset tudunk, Protić Marko könyvében azt írja róla, hogy papnak készült, azonban a Kuludžić testvérek kérésére Suboticán maradt, és elállott Párizsba való letelepedésének a gondolatától azért, hogy mint újságíró a suboticai szláv kisebbségi sérelmeket állandóan felszínen tartsa. Mladen Karanović Suboticán bőkezűen áldozott vagyonából kisebbségi célokra, és szellemi erejét is itt forgácsolta szét, úgyhogy öregségére ő is szegény sorsban van, és Suboticától, küzdelmeinek emlékezetes színhelyétől távol él teljes visszavonultságban. Mladen Karanović tehetségével, olvasottságával és bátorságával méltóan egészítette ki azt a triumvirátust, amelynek tagjai Vuić Boško és dr. Dušan Petrović voltak. [728]

Protić Marko könyvében még egy „szellemi trojkáról” találunk feljegyzést. Dušan Petrović, dr. Sima Jovanović, a költő és Bekslijin Obrad még a gimnáziumban irodalmi véd- és dacszövetséget kötöttek, és az első szerbek voltak, akik Suboticán versírással foglalkoztak. A szerb gimnázium tanulóinak a helyzetét a következőképpen ismerteti Protić:

„ … az ifjúság okulására, hogy a nehéz időkben miként tanultak a suboticai szerb kisebbségi diákok (miután magyar gimnáziumban, jártak), szívesen teszünk eleget annak, hogy megközelítő áttekintést nyújtsunk a tisztességes ifjak munkásságáról…”

Ezután azokkal a nehézségekkel foglalkozik a szerző, amelyekkel a kisebbségi ifjaknak meg kellett birkózniok, mert nem a saját anyanyelvű iskolákban voltak kénytelenek folytatni a tanulást.

Bunyevác látogatások Beogradban

Đura Zarić suboticai szerb polgár részt vett a törökök elleni szerb felszabadulási harcokban. A háborúban jobb szemét kilőtték, úgyhogy a szerb kormánytól havi 36 dinár nyugdíjat kapott. Ez azonban kevés volt orvosi gyógykezeltetéshez és a megélhetéshez, és ezért a suboticai szerb hitközséghez fordult, hogy segítse elő, hogy műszemet vásárolhasson. A kérését a hitközség – nem tudni mi okból – elutasította.

Még egy suboticai szláv, Karol, Dragutin Milodanović bunyevác újságíró került Szerbiába, ahol letelepedett, áttért a görögkeleti hitre, és Beogradban meghalt. 1876-ban távozott Suboticáról, és előbb részt vett főhadnagyi rangban a törökök elleni háborúban, majd Beogradban telepedett le, és a szerb kormány egyik legfontosabb megbízottja volt, aki a Monarchiában élő szlávok hangulatáról és kívánságairól tájékoztatta a kormányt. Azonkívül naponta lefordította a miniszterelnöknek a magyar sajtó a szlávságra vonatkozó cikkeit.

A suboticai szerb színjátszás története

A suboticai szerb színjátszás közel egy évszázados múltra tekint vissza, és a kisebbségi sorsban élő suboticai szlávság szórakozását biztosította évtizedekig. A Novi Sad-i Szerb Nemzeti Színház először 1862-ben vendégszerepelt Suboticán, ahol már 1850-től kezdve szerb műkedvelői együttes működött, és biztosította egy állandó színház vendégszereplésének előfeltételeit. Az első plakátok a szerb műkedvelői együttes bemutatkozó szerepléséről 1850. augusztus 11-én jelentek meg, érthető feltűnést és meglepetést keltve. Miloš Obilić, a szerbek történelmi hőséről szóló tragédia előadását hirdették. Az előadást az azóta megszűnt Fekete sas vendéglőben, a mai Strossmayer utcában tartották meg. A suboticai szerb műkedvelők áldozatkészségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a kisebb sze[729]repekben együtt játszottak a Suboticán vendégszereplő hivatásos színészekkel. A suboticai magyar sajtó dicsérő hangon írt a műkedvelők szerepléséről. A szerb műkedvelők a Car Lazar című szerb drámát is előadták nagy sikerrel, sőt később színre hozták a negyvennyolcas forradalomban kivégzett Petar Radić kereskedő életének színpadra feldolgozott tragédiáját is. A megőrzött plakátokról látjuk, hogy a számozott helyek harminc krajcárba kerültek, az első sor helyára húsz ezüst krajcár volt. A színlap közli a férfi szereplők neveit, azonban a szerb úrilányok és asszonyok az akkori időkben még szégyelltek nevük alatt szerepelni, és a színlap csak nevük kezdőbetűit tünteti fel. Később a sorozatos sikeren felbuzdulva a hölgyek bátorságot kaptak, a lámpaláz elmúlt, és megengedték, hogy a nevüket kiírják a színlapokra. Marko Protić a szerb színjátszásról szólva a következőket jegyzi fel:

„… a színjátszás által megszerezték a szerbek szeretetét és rajtuk keresztül a bunyevácokat is, sőt maguk a magyarok előtt is irigyelt tekintélyt szereztek…”

A suboticai gazdag szerb polgárok közül egyébként többen alapot létesítettek a szerb színjátszás pártolására. Teodorné Prokopčanije, Jovan Ostoić és Radić Dušan nagyobb adománnyal járultak a színház fenntartásához. Radić Dušan alapítványából ma is ötszáz dinár segélyt kap a Novi Sad-i szerb nemzeti színház.

86 fiút taníttatott, 74 lánynak adott hozományt, és 36 könyv megjelenését segítette elő az Ostoić-alapítvány

A suboticai szerb alapítványok mutatják meg igazán a maroknyi suboticai szerbség fajszeretetét. Marko Protić így ír a szerb alapítványokról és az áldozatkész alapítókról:

„A suboticai szerbek a legrégibb időktől kezdve szokatlanul ragaszkodtak a pravoszláv hitükhöz és a szerb nemzetiségükhöz. Talán azért, mert kevesen voltak a nem szláv többségben, és mert távol estek a karlovaci és budai központoktól.”

Már a múlt század közepe táján alig halt meg vagyonos suboticai szerb polgár anélkül, hogy az egyházra vagy a szegény sorsú szerbekre vagyont ne hagyott volna. A halálozás évfordulóján való gyászmise biztosításán kívül a jómódú szerbek figyelme kiterjedt a szegényekre, a gyermekekre, a szerb kultúrára és irodalomra. Van, aki azért létesített alapítványt, hogy abból évenként felruházzák a szegény sorsú gyermekeket. Mások jutalmat biztosítottak a jó tanulóknak. A legtöbb adakozó úgy intézkedett, hogy az ajándékokat Szent Sava és Vid napján kell szétosztani. Lazar Nestorović első alapítványa 1759-ből való, amikor negyven dukátot hagyott a görögkeleti egyháznak. A kisebb alapítványok összegei devalválódtak, és értéküket vesztették, azonban azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy Suboticán már akkor voltak szerb alapítványok, amikor a kisebbségi kérdés aligha jelentett még problémát a Bácskában. [730]

A legnagyobb suboticai szerb alapítványok egyike Jovan Ostoić kereskedő és nejének alapítványa. Ostoić jóvoltából 86 szegény sorsú szerb fiú egyetemi tanulmányait támogatták, és hetvennégy szegény leány hozományát biztosították, továbbá a szerb könyvek egész sorának a megjelenését tették lehetővé már eddig is, pedig az alapítvány még nincsen kimerítve. Az alapítványhoz tartozik egy palicsi ház, amelyben minden évben szegény sorsú, beteg szerb lányokat helyeznek el pihenés céljából. Jovan Ostoić hagyatékát képezi a főtéri házon és a készpénzben biztosított alapítványokon kívül még 300 lánc föld.

Ostoić parabući származású volt, a családja kihalt, de a feleségének vannak leszármazottjai. Az Ostoić-féle alapítványnak eddig 86 ösztöndíjas tanulója volt, akik közül sokan vezető állást töltenek ma be. Az első ösztöndíjas Milan Stojšić sombori tanítóképezdei tanár volt, aki 1879-ben jutott az ösztöndíjhoz. A névsorban számos orvost, ügyvédet, tanárt és mérnököt találunk. Az ismertebbek: Mihajlo Prodanović dr., Novi Sad-i ügyvéd, Milutin Pecarski dr., sentai ügyvéd, Ilija Lepedat, a suboticai Takarékpénztár nyugalmazott igazgatója, Milivoj Sokolović Stari Becsej-i mérnök, Dušan Svirčević, a sentai villanygyár igazgatója, Cvetko Ognjanov dr. suboticai közjegyző, dr. Milivoj Popović,a néhány év előtt elhunyt suboticai ügyvéd, dr. Miloš Rafailović suboticai ügyvéd, dr. Ljubomir Dimitrijević žabalji orvos, dr. Radivoj Miladinović suboticai közjegyző, dr. Dragomir Dimitrijević suboticai ügyvéd, dr. Svetozar Subotić krnjajai orvos, Aleksandar Suvajdžić, a suboticai Városi Takarékpénztár igazgatója, Bogdan Ludaić horgosi jegyző, Lazar Turanov suboticai rendőrkapitány, Slavko Ćićić suboticai ügyvéd, Vasa Eškićević, a jó nevű irigi festő. Az ösztöndíjasoknak nem kellett okvetlen suboticai lakosoknak lenni, az alapítványt kezelő bizottság csupán azt nézte minden alkalommal, hogy a jelentkező érdemes-e az ösztöndíjra. Ugyancsak Jovan Ostojić és felesége létesítették a szegény lányok kiházasitását elősegítő alapot, amelyet eddig 74-en vettek igénybe. A névsorban egy magyar nevet is találunk: Somogyi Amáliáét, aki azonban több szerb nemzetiségű lánnyal együtt elesett a segélytől, amikor kiderült, hogy nem szerbhez ment férjhez, mert az örökhagyó intenciói szerint csak azok a szerb lányok kaphatnak házassági segélyt, akik szerb férfival lépnek házasságra.

Jovan Ostoić elősegítette a szerb könyvek kiadását is, és külön alapítványban gondoskodott az irodalomról. Eddig 36 könyv megjelenését tették lehetővé. A legtöbb munka szerb nemzeti és történelmi kérdéseket tárgyal. Nagyobb részüket a háború kitöréséig adták ki, és a háború után az Ostoić–alapitvány segítségével jelent meg Vasa Staić nyugalmazott gimnáziumi igazgató híres könyve Svetozar Miletićről, a háború elötti szerb kisebbségi mozgalom vezéréről, továbbá Veljko Petrović sombori származású beogradi írónak a vajdasági szerb festőművészetről szóló nagy értékű munkája. [731]

A többi alapítvány

Dušan Radić, a suboticai szerbek egyik legnagyobb jótevője 1916-ban halt meg, és az emlékét a suboticai főtéren levő emeletes ház és az alapítványai is őrzik. Dušan Radić a szerb kisebbségi mozgalomban vezető szerepet játszott, nagy oroszbarát volt, s testvérével, Joco Radićtyal együtt 1911-ben Moszkvába ment II. Sándor szobrának a leleplezésére. Beogradba is gyakran ellátogattak a testvérek, és minden nagyobb szerb nemzeti ünnepélyen jelen voltak. Dušan és Joca Radić emeletes házai egymás mellett állnak a suboticai főtéren, és hirdetik évszázadokon keresztül a suboticai szerbek két vezetőjének emlékét. Dušan Radić nagy alapítványt létesített, s még életében sokat áldozott a szerb kisebbségi élet oltárán. Joca Radić hagyatéka még nem emelkedett érvényre, mert a hagyatékot képező ingatlannak a felesége a haszonélvezője.

Dušan Radić hagyatéka egy emeletes házból, valamint különböző alapítványból áll. A palotában helyezik el novemberben a suboticai szerb intézményeket. Dušan Radić még százhatvan hold žedniki földet is hagyott, azonban ennek haszonélvezője távoli rokona, Milenko Radić, aki ha gyermekek nélkül hal meg, úgy a föld a többi hagyatékhoz kerül. Dušan Radić alapítványaiból segélyezik szegény sorsú rokonait, és minden évben felruházzák a szegény sorsú szerb iskolás gyermekeket. Az alapítványi ház üzlethelyiségeinek jövedelméből tartják karban a szerb templomot, de a bevételből a Matica Srpskának, a Novi Sad-i Szerb Színháznak és a Privrednik Tanoncelhelyező Intézetnek is jut.

Marko Protić könyvében felsorolja az összes suboticai szerb alapítványokat, amelyek azonban szétforgácsolódtak a pénz elértéktelenedése folytán. Stevan Milutinović még 1819-ben háromszázötven hold földet hagyott szerb kisebbségi célokra, de hibás kezelés folytán a hatalmas vagyon elveszett, de így is huszonöt ösztöndíjas egyetemi hallgató tanulmányainak elvégzését segítette elő. Hasonló sors érte Dimitrije Manojlovićné 1824-ben létesített alapítványát, amelynek jövedelméből 11 ösztöndíjas kapott segélyt. Joahim Radišić 1863-ban létesített alapítványából 9 ösztöndíjas tanul, a jelentős alapítvány ma alig 4 271 dinár 64 parát tesz ki. Rakila Manojlović tízezer aranykoronás alapítványt létesített, amelynek kamatait – évi 800 koronát – minden évben kiadták. Az alapítvány ma 6 639 dinárt tesz ki. Egyetlen ösztöndíjasa dr. Branko Beleslin sentai orvos. Jovan Hristiforović alapítványa ma 11 707 dinár, eddig két ösztöndíjasa volt. Aradski Dragoljub ösztöndíja alig 1500 dinárt ér ma. Több régebben létesített alapítvány még nem lépett életbe. Végül Protić még több kisebb szerb alapítványt sorol fel művében.

A suboticai szerbeknek több írójuk és költőjük volt, akik számos értékes munkával gazdagították nemcsak a kisebbségi, de az egyetemes szláv irodalmat. Suboticán született több neves szerb [732] festő, és zenetehetség, akik maradandó nevet szereztek a szerbség történetében.

Suboticai szerbek a városi tanácsban és a parlamentben

A magyar országgyűlésnek és a karlovci sabornak suboticai szerb tagjai is voltak. A saborban 1713-ban Lazar szegedi pravoszláv plébános képviselte Suboticát, majd 1781-ben Jovan Petrović és Stevan Milinović volt a delegátus. Az 1790-es temesvári saborba Subotica Jovan Popović városi tanácsnokot küldte ki. 1842-ben Stevan Milosavljević városi tanácsnok és ügyvéd, 1848-ban a májusi gyűlésen Jovan Dimitrijević, a későbbi suboticai polgármester és Svetozar Milutinović budapesti kúriai bíró, 1861-ben Emil Manojlavić, a későbbi kúriai elnök és Isa Ludaić plébános, 1869-ben Đura Manojlović városi főügyész (a helyettesse Boško Vuić postás volt) 1872-ben dr. Mihajlo Polit, a bácskai szerb kisebbségi mozgalom egyik vezére és Đorđe Branković sombori plébános, 1881-ben Mila Milosavljević ügyvéd és Đorđe Branković lelkész, 1897-ben Nika Maksimović sombori ügyvéd és Ljubomir Kupusarević sombori lelkész képviselték Suboticát a karlovci saborban. 1902-től egészen az összeomlásig dr. Vladislav Manojlović és Jovanović Jovan szlavóniai lelkész voltak a suboticai szerbek egyházi kérdéseinek a szószólói a sabor ülésein.

A magyar országgyűlés egyetlen suboticai képviselője 1802-ben Jovan Popović városi tanácsnok volt, azonban több suboticai szerb polgár más bácskai szerb járásokat képviselt Budapesten. A rendelkezésre álló adatok szerint Svetozar Milutinović suboticai szerb polgár 1866-ban a tovariševói, Emil Manojlović a vršaci járást képviselték. Emil Manojlovićot a bácsi delegációba is beválasztották. Mila Milosavljević 1905-ben a titeli járást képviselte. A felsorolt képviselőket kormánypárti programmal választották meg a szerb járások képviselőinek. Az egyetlen kivétel dr. Joca Manojlović suboticai ügyvéd, akit 1905-ben szerb nemzeti radikális programmal választottak meg képviselőnek az uzdini járásban.

A suboticai városi tanácsban is sok szerbet találunk vezető állásban a magyar uralom alatt. Két polgármesterük is volt a szerbeknek:

Jovan Popović képviselő, aki 1817–18-ban töltötte be az állást, és Jovan Dimitrijević, aki 1849-ben volt polgármester.

Alporgármesterek voltak:

Stevan Blagojević (1848), Jovan Manojlović ügyvéd (1850), Emil Manojlović képviselő (1857), Sredoje Đorđević ügyvéd, majd törvényszéki bíró (1884), Klementije Ljubibratić (1908).

A városi tanácsnokok névsora: Jovan Popović (1786, Stevan Milosavljević (1845), Stevan Blagojević (1848), Lazar Stojković (1848), Milutinović képviselő, a negyvennyolcas forradalmi [733] nagytanács tagja, Đorđe Zarić (1858), Sredoje Đorđević (1885).

Városi ügyészek voltak: 1916-ban Milinović Jovan, 1876-ban Manojlović Đura ügyvéd, a hitközség elnöke.

Főjegyzők voltak: Todor Prokopčanji (1848) kulai bíró és Jefta Aradski (1870) hitközségi elnök. Aljegyzők: Todor Prokopčanji (1849), Stevan Manojiović, az Ostojić – alapítvány első gondnoka.

A városi főmérnöki állást betöltötték: Gavril Vlašić (1804), Gavril Aradski (1846).

Városi főorvos volt: Pera Stojković dr. (1848), a bácskai vármegye főorvosa.

Adófőnök: Avram Blagojević (1816), Sava Hadžić (1848), Jovan Aradski (1846), Jovan Zarić (1848).

A fontosabb városi közigazgatási állásokban is találunk szerbeket. Adófőellenőr volt 1848-ban Đura Popović, főkapitánynak megválasztották 1850-ben Jován Manojlovićot, míg alkapitányi állást töltött be Đorđe Petrović (1878), Klementije Ljubibratić (1889). Városbíró volt Svetozar Milutinović (1862), Đorđe Petrović (1872). Az árvaszék elnöke 1850-ban Petar Stojković, 1879-ben Đorđe Pavković volt.

Az 1786-ban először megválasztott képviselő-testületben is jutott hely a suboticai szerbeknek, akiket Manuel Manojlović, Lazar Krnjajski, Todor Vasić, Lazar Lončarski, Marko Vuić és Antonije Hadži képviselt. A későbbi idők folyamán is mindig volt szerb képviselő-testületi tagja a városi képviselő-testületnek.

Suboticán a legutóbbi népszámlálás szerint 9097 görögkeleti vallású lakos van.

A suboticai szerbek megbecsülése

Ahogy kialakult és határozott formát kapott a régi szerb kisebbségi mozgalom megjelölt céllal és feladattal, egyre nagyobb szerep jutott a suboticai szerbségnek, amelyet megtanult becsülni sokoldalú munkássága és áldozatkészsége révén a vajdasági szerb nemzeti kisebbség. A ma is fennálló szerb egyesületek, az alapítványok hűen kifejezik a suboticai szerbség öntudatos kisebbségi életét, fajához való őszinte ragaszkodását és életrevalóságát. Ma, amikor a suboticai szerbség az államalkotó többséghez tartozik, sem feledkezik meg a múlt harcairól, és megőrizte a jelen és a jövő okulására a régi idők relikviáit.