Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

Úgy István-nap táján született István is, meg Pistika is. Egy és ugyanazon esztendőben, ugyanazon a szálláson, egy pap is keresztelte őket egy és ugyanazon névre.

Csakhogy az egyiknek főszolgabíró volt a keresztapja, és fenn született, a szállás szebbik épületében, amelyet kastélynak titulálnak a jámbor szállásbeliek. A másik a béresházban látta meg a napvilágot, és az öreg kondás, Marci bácsi volt a keresztapja. Ez sem volt utolsó dolog, mert aki Marci bácsit ismerte, az nagy tekintélyről is tudott. Úgy mondják, egy ideig egy koszton is voltak, mert ahogy azt István szüléje mesélte, az Istvánka anyjának bőségesebben volt teje, mint a nagyságos asszonynak. Mondom, igen közelségben voltak a gyerekek, mégis úgy esett, hogy csak most, tizenegy esztendős korukban találkoztak először.

Pistika első osztályos gimnazista volt, István pedig béres. Amolyan disznópásztor-forma béreske.

Ragyogó nyári nap volt, amikor találkoztak!

Pistikának a boldog vakáció ideje, Istvánnak csak olyan nap, mint a többi, ő már kora hajnalban kihajtotta a malacokat a tarlóra, Pistika meg hét órakor kelt fel. István nagy buzgalommal látott karikásostora szépítésének, mert új nyelet kapott hozzá Marci bácsitól, a keresztapjától.

Pistika is szörnyen el volt foglalva. Úgy beszélte meg Fedorral és Gézával, két kis iskolatársával, hogy délután fél egykor nyakukba veszik a nagyvilágot, és meg sem állanak a szállásig, ahol az akácerdős bozótban amúgy istenigazából kiindiánozzák magukat. Éppen úgy, ahogy Verne meg May Károly írták, és Robinson meg Jelky András példáját követik, csak sokkal szebben!

Persze, ez nem ment minden előkészület nélkül!

A munka Pistikánál kezdődött. A szegény boldogult nagymama régimódi, tollas kalapja adta meg először az árát. Neki már úgyis mindegy, hiszen ha élne, ő segítene most legjobban unokájának, mert hogyan is lehet szebb napokat látott, három fekete strucctollal díszített gálakalapot jobban hasznosítani, mint hogy valódi törzsfőnöki fejdíszt formáljanak belőle. A magas tollak a bő kontyhoz méretezett kalap szélén sehogy sem akartak indiános délcegséggel égnek meredni, és az első harcias mozdulatnál lehullottak. De ezután anyuka egyik testszínű harisnyájának szárából csinálták az alapot, amire feltűzdelték a tollakat. Ez mód felett praktikusnak bizonyult, mert így alkalom nyílott a skalpolási műveletre, ami – valljuk meg – mégiscsak igazán indiános.

De Géza sem maradt tétlen. Inas, izmos, vékony dongájú gye[703]rek volt. Neki Toldi Miklós meg Kraljević Marko volt az ideálja. Addig settenkedett a konyhában, míg sikerült észrevétlenül elemelnie a húsverő fakalapácsot, melynél alkalmasabb buzogányt igazán bajos volna elképzelni. De hogy Anyuka ruhatára se maradjon érintetlen, ő azt a szép, vastag, piros övet vette ki a szekrényből, mely kiválóan felel meg, hogy mögéje dugdossák a napok óta nagy gonddal faragott fakéseket, melyek a medvék és az indiánok ellen mindenfajta célirányos vérengzésre alkalmasak.

Fedor, a harmadik gyerek véletlenül került közéjük. Szőke hajú, kék szemű, eleven fiú volt. Orosz. Magyarul nem tudott. Talán azért kerültek egymás közelébe, mert az iskolában mindhármukat megmosolyogták különös kiejtésük miatt. Titokzatos lépésekkel hagyta el délután ő is a házat, és furcsa, gnómszerű mozdulatokkal lépegetett Pistikáék felé. A gnómszerűség oka elsősorban a kabátja alá rejtett nagy, nehéz pisztoly volt. Alig tudott járni miatta. Mindamellett a pisztoly nem is volt olyan nagy, mint amilyen régi, és nem is volt olyan régi, mint amilyen hasznavehetetlenül rozsdás. Hja, könnyű Fedornak! Az apja írnok a szolgabíróságon, ahonnan Fedor annyi pisztolyt hozhat el, amennyit csak akar. A gyerek hátán nagy, szomorú púp ült. A púp még néhány perccel előbb ruhaszárító kötél formájában himbálódzott a padláson, nemsokára pedig lasszó lesz belőle, amivel a vadembereket és a vadállatokat fogdossák össze.

