Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A magyar képírás a tizenkilencedik század második felében élte hőskorát. Ekkor vált nemzetivé, és kapcsolódott be külön életű mondanivalójával az egyetemes európai festőművészet nagy folyamába. Addig a magyarságnak nem volt a festészetben történeti jelentősége, mert a magyar festők minden előbbi sikerük ellenére sem adtak sajátosan nemzeti jellegűt, egyetemes érvényűt. Markó, Broczky, Munkácsy, Barabás, Than, Lotz, Madarász, Székely és mások ugyan már előbb világszerte dicsőséget szereztek nemzetünknek, de művészetük az ókori klasszicizmusból kiinduló európai kultúra forrásából táplálkozott, és a magyarsághoz legfeljebb a tárgyuk megválasztása fűzte. Azzal pedig, hogy a magyar festőművészet múltja ragyogó neveket jegyez fel, zajos nemzetközi ünnepeltetéseket élt meg, az elismerés pálmáját és a párizsi kiállítások első díjait nyerte el – még nem foglalhatta el helyét, és nem kaphatta meg egyetemes értékű, történeti jelentőségét a festőművészetben. Magyar problémájuk, sajátos nemzeti szempontjuk, amivel az egyetemes szerves felépítéshez hozzájárultak volna, nem volt, és így festőművészetük nem is volt magyar.

Az igazi magyar, a nemzeti életben gyökerező festészet Szinnyei-Merse Pál fellépésével és a nagybányai festőcsoport (Ferenczy, Csók, Thorma, Réti, Grünwald, Nyilassy, Glatz stb.) megalakulásával kezdődik. Szinnyei gyökeresen szakított a francia és a német-osztrák iskolákat követő módszerekkel, korának problémáit felismerve a maga sajátos módján, egyéni meglátására és erejére támaszkodva igyekezett kifejező formát alkotni. Ezzel az önállóságra való törekvéssel érte el, hogy magyarrá válhatott. Szinnyei bátor nekilendülése kortársainak közönyébe fulladt, és nagy jelentőségű törekvéseit nem ő, hanem a nagybányaiak vitték diadalra.

Ma már köztudomású, hogy újabban a magyar képírás klasszikus és romantikus, másokat követő tévelygéseiből kigyógyulva, minden más nemzetet felülmúlva az elsők között van az egész világon, és a vezető francia mellett foglal helyet.

Az önállósult magyar képírás – aminek gerincét a nagybányaiak alkották – a naturalizmus, majd az abból kinőtt impresszionizmus jegyében állott. Kétségtelen, hogy e két, határt jelző irány francia eredetű, mégis a magyar festők a kor festőproblémáinak megoldására való törekvésükkel, sajátos meglátásukkal olyat alkottak, amivel európai viszonylatban a legértékesebb meghatározást nyerték el – a magyar jelleget, nemzeti festészetet. [700]

A nagybányai festők magasbaívelésének szép kora nagy és maradandó hatással volt a magyar festészetre. Új irányt teremtett, és nemcsak a festők táborát szakította ketté, hanem akarva, nem akarva színvallásra késztetett mindenkit, akinek a képzőművészetekhez, az irodalomhoz és általában szellemi életünkhöz köze volt. Fellépésük forradalmat jelentett a klasszicista művészet zsarnoksága ellen. Zászlójukra a „naturalizmus” jelszavát hímezték. Tanításaik: száműzni a mesterkélt, színpadias kompozíciókat, elvetni a régi mesterek kiélt formáinak utánzását, felszabadítani a festészetet a túltengő absztrakt tudás alól, és a szem befogadását, a látást tenni meg a kép legfőbb elmondanivalójának alapjául. Ki a műtermekből, vissza a természethez! Halott színek helyett a természet végtelen színgazdagságát, a szépnek nyilvánított beállítások helyett valóságot kell adni még akkor is, ha a természet a maga valóságában valamit rútnak láttat. Művészeted legyen igaz, és ezt egyéni meglátásodon át csak a természet adhatja!

E lendületes, nagy időnek szülöttje Oláh Sándor. Ő is a nagybányai csoport tagja volt.

Korán jelentkező tehetségével belenőtt a magyar képírás e hőskorába. De tehetségén kívül valamit hozott magával az újítók közé, amit az átkos akadémiák iskoláin izmosított: a rajztudását. Rajztudást, aminek a régiek minden egyéb elvetnivalójuk ellenére mesterei voltak. Oláh fogékony lelke, művészi megérzése élénken reagált az új törekvésekre, és azok igazságait mohón szívta fel. Már fiatalon az új utak keresői közt találjuk őt Nagybányán, künn a természetben. Átélte fokról fokra a meglátás minden csodás emócióját. De e forrongó kor minden művészi élménye sem tudta Oláht lesodorni arról a pályáról, amit az egy síkon való elmondás, az egy lapon való kifejezés lehetősége nyújt. A naturalista irány törvényszerű következménye az impresszionizmus. Ezzel az új meglátással, új elemekkel gazdagodik maga a naturalizmus is. De mint minden irány, amit túlfejlesztenek, ez is oly végletbe kalandozott, aminek, jogosultságát maguk az impresszionista művészek is megtagadták. Oláht a tévelygéstől biztos tudása menti meg, és a naturalizmus egészséges szabályaihoz kapcsolja. A naturalista iskola fejlődési menetének derekán áll, kiforrott és befejezett művész. Az impresszionizmus eredményeit teljességben nem alkalmazza, bár annak elveit képein sem tagadja.

Ez a bölcs fegyelme, az iramban megállást parancsolni tudása adja meg műveinek nyugalmát, kiforrottságát, neki magának pedig a népszerűséget és elismerést.

Oláh mint a természet szabályait megértő, azokat követő festő tárgyaiban nem specializálódott. A környező világ minden formája, színe, vonala egyaránt érdekli. Portrét, aktot, tájképet, csendéletet egyenlő megértéssel és odaadással fest. Mint portretista lélekbe látó. Aktjai plasztikus elevenséggel élnek, és minden naturalista elv érvé[701]nyesülése mellett is a klasszikus iskola nemes erejétől duzzadnak. Csendéletei, amelyek finom, művészi meglátásból fakadnak, meghitt hangulatokat keltenek. E jelentéktelennek tűnő alkotásoknál sem tagadhatja meg magát mestere, ezekből is kiérezni látásának művészi mélységeit, finomságait.

Szándékosan maradt ki az előbbi sorokból tájképeinek meghatározása. A túlságos formaszeretet az oka, hogy Oláh az impresszionizmus jelentős eredményeit teljességükben nem alkalmazza. Az impresszionizmus elsősorban színfelületeket lát, mert a színjáték pontos megrögzítésével a forma önként adódik. Oláh, a naturalista az elmondást a formán kezdi, és néhol a formák érzékeltetését a színképzés rovására erősen kihangsúlyozza. Kékes kontúrokkal dolgozik, ami tájképeit kissé komorrá teszi. Ez a komorságra való hajlam portréinál, aktjainál, csendéleteinél szép, komoly egységben olvad fel. A nyugodt, kékes tónusok, ha itt-ott átütnek, és túlsúlyba kerülnek is, festményeinek művészi hatását nem rontják. De tájképeinél, különösen plein-air festményeinél komorsága bágyadt hangulatot idéz elő.