Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

Nekem nevetve mesélték még a háború előtt, hogy Gazsi álmában vesztette el állását. Reggel nyolckor a kollégium kapujában fél lábáról a másikra dülöngélt, fejét ütemre himbálta, és úgy dúdolta: „Látta-e már Budapestet éjjel ?” – Jött az igazgató, és szemére hányta:

– Gazsi, Gazsi, már megint dorbézoltál? Egyszer még rajtavesztesz! Látod, Géza kollégád nem iszik többet.

– Mert az telítve van. De belém sok fér még. Ujjé, de mennyi! – és pattintott ujjával, és éleset füttyentett a direktor felé. Ez elővette hivatali tekintélyét:

– Ne cégérezd itt az alma matert! Vagy órára mégy, vagy eridj haza aludni!

Gazsi erre órára ment aludni. A második elemi osztályban kilencórai csengetésre már édesen horkolt a katedrán, fejét karjára eresztve. Időnként föl-fölhorkant, talán az igazgató szigorú pofaszakálláról álmodott. Az osztály jelese, a huncut kicsi Boldizsár csitította társait: „Pszt, pszt!” – aztán lábujjhegyen kivezényelte őket a folyosóra. Odakint összebeszélt bátyjával, a hatodik gimnazista Boldizsárral, aki a maga osztályát csábította be, ugyancsak lábujjhegyen, a második elemibe. A csere hangtalanul folyt le, míg elhelyezkedtek a diákok. Akkor egyszerre éktelen zsivajban törtek ki valamennyien.

Gazsi úr fölkapta fejét: – „Mi az?” – mire halotti csönd lett. Most a tanító úr lassan fölemelkedett az asztal mellől, fejéhez kapott, majd fekete kunkorbajszához, mintha keresné, hogy megvan-e még? Végül pislogó pillájú, leragadó, álomkönnyes szemét dörzsölte, fölrántotta, és „Hol vagyok?” – kiáltással a nagy, ismeretlen diákhadra bámult. Úgy, macskanyöszörében szentül hitte, hogy idegen osztályba tévedt. Erre szó nélkül kiment. Halk tömegnevetés kísérte kudarcát.

Így kezdődött a Gazsi dolga. Korai nyugdíjazása azonban – nyugdíj nélkül – akkor történt, mikor egyszer az „ebháton” szedték föl a fűről valamely kurtakocsma közelében, és úgy vitték vizsgára, hogy fejét egy vizes csöbörbe nyomták előbb. Gazsi ásítva bizonytalankodott a bizottsággal a vizsga színhelyére, elfoglalta tanszékét, és az első kihívott nebulóra széles gesztussal szólt rá:

– Mondj el mindent! – azzal fejét a tenyerére nyugtatta, és megint aludni kezdett. Hiába, szervezete akkor már inkább a szeszt uralta, mint a helyzetet. A bizottság elnöke próbálta menteni Gazsi urat, és helyette kérdezte nyájasan a gyermektől: [713]

– No, fiacskám, szépen mondd el, az idén mi mindent tanultatok, és miért?

A gyermek alvó tanítójára pillantott, és kivágta merészen, amit nyilván apjától hallott:

– Igazgató úr, kérem, semmit sem tanultunk – pénzért.

Gazsit az elöljáróság másnap elbocsátotta gyógyíthatatlan álomkórság címén. Pedig, pediglen más volt a baja Gazsinak. Akkor még csak harminckettedik évébe ért, és fiatalságához képest szokatlan hagyománytiszteletben szenvedett. Muszáj volt innia, mert őseinek is muszáj volt. Nem tréfa ugyanis az ember családi címere, a fél lábon táncoló tatár pohárnok, aki jobbjában borosflaskót emel magasra. Aztán Gazsi vezetékneve is pohárnokot jelent tatár nyelven anélkül, hogy közelebbről meghatározná, vajon bort, méhsört vagy seprőt kínált-e inkább a címernyerő ősapa. Gazsi ezért ivott mindenféle szeszt fölváltva, bár leginkább a borhoz húzott. Legalábbis, mikor én megismertem, külön borbölcselettel gyönyörködtetett a Sáros utcai „Jó sógor”- hoz címzett csapszékben.

– Tudod, elcsaptak a satnyák, a dolgosok az állásomtul. Aszondták, nem teljesítettem a kötelességem, és megszegtem eskümet. Nyavalyarontást! Inkább ezer esküt megszegek, mint egyetlen füles kancsót, melyben bor van.

Hörpintett vagy kettőt, és megtörölte bajszát:

– Barátom, szent nedű a bor! Lehet, hogy a víz a földnek vére, de bizonyos, hogy a bor a földtengely olaja. Attul mozog.

– Hát a pálinka?

– A pálinka általában akármikor ital, de különösen bármikor. Snapsz előtt egy snapszot, snapsz után egy snapszot, úgy egészséges. Hanem azért mégis a borra szavazok. Ünnep a bor. Abban lakik a barátság, az Isten szelleme. Igyunk!

S a züllő legény anakreoni szárnyat kapott, mert maga csinálta versét dalolta telt poharának:

„Meghalt Kossuth, meghalt Bismarck, meghalt Bém. De élek én!”

– Jó, jó, de hogyan élsz? – tettem föl a józanító kérdést. – Mint a kivert kutya, ugye? Hallom, Báldi, a doktor agglegény, az könyörült meg rajtad, s magához vett. Hogy vagy nála?

– Hogy vagyok? Hát ahogy tartanak. Báldi gazdag ember, jóságos és tudós. Tanulmány tárgya voltam nála. Meg akart gyógyítani, le akart szoktatni a bolond az ivásról.

– Nem is olyan bolond!

– Bogaras. Néha odaállított asztalához fél lábbal, fölemelt borosflaskóval a kezemben, mintha töltenék, és rám olvasta a szentenciát: „Ebbe a szolgacímerbe pusztulsz bele. Még mindig azt hiszed, te vagy a „Töltsél, Gazsi”, mint valamelyik ükapád. Holott úrnak születtél!” – és megölelt, és maga mellé ültetett.

– Derék ember.

– És derekasan iszik maga is. Hiszen igaza vala, úri sorba te[714]remtett az Úristen, csakhogy amikor születtem, éppen akkor nem volt üresedés…

Aztán peckesen szólt rám:

– Hát te beállottál tanármesterembernek? Asse valami úri dolog.

– De valami. Te azonban ingyenélő semmi lettél!

A kemény szóra pogányul nézett rám. Csak egy pillantásnyit, s máris lenyelte a sértést. Kurjantott egyet:

– Friss bort, korcsmáros! – és a karomat megcsípte:

– Tudd meg, ha háború lesz azért a Ferenc Ferdinándért, akkor én bézupálok. Katona leszek.

– Ha kellesz. Elittad te már a vitézséged. Dolgozni se szeretsz. Pedig a háború is dolog, nemcsak a civil élet. Satnya dolog.

Gondolkozott. Egyszerre leküldött vagy két decit a torkán az eléje tett, magas pohárból, melyet aztán talpára lekoppintott. Úgy hangzott ez a koppintás, mint pont a mondat végén. Utána egészen más hangra fordult:

– Nézd, kérlek, lehet, hogy nem válok bé katonának. A sok ital művésze vagy?

– Miből, Gazsi, miből iszol te?

– A Báldi pénziből. Belém fekteti.

– Mint tanulmányi tárgyba?

– Nem a’. Báldi megneszelt valamit. Valamit, ami több, mint az iskola volt, mint ez a bitang élet most, még az italnál is több. Valami kimondhatatlant sejt bennem. Aszondja, így mondja, hogy én művész vagyok.

– Nocsak. Ámbár lehetséges.

– Az a. Hány művész ivott.

– Mindenesetre több az italos ember, mint a művész. Te tán az ital művésze vagy?

– Nem. Hanem kölyökkorom óta hegedülök, mint a cigányok. No, ne ijedj meg, nem valami híres a játékom. Hanem egyebet mondok. Addig fogdostam a hegedű testét, amíg az ujjamban maradt a formája. Belészerettem a karcsú hangszerbe, s egyszer a Bánffy–havasban megszületett első művem: egy olyan, amilyen hegedű. Báldi azt mondta, hogy a nyaka golyvás még, emlékeztet a hentesgyerek nyakára, de úgy „vadon” készítve, bizony, jó az. Azóta sokat csináltam.

– Báldinál van a műhelyed?

– Nála. De titkolja, s megtiltotta, hogy másnak beszéljek róla. Elküldte mindenfelé a sikerültebb nótafákat, még Németországba is – te tudsz németül, ugye? –, s képzeld, legutóbb azt írták neki Heidelbergából, hogy „famos”. Nem kell, magyarázzam neked, hogy ez nagy szó. Báldi keresni akar rajtam.

Megszorítottam a kezét.

– Gratulálok, Gazsi! Akkor te újra ember leszel.

– Ne gratulálj! Hol vagyok én még az emberségtől. Hol tar[715]tok még attól, hogy Bálditól megszabaduljak? Hogy elcsapjon, mint az iskolám.

– Azért iszol még mindig?

– Az semmi, azt Báldi már nem ügyeli annyira. Van még egyéb is: a szerelem.

– Ez már beszéd. Egyik méreggel a másikat. Szóval, te szerelmes vagy?

– Fülig. Báldinak egy szegény rokonába. Szász leány. Käthenek hívják. Báldi háztartását vezeti. Vastag hajfonatait ha leereszti, leérnek azok a – hogy is mondjam –, kérlek, sokszor álmodom velük. Käthe aranyszőke, erős és gyönyörű, és alig néhány esztendővel fiatalabb nálam. Persze megkértem a kezét még tavaly. S akkor átjött Szebenből az anyja. Egy sárkány, ugye, Drache, dracu! Rusnya féreg az istenadta, azzal támadt rám, hogy én mért szeretek annyit korcsmázni meg kávéházalni. Hogy én mért szeretek?

– Miért is szeretsz? Igaza volt.

– Nem lett igaza. Elvittem őket egy este Báldival együtt a kávéházba, ahol a cigány húzta. Éjfél felé megkezdtem a mókát a prímással, és a sok magyar nóta közé kevertettem egy-egy németet is a maminak. Hát a vén szásznénak kétfelé állt a füle örömében, mikor Bámból, elhúzta boldogult ura nótáját, a „Mann von Jahren, mit grauen Haaren”-t. Tapsolt, és egy koronát vetett reggel három felé a tányérozó füstösnek. S én akkor követtem el a ballépést.

– Részeg voltál?

– Eh, hacsak az lettem volna! De megfogtam a mámi kezét, és rákiáltottam: „Látja már, tésasszony, hogy én mért szeretem annyira a kávéházat éccaka? Hát maga nem szereti itten? Maga még pattintott is az imént! És maga tesz nekem szemrehányást? Maga?” – Käthe hiába lépett a lábamra, hogy hallgassak, hiába ráncigált az asztal alatt, megmostam én a vénasszony fejét. A mámi fölállt, és hazavitte lányát Szebenbe. Én meg itt maradtam Báldi szidalmaival.

– Megállj, boldogtalan! Báldi akarja, hogy elvedd Käthét?

– Visszacsalta Szebenből valahogy. Addig nem hoztam létre egy hegedűhasat se.

– Bravó, szóval már akaratod is van!

– Akaratom, az vagyon. Ha nem is akkora még, mint a Báldié. Jézus rám is mondta: „Jóllehet a lélek kész, a test erőtelen.” Kívánja a szeszt. És szegény Báldi, vénecske már őkelme, de ő is kívánja Käthet…

*

Árvából lesz jó katona, még pedig Galíciától az olasz frontig. A fronton annyian tértek meg őseikhez, Gazsi nem. Gazsi visszatért a frontról, és egészen eltért őseitől. Leszokott az ivásról. Leszerelt, és az uralomváltozás első napjaiban fölkeresett. Komolyan nézett rám, hajdani vizeskék szeme sötétebb lett egy tónussal. Hajá[716]ban s bajszában meg a szürke szálak jutottak túlsúlyra. Katonatisztesen rendelkezett:

– Föl akarom venni a kapcsolatot a németországi hangszergyártással. Fordítsd le ezt a levelemet, Heidelbergába küldöm.

Mosolyogtam. Erre rám szólt:

– Ne nevess! Most nem olyan napokat élünk.

– Ne haragudj, de muszáj nevetnem, hogy milyen tréfás a sorod.

– No, nem éppen.

– Nem-é? Ha én a háború előtti Gazsinak elmondtam volna ital közben, hogy valaha olyan leszel, mint most, akkor…

– Kérlek én akkor is…

– Lehunytam volna a szemem, mint mindig, ha viccet mondok, mert félek, hogy szembeköptél volna. Gazsi mint dolgos ember! S egykori alakodra nem gondolsz megvetéssel?

– Eh, juventus, ventus! A korcsmába, hacsak nem muszáj, nem megyek többet. Most leszek józan, mikor mindenki kótyagos a bánattól.

Úgy beszélt, mint Vergilius az elkárhozott lelkek közt. Megszorítottam a kezét:

– Számíthatsz rám. Furcsa szerzet vagytok ti, székelyek. Báldi mit csinál? Hát Käthe hogy várt? Mi lett a hajfonataiból, most kurta haj a divat?

– Fordítsd le a levelet! Aztán majd egyszer – erről is szólhatunk vaj egy szót.

Kicsit elborult, és hideg lett a tekintete. Mintha zavaros víz indulna szemének jege alatt. Megsajnáltam, és hirtelen hozzáfogtam a levélfordításhoz. Aztán vagy két esztendőre elvesztettem újra szemem elől, s csak úgy apránként kezdtem megint hírt hallani róla: nagyrészt hallomásból is szedtem össze azutáni tönténetét.

Gazsi szerelme egyformán heves volt a hegedű és Käthe iránt. De sajna, szerelmének mind a két tárgya a Báldi birtokában vala. A Báldi házában, hátul, volt a hegedűkészítés titkos műhelye, amilyennek önálló nyitásához még csak gyűjtötte az erőt a művész. Nagyobb nehézség volt Käthe körül. A lány már a harminc felé járt, és őszintén kedvelte Gazsit. Bolondulásig csókolóztak, és hajszálig kitervelték a jövendőt. Ilyenkor a lány copfjait addig fonta össze Gazsi, amíg Käthe panaszkodott, hogy fáj. A műhelybeli ócska diványon lázongott a szűkszavú legény, vagy inkább a két tenyere, mely iparosévá durvult a farigcsálásban, és hevesen – kínosan szorongatta Käthe bizonyos mértékig engedékeny derekát. A szürke, ódon barokk házban vacsora utáni némaság ült, Báldi valahol egy piaci kávéházban maradozott ki, dehogy féltette a gazda Gazsitól házvezető rokonát. Azért Gazsi, mint minden igaz szerelmes, mégse volt nyugodt. Folyton gyötörte Käthet:

– Valld bé, a szeretője voltál a háború alatt Báldinak! Báldi nem éppen szent ember. [717]

– Öreg ember. És én téged szerettelek mindig.

– Báldinak is van szeme. Még a fiatal fiúkat is jó szemmel nézi a vén kujon.

Käthe befogta a legény száját:

– Ostoba, féltékeny malac vagy! Mindjárt itt hagylak.

– Engem aztán élve nem! Mért nem jössz hozzám feleségül?

– Majd ha önálló ember leszel. És a híred elhatol Szebenig.

– Anyádig? Az már Hermannstadton lakik. Nem ád az magyarhoz. Hacsak Báldihoz nem.

– Igen, ha hozzámennék.

– Hát kellenél neki?

– Kellek neki, házvezetőnőnek. Hogy kiszolgáljam.

– Tyűh, az irgalmát neki! Másképp nem?

– Tudod, hogy te kellesz nekem.

– Mért? Mert szép vagyok?

– Szép nem vagy, de sovány.

– Akkor mért nem leszel az enyém? Hátha meghízok – és megcsókolta keményen a lány érett száját, sokáig. Azután jókedve lett, incselkedett, mint egy parasztfiú:

– Te, ha én kéményseprő volnék, nem félnél tőlem, ugye?

– Miért, te bolond?

– Csak letörölnéd arcodról a csókom nyomát. De velem egyszer megjárod. És Báldi se jár jobban.

– Minek bosszantod? Alig tudom néha lecsitítani, annyi – mit is – törsz az orra alá?

– Borsot.

– Múltkor is a szőlőbeli házának fölszentelésére odacsődítetted az egész várost. A doktor tudta nélkül. Egész éjszaka téged szidott a foga közt, s mikor a vendégek hajnalban elszállingóztak, ki akart tenni azonnal a házból. Még kezet is csókoltam neki, mikor elállt a szándékától.

– Ugye? Már csókolóztok?

– Anyám unokabátyja, Te meg kihívod a haragját. Báldi bácsi szelíd, mint az angyal, de te visszaélsz a türelmével. A téli zeneestéjére is ki hívta meg a hagymaszagú szomszéd fűszerest Báldihoz, ha nem te? Pedig tudod, hogy a doktor bácsi hogy utálja a hagymát.

– Nem demokrata. Lett vóna csak a háborúban. Még a mezei telefondróton át is éreztem néha a pionírlegény szájaízét. Szegény ember kosztja a hagyma, s az ilyen finnyás gazdag…

– No, erről ne beszéljünk! Azt mondja Báldi bácsi, hogy te cucilista lettél. Igaz ez?

Ez bizony igaz volt. Gazsi a Munkásotthonba járt sakkozni és antialkoholista előadásokat hallgatni. De halvány fogalma se volt az ott hallott elméletekről, és a szakszervezet feszülő akaratát csak önmagával való belső elégületlensége támogatta. Mégis szívesen látták, vagyonos ember kitartottjának tudták, és értelmi képességeiről [718] beszélték, hogy egyszer majd hasznosíthatók lesznek. Gazsi kevés szóval élt a proletárok közt is, még azt sem árulta el, hogy hatástalan reá a marxizmus kátéja. Csak azt nem tudta volna megmagyarázni senkinek, hogy mért szeret mégis a nagy bizalmú kétkezi munkások közt lenni? Tetszett neki, mikor azok „ideológiát” beszéltek, és „dialektikát” magyaráztak, közben pedig komolyan mérlegelték, hogy melyik elvtárs lesz a legalkalmasabb, hogy a „torony alatt” odapörköljön a polgármesternek. Mikor latolgatták, hogy kicsoda közülük a guvernementális elem.

Gazsi inkább úgy révedezett a Munkásotthonban, mint egy társtalan anarchista. Úgy látta, hogy körülötte minden bérmunkás egy-egy rendezett életű kispolgár, akinek fizetése, felesége, gyermeke van, és akinek elveiből kinő a jövendő kormányzás varázsjogara. De neki? Ő hegedűt akar készíteni, olyat, amilyet senki sem tud, s még csak el se mehet sehová tanulni. És Käthe olyan tudatlan, hogy szörnyűködve kérdi tőle: „Te cucilista vagy?” – mikor ő semmi más, csak egy szerencsétlen szerelmes legény, aki nagyra tör, a legnagyobbra, hogy művész legyen. Azért válaszolt akkor olyan nyersen Käthének:

– Én nem vagyok cucilista. Én kárt akarok okozni Báldinak. Mindaddig, míg veled együtt ki nem kerget a házából.

*

Báldinak, azt meg kell hagyni, nem igen volt még haszna Gazsi munkájából. Igaz, hogy kára sem. A hegedűk jó árban keltek, de kevés hibátlan készült el a műhelyben. Amelyik azonban sikerült, az páratlan volt, és mind Gazsi sorsát siratta. Általában mintha Gazsi mégse dolgozott volna igazi becsvággyal. A doktor így is szerette ugyan, és ellenségeskedését – bár értette az okát – inkább mulatságosnak találta. Tetszett neki, hogy Gazsi gyűlölködik vele, mint ahogy a fölnőtt nem veszi komolyan a kiskorú támadását. Szórakozott vele, mint a bogár- és lepkegyűjteményével. Ha meg már nagyon vastag volt a Gazsi döfkölődése, akkor egyszeriben figyelmeztette függő helyzetére. Rendesen Käthén keresztül. Megsimogatta, meglapogatta ebédnél a lányt, kissé illetlenül, kissé úgy, mint a tulajdonát, és hozzátette komiszkodón:

– Végül mégiscsak hozzáadlak Gazsihoz. Nem is tudom, mért nem vagytok még egymáséi?

Gazsi mindannyiszor dühösen elhallgatott. Pedig ilyenkor látta legvilágosabban, hogy Báldi és Käthe közt nem lehet semmi. – Henceg a vénember – gondolta a legény, és újabb csínyen törte a fejét. Közben gúnyolódott a doktoron, aki sokszor harsogott világmegváltó szólamokat. „Meg akarja váltani a világot – magyarázta Käthének –, pedig önmagát se tudja megváltani: iszik és dohányzik, mint egy basa. Vajon miféle orvos az ilyen, akinél a szó fele hazugság, a másik meg komolytalan. Azt állította a minap, hogy egyik betegének 60°-os láza van, s amikor nem hittem, s meg voltam [719] sértve, hogy marhának néz, akkor bocsánatot kért, mert úgymond, mint részeg ember duplán látott. A múltkor meg éjszaka a standon botránkoztak rajta, egy konflisló hátán ült, és a mellét verte borgőzben: „állaton az ember!” – kiáltással. És ez akart engem megváltani?!”

Gazsi már a megváltottak heves türelmetlenségével hadonászott Báldi ellen. Pedig benne is ott lappangott még a szeszelés hajlama, melyet azonban célja tudó önérzettel minden csábításkor lebírt. Ha néha kóstolgatta is még a régi bűnt, és egy-egy kupica szilvóriumot le is nyeldekelt délelőttönként a hagymaszagú fűszeresnél, önmagában mégis ujjongva állapíthatta meg, hogy veszély nem fenyegeti. Úr lett az italon és önmagán. Meg is kevélyedett úgy, hogy a fölényes hangot, mellyel a boriszákot illetik a társadalomban, a legélesebben utasította vissza. Egy kövér jogászgyereket, aki már nemzetmentő szerepet játszott a Magyar Pártban, egyszer a piacon fizetett ki, mikor az figyelmeztette:

– Gazsi lelkem, erősen bő a nadrágod!

– Semmivel se járultál hozzá, hogy belehízzam!

Lassanként megszokta a közvélemény, hogy Gazsi rendes polgár lett, érzékeny magyar, aki orron üti azt, aki bántja. Sőt még a gyanútlan hatalmasokkal szemben is epéskedett, annyira megnőtt a szarva. Egyszer a borbély műtermében sajnálkozott egy pénzügyi főtisztviselő egy éppen akkor elhalt népszerű fináncigazgatón. Gazsi ráduplázott:

– Ez volt az egyetlen becsületes tisztviselő, s ez is meghalt.

A főtisztviselő méltatlankodott:

– Hát engem, Gazsi úr, nem tart tisztességesnek?

– Előbb haljon meg, akkor megmondom.

Kacagták, de azért respektusa nőtt a nyelvének. És ez a dagadozó öntudata nemcsak Báldival szemben nyilatkozott meg mind élesebb megszólásokban, hanem Käthével is követelőbb lett az öregedő fiú. Nyersen és kíméletlenül jelezte, hogy Käthe legyen a szeretője. A leány, talán hogy önmagával szemben is védelmet találjon, Bálditól kért fokozottabb oltalmat. A doktor tréfásan vállalta ezt a csőszködést a leányerkölcs fölött, miáltal Gazsit a végsőkig bőszítette. Ez most már csak azért is erőszakolta az alkalmat, hogy Käthét minél gyakrabban a műhelyébe csalja, és szerelmével elkábítsa. Egyik szombat este, mikor Báldinak okvetlenül ihatnékja volt mindig, és el kellett mennie a Tag vendéglőbe, Gazsi célhoz ért. Käthe a sok évi ostromtól kissé bágyadtan, de a szenvedély boldog teljességével adta oda magát kedvesének. Mire Báldi hajnaltájt hazaért, már édes álomban kapta a két szerelmest a műhelybeli kanapén. A doktor hevesen keltegette mindkettőjüket, s csak mikor ezek teljesen magukhoz tértek, akkor nyöszörögte vénesen, de jó hangosan Käthe felé:

– Gyere, lelkem, Katicám, kend meg a hátamat. Beleállt megint a csömör, és tudod, hogy csak te segíthetsz! [720]

Käthe egy pillanat alatt kint volt az ajtón. Báldi három komikusan hosszú lépéssel utánasietett, és Gazsi viharosan vegyes érzelmekkel nézett utánuk. Mi volt ez? Hát micsoda ő, hogy a szeretőjét csak úgy kiparancsolják mellőle? Ej, a kirelajzumát, hiszen ez a doktor őt csak rabszolgának tartja! És ez a lány – milyen édes lány –, ez engedelmeskedik annak az emberbognak, annak a bütykös, vén rosszcsontnak, akinek tudománya csak cégér arra, hogy rakoncátlanul éljen a vagyonából. Milyen nevetséges volt, mikor innét kisietett! Félt az öreg, no, megállj, agg imposztor, majd megkenegetlek én a Katicád helyett! – és mire hármat számolt, már az előszobában volt, két kézzel rázta az előszoba ajtaját. Csakhogy az nyitva volt. Erre az ebédlőajtót nyitotta volna, persze, hiába. Báldi rég bezárta már, és a belső szobák felől a csendből mintha vihogásféle hallatszott volna. Gazsi fejében összevissza futottak a gondolatok: ha botrányt csinál, Báldi csak kiszól az utcára, és rendőrkézre adja. Hirtelen kegyetlennek látta a Báldi beretvált arcát, nagy, horgas orrát és egyszerre bölcs és komisz arckifejezését. Ahogy mosolyogni szokott, azért most várfogságra ítélte volna:

– Áh, megállj, Báldi! – ordította, s öklével megdöngette az ajtót, és visszafordult a műhelyébe. Lefeküdt, és hajnalig bosszúterveket forgatott agyában. A Gazsi bosszúja! Istenem, csak arra volt jó, hogy önmagát eméssze. Meg hogy reggel korán a fűszereshez kergesse a nótafamestert néhány gyűszűnyi seprőért. A gyűszűkből pohár, sőt unitárius pohár lett. Déli boltzáráskor már a „Jó sógor”-hoz űzte a bánat Gazsit, és estére már megzenésítette a mester vagy két gyenge bordájú hegedűje árát. Éjfélkor arra vetődött Pici cigány, a magános és szenzációs prímás, akinek latin idézetei éppen olyan hamisak voltak, mint ujjainak fogása a húrokon. Mikor megláttam az ablakon át Gazsit, amint Picivel összeborulva mulattak, a csatakos őszi éjszakából beléptem a füstös, mocskos ivóba. Hangosan köszöntöttem:

– Szervusz!

Gazsi rám se nézett. Odaléptem asztalához:

– Szervusz, te visszaeső bűnös! –

Pici cigány ellenségesen válaszolt: – Nescimus hungarice! –

Gazsi fölemelte fejét, és jobb mutatóujját lassan az orrom előtt lóbálta:

– Én nem adom föl a várat. Nem vagyok én Kuzmanek tábornok!

Szegény, ez még Przemyślnél tart. Merészen belevágtam rejtelmesen, de helyes érzékkel a dolgok közepébe:

– A várat Báldi tartja megszállva, nem Kuzmanek.

Gazsi morgott, nehezebb volt a nyelve a szívénél:

– Nem, nem, sohasem lesz Käthéből Kuzmanek Katica!

Pici a vonóval hadonászott: „Nicsevo, nunquam!”

Leültem az asztalhoz, megpróbálom a lehetetlen harcot az alkohollal. Megfogtam a Gazsi állát, és nagyon melegen néztem rá: [721]

– Tanító úr, hegedűmester, művész úr! Ide figyelj, aki székely Istened van, hallod-e!

Szeretettel, szelíden nézett rám:

– Hallom.

Szigorúan kezdtem, az asztalra ütve:

– Szégyellje magát az úr! Az úr tanító volt…

Pici bölcs lett, egyszerre latinul s románul: – Qued dii odare, nu are mare valoare!

Gazsi rákezdte a pedagógiát:

– Mert mi az egyenes vonal? Hm. Ha valaki a templomból – egyenest hazamegy.

– Gazsi! – ordítottam rá.

– Hát a görbe vonal? Ha valaki a templomból – nem haza, hanem a korcsmába megy előbb.

– Vivat Bolyai! – lelkendezett Pici cigány.

Csöndes ravaszsággal szakítottam őket félbe:

– Báldi hívat. Engem küldött érted. Reggel jelentkezzél nála!

– Befél az befél. Ő kívánta. Ott leszek – és vészjóslón fölkelt. Hazakísértem a tántorgót, lefektettem. Reggel kilenckor ott volt már az orvos rendelőjében, és várta Báldit. Látszólag nyugodtan lapozott valamelyik képes folyóiratban, mikor kinyílt az ajtó, és belépett két úr. Az egyik egy sörtés bajuszú, az idősebbik megkérdezte Gazsitól:

– Nem fogad még a doktor úr?

– Nem a'. Biztosan alszik még. Sokat rádiózhatott az este.

– Igen? Hát szokott? Vajon mikor és hol jelentette be?

– Hát az minek? Az ilyen gazdag ember minek jelentse bé? Ért ez a doktor magától is mindenféle masinához. A padláson is láttam valamiféle romlott szerkezetjét, úgy látszik, ott tartja elavult tudományát.

Megszólalt erre sürgősen a másik úr, aki nem tudta, naivsággal vagy ugratással van-e dolga:

– Nem adnám sokért, ha láthatnám azt a padlást. Én is szakember volnék, s éppen ilyen irányban jöttünk a doktor úrhoz.

– Báldi alszik még. De én felvihetem az urakat, házi vagyok. Itt van a titkos hegedűműhelyem, hátul a házban.

A két úr szeme összejátszott: titkos hegedűműhely!

A padláson ezer lim-lomot halmozott fel az ezermester. Vénülő hörcsögtermészetével gyűjtött oda mindent, elavult orvosi műszert, hangszert, kiselejtezett könyvet, törött ablakot, kilincset, szerszámot, ládát és bútort. Valahol az utca felé, egy padláslyuk fényében ráakadtak egy nyugdíjazott rádiószekrényre. Gazsi közvetlen jólértesültséggel mutatott rá:

– Jó volna benne tartani a pókai szűzdohányt.

– Az is van a háznál ? Na, lám! – tört ki az idősebb vendég.

– Úri házban, hogyne? Béldi úgy pöfékeli, mint egy szultán. Valaha én is. [722]

Gazsi annyira kívül élt az időn, mint a gyermek. Sejtelme se volt, hogy fináncnak beszéli mind ez épületes dolgokat. A vad rádiót, a szűzdohányt és a titkos műhelyt. S mikor leértek a padlásról, az egyik pénzügyi fogdmeg megkínálta cigarettával. Elhárító mozdulatot tett:

– Köszönöm, nem élek vele – de aztán utána nyúlt –, ugyan nem bánom, ezúttal, mert nem aludtam jól.

És hogy teljes legyen a pénzügyőrök öröme, csak kivett a mellényzsebéből egy öngyújtót, melyet az állam még nem pecsételhetett le. Tűzzel kínálta a rendelőben az urakat, nagy csettintve:

– Ez is a Báldié, ez a tűzforrás. Nagy macher ez, van ennek mindene. Csak utálja a hatóságokat az öreg, nem is csodálom, én is.

Báldi akkor lépett ki frissen beretválva, vidám hatvanöt esztendejével. Először Gazsit üdvözölte, mintha mi sem történt volna:

– No, művész úr, mit álmodtál? Páciens lettél? Mindjárt, csak előbb az urakkal végzek. Korán reggel jót jelent a finánc. Adóügy?

Az urak beléptek, öt perc múlva nagy patália közben siettek kifelé, nyomukban Báldi, kivörösödött fejjel, kidagadt nyakerekkel.

— Húszezer lei büntetés! Meg vannak őrülve az urak? – Aztán Gazsinak esett. – Mars ki a házamból, te kígyó!

Gazsi nagyot nézett. Hiszen ő akart az erdő felől állani, de villogott a szeme az orvosnak, és ahogy haragosan átfordult a tekintete a pénzpecérekre s azokról vissza Gazsira, ez megértette, hogy mit csinált. Egyszerre megijedt, és az urakhoz fordult: – Tyűh! Én nem akartam ilyet! –

Aztán a kilincset kereste, és pillanat alatt eltűnt az utca felé. Rohant egyenesen hozzám. Hogy jöjjek vele Báldihoz, és magyarázzam meg neki. Ő nem hitvány ember, spicli, följelentő. Jöjjek, mert különben…

– Különben?

– Kettétörik a pályám. És Käthe mit gondolhat rólam? Úriembernek születtem, ha nem is volt éppen akkor üresedés.

Elmentem vele, de csak két nap múlva. Addig vendégül láttam legénylakásomban Gazsit. Egész nap sóhajtozott és nógatott: – Mikor megyünk már? Micsoda szamár voltam! Nem hiába tudtam, hogy megárt az ember eszének a tehetség!

Vigasztaltam, hogy hiszen nem ártott ő a fináncnak. Az is lehet, hogy ezekután fölveszik pénzügyőrnek, és végre sikerült neki Báldit érzékenyen megkárosítani.

– De nem így! Ilyen csúful.

– Minden rosszban van valami jó! – mondtam titokzatosan, de nem árultam el neki, hogy már ott jártam Báldinál. S hogy nem eszik a finánclevest sem olyan forrón, ahogy tálalják. Harmadnap délben aztán karon fogtam a művészt, és megindultam vele. Gazsi karja rángatózott a félelemtől:

– Becsületszavamra, a háború, az semmi se volt ehhez képest. Hogy nézzek most a Báldi szemébe? [723]

Az orvos régi, bolthajtásos háza palotácskaszámba ment. A vert vasrácsos, zárt kapuban nagy, föltűnő cédula fogadott bennünket. Egyszerre betűztük Gazsival:

„Csomoss Gáspár hegedűkészítőmester a mai nap áttette műhelyét Vörösmarty utca 27. szám alá. Rendelésre házhoz szállít pontosan mindenfajta hegedűt.”

Lehajtottam a fejem.

– Kidobott, Gazsi. De legalább önálló lettél. Célhoz értél.

Most Gazsi fogott karon izgatottan:

– Gyere! Tudod-e, hogy a Vörösmarty utca 27. szám is a Báldié? – és csillogott a szeme, mint valami nagy gyermeké.

– Azt hiszed, hogy…

– Megalázott, de valami huncutság lesz a dologban!

Persze, hogy ott kaptuk Vörösmarty utca 27. szám alatt az udvaron az új műhely melletti egyszobás lakásban Käthét. Nagy pörölve fogadta a művészt:

– Már a reggel óta mind szóval tartom a rendelőket. Kettő is járt itt. És maga cankózik a városon.

– Szegény Gazsi – gondoltam –, hogy most megszabadult Bálditól, vége a függetlenségnek. Hogy megtanult ez a Käthe magyarul. Megtanítja ez Gazsit móresre.

Másnap volt az esküvő. Báldi a lánynak, én meg Gazsinak a násznagya. Egy esztendőnél hamarább világrajött a kicsi Gazsi. S mikor meghívott kereszetelőre az élhetős mester, tudja Isten, mért vártam, hogy Käthére fog panaszkodni. Tudtam, hogy kurta pórázon tartja a menyecske. De szó se róla, mind Báldin morfondírozott:

– Tudod, nem bánt velem úgy, ahogy illett volna. Kitett a házból, megalázott. Látszik, hogy iszik. És nem tudja, hogy mégis egy halhatatlan embert látott vendégül. Bezzeg, tudták a századok előtti talián hercegek!

Megpróbáltam lehűteni:

– Gazsi lelkem, nem mondom, jók a hegedűid, és most is mind javulnak még. De nem vagy te azért még halhatatlan.

– Még nem, az lehet. De a fiam! Hogy én mit, hogy kicsodát nevelek én abból, majd meglátod! Az lesz a vásárhelyi Guarnerius! Milyen kár, hogy nem írhatom a hasába az utókor számára: „Foecit Gasparus de Csomoss, 1922, Novo Foro Siculorum.”