Ahogy aztán úgy hármasban nekiindultak a Pistikáék szállásához vezető országútnak, tudja Isten, talán a lelkesedésüktől, de nagyon hamar odaértek.

István leplezett kíváncsisággal közelebb terelte a kondát, amint meglátta az akácos szélén a furcsa kinézésű három gyereket. Nem ment közel, mert megismerte Pistikát, az úr gyerekét, ezért hát csak tisztes távolból lesett feléjük.

De amott a játék nehezen akart megindulni. Pistika fején szomorúan lengett a törzsfőnöki dísz, Géza meg ímmel-ámmal lógatta kezében hatalmas buzogányát.

De hogyisne! Mert hát mit ér minden szépen kigondolt terv, mit ér, hogy három tökéletes fegyverzetű harcos áll az őserdő szélén, amikor hiba csúszott a számításba. Hiányzik a legyőzendő indián, az elejtendő vadállat. Márpedig akármilyen vadregényesnek is mutatkozott az akácos, azért mégis… hiú gondolat abban alkalmatos áldozatot keresni.

Ezekbe a gonddal, csalódással átszőtt pillanatokba süvített bele István emberes kiáltása:

– Kustünyee!

Csak a piros ártányra kiabált, de visszhangja támadt a három gyerek lelkében, összenéztek. Pistika a következő pillanatban már az istállók felé iramodott, ahonnan az öregbéres, Marci bácsi hangját hallotta. Nem telt bele két perc, Marci bácsi már az istálló végéről kiabált a konda felé. [704]

– István te! Hajtsd be a disznókat, oszt eredj jádzani az ifiurakká!

Hát jött is tüstént az István.

Mire odaért, amazok már meg is állapodtak a játékban. István lesz a vad indián, a bennszülött, az őserdő lakója, aki Gézát, a Bőrharisnyát kalauzolja az őserdő felé. Benn az erdőben rájuk tör Sasszem, mármint Pistika és Fedor. És Farkasfog segélyével lefegyverzi őket. Aztán meg lesz, ami lesz.

Mire István odaért, Sasszem és Farkasfog már el is tűntek az őserdő mélyébe.

Bőrharisnya fogadta Istvánt, és sietve magyarázta:

– A Pista, az a Sasszem, Fedor a Farkasfog, én meg a Bőrharisnya vagyok.

István csodálkozó szemekkel, értelmetlenül hallgatta a fiút.

– Te pedig Bimbu vagy, a vad bennszülött. Tudod? – folytatta rábeszélően.

István most még jobban csodálkozott. Rándított egyet rongyos nadrágján, és csak ennyit felelt:

– Nem vagyok én!

Géza meghökkent a nem várt válaszon, de aztán megértően magyarázni kezdett. Elmondta, hogy ez csak játék. Nagyon finom játék. Meg hogy a végén majd ő is meglátja, hogy milyen nagyszerű ez, és éppen a játék miatt, lám, ő is Bőrharisnya lett.

István egy darabig hallgatott. Mintha mérlegelte volna, hogy ha már ez olyan finom játék, meg ha már az egyik vállalja, hogy aszondja: Farkasfog meg Bőrharisnya, hát akkor mit tudja ő, de akár Bimbu is lehet.

A fejével intett, hogy vállalja.

Géza a beleegyezésre szempillantás alatt Bőrharisnyává vedlett. Komoly képpel egyik lábára nehezedett, jobb kezét késekkel megrakott övére helyezte, és így szólt:

– Ne félj tőlem, emberséges Bimbu, mert…

István beleszól:

– Hát nem is félek!

Bőrharisnya nem esett ki szerepéből. Mintha mit sem hallott volna, folytatta:

– Mert én barátja vagyok a jószándékú benszülötteknek!

István hallgatott, és zavarában hegyeset sercentett a tarló felé úgy, amint Marci bácsitól tanulta.

– Mondd, derék Bimbu, mély ez az erdő?

– Nem möj az sehun se!

– Nem úgy értem, hanem hogy nagy-e ?

István vont egyet a vállán.

– Meglehetős, kinek hogy – felelte egykedvűen.

Az erdő mélyéből furcsa, üvöltő hangok, kiáltások hallatszottak. Bőrharisnya egy bokor mögé húzódott, és magával rántotta Bimbut is. [705]

– Hallod a sirokézek harci jelét? Ez Sasszem volt, a törzsfőnök!

István nagyot nézett, aztán elnevette magát.

– Nyovoja…! – legyintett kezével. – Amazokat eszi a maguké! Még majd elijesztik a ligetbű a gilicéket!

Bőrharisnya előbújt a bokor mögül, és sírástól remegő hangon, türelmetlenül kiáltotta az akácosba:

– Pista, gyertek ide! Én nem játszok ezzel!

A fiúk előbújtak, és Géza pityergő hangon magyarázta el Pistának, hogy minden hiába, István nem tud indián lenni!

Fedor nem sokat értett magyarul, de a sírásból mégis megértette, hogy István játékrontó, és a másik két fiúval ő is dühös szemekkel méregette az egykedvű kanászgyereket.

Az állta a tekinteteket, és hallgatott. Végül Pista odaszólt:

– Akarsz játszani, vagy nem?

De az csak hallgatott.

– Hát mit játsszunk, mit tudsz, mit akarsz játszani?

István nem sokáig kérette magát.

– Hát játsszunk Rúzsa Sándort! – mondta. – Én leszek a Rúzsa Sándor, tik meg a pandúrok! Oszt mer én, má mind Rúzsa Sándor, elhajtottam az uraság sárga csikaját, most tik, má mind hogy a pandúrok, zargatnak. De én beleveszem magam a ligetbe, oszt tik meg tanájjatok meg!

Azzal hátraugrott, kibontotta karikás ostorát, durrantott vele egy nagyot, hogy szinte ijedten ugrott hátra a három gyerek, és gyors vágtatással belevetette magát a ligetbe.

Fedor értetlenül nézte a történteket, de Géza és Pisti iziben átérezték a rózsasándorkodás izgalmait, és a menekülő Rózsa Sándor után vetették magukat. Fedor nem hallott, nem tudott semmit Rózsa Sándorról, de a futás, keresgélés izgalma elragadta őt is, és rohant a többiekkel.

Aztán megfogták Rózsa Sándort. Lihegtek, nevettek, nagyon tetszett a játék. Annyira belemelegedtek, hogy mikor Pista hadvezéresdit indítványozott, István lónak ajánlkozott. Géza Tarzanná vált, és a legmagasabb fára mászott. Fedor vad tigris szerepében igyekezett játékos kedvét kielégíteni. István a morgós medvét utánozta, gyönyörűség volt hallani. De mivel nagyobb részt a tigris jutott szorult helyzetbe, a békesség kedvéért ezt is abba kellett hagyni.

Aztán hogyan, miként, de Pista újra fejébe nyomta a műgonddal készített törzsfőnöki fejdíszt, Bőrharisnya megigazította övében a medveölő késeket, Farkasfog a ruhaszárítókötél-lasszót forgatta meg feje felett, és a játékba belemerült István nem is vette észre, hogy Bimbuvá vált.

Ment minden, mint a karikacsapás.

Bőrharisnya győzött. Sasszemet leskalpolták, mert anyuka harisnyája a harc hevében kitágult, és Farkasfognak nem került nagy [706] megerőltetésébe, hogy strucctollastól együtt lerántsa az emberevő vad indiánfőnök fejéről. A békesség, no meg az arányos győzelem kedvéért Sasszemre megint felrakták a fejdíszt, és aztán Bőrharisnya esett foglyul. Nagyszerűen folyt a játék odáig, amíg Farkasfog fejébe nem vette, hogy Bimbut leüti tomahawkjával, és megkötözi lasszójával.

Fedor hadonászott István orra előtt a tomahawkká kinevezett törött nyelű fafokossal, és valódi indián arcfintorral és vérfagyasztó üvöltéssel a mit sem értő István fülébe ordította:

– Zarobityu tebe, uhvatityu tebe…

István elkomolyodott, felugrott, megigazította karikás ostorát, és újra kizökkenve az indiánus szerepéből, odaszólt Pistikának:

– Hallod-e te, Pista…! Mondd meg ennek az… izének, hogy ne vacakojjon, mert mejbe taszítom!

Nincs a földkerekségen olyan indiánus, még a legrezesebb bőrűek között sem, aki meg ne hátrált volna erre a mokány kijelentésre.

Visszahúzódott bizony a Sasszem is, Bőrharisnya is, de Farkasfog is.

De Rózsa Sándor is megindult a tanya felé. Azt sem mondta, hogy nem játszok.

Pista mérges lett, és utánakiáltott:

– Megállj, megmondalak otthon! Buta!

Amaz vissza se fordult, de visszakiabált:

– Kínyes!

A három gyerek is megindult hazafelé. Kevdtelenül, dühösen.

István durrantott egyet az ostorával, és kiabált:

– Kínyesek, úrik… úrik…

Géza visszadühösködött:

– Paraszt!

Emez gondolkodott egy darabig, aztán elnyújtva, nekiveresedő arccal ordította a távozó diákok után:

– Zsidóóók!