Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A város végén kis, féltetős,
maga-sarazta házban élt,
és mindenki bölcsnek gúnyolta
a vén vasöntőt, amiért

egyszer (úgy mondják, 18-ban)
hadból érkezvén leszerelt,
és valami titkos szektának
kezdett gyűjteni sereget.

A cél az volt, hogy háborút a
jövőben csak fejedelmek
vívjanak, s ezt megtárgyalandó
a szekta feje maga elmegy

a cárral és angol királlyal
megbeszélni a dolgokat…
A békeszekta elől, persze,
mindig elszaladt a vonat,

és itt maradt a tárgyalással,
tervvel a mester, a vezér;
de tárgyalás nélkül vitte el
egy orosz gránát a kezét.

A minap, esti bolyongás közt
arra vettem az utamat,
ahol az öreg háza áll, és
derékíg érő dudva nagy

útvesztőjében felkutattam
a vén vasöntő pitvarát.
Kinn ült… A rőzse kacskaringós
füstje jelzé a vacsorát,

de még nem evett; pöszmötölt csak
valami rossz szerszámnyéllel.
A kalapom megbillentettem
békességes „jó estét”-re,

s mondom nevem nagy lelkendezve,
mint aki magára talált,
bő beszédbe fogott a vén, míg
a gyepűpadra invitált.

– Látja, kérem, mi kiszorultunk
a városból, s egy rongy tanyán
tengünk-lengünk, mivel a bölcsebb
embert nem bírja el a nyáj.

Mondom csendben: – Más oka van! Tán
beljebb magas a házbér. –
De az öreg csak küzd, vesződik
a maga kis igazáért.

– Nem úgy van az! – szól hangosodva –,
mért ne lakhatnánk mi bárhol?
Kiszorultunk, hