Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

Nagy falu volt, kis falu volt?
Hogy adnék ma róla számot;
nyugtalan szülőim mellett
bejártam a fél országot.

Szegény ember sorsa föl-le,
Jobbra-balra, mint az inga,
nyakunkban a szegénységgel
így jutottunk Zsidovinba.

Zaklatott szívem ma újra
a régi faluba vágyott;
s vasárnapi hejehuja
közt táncot járó oláhok

vigadozó hangjaiba
a lelkem úgy belekapott,
szinte alig vettem észre,
hogy már Zsidovinban vagyok.

Milyen különös, hogy semmi
nem változott itt azóta:
a dombtetőn áll a templom,
s a templom előtt a pópa

(málélisztből sült cipókat
szentelve az ünnepekre)
áll, míg szakállát zilálva
havasi szél fúj zizegve.

Havasi szél hófölleget
háborgat a havasokban
s úgy zúdul rá a falura
a hófölleg, mint a csorda.

Aztán csönd lesz… Házak előtt
jégcsapdárdás őr, a tél áll,
s házról házra a parazsat
úgy viszik cserép közt, téglán.

Mert itt olyan ínség van, hogy
gyufára, petróleumra
nem jut pénz; s ha lankad a láng,
küzdelmét nem kezdi újra.

Emlékem is – a gyerekkor
kiskabátját összefogva –
fázósan és őgyelegve
jár a régi utcasorban.

Fel-felriad szívem, ahogy
az ereszek alatt a szél
száraz állatbőrök között
motozva, magában beszél.

Mert a szélben kifeszítve
csonttá fagyott birkabőrök
lógnak; s ma is élesre fent
birkabőrhasító tőrök

villogását mintha látnám;
mintha hallanám a szélben
rimánkodó birka, bárány
csapatait, amint béget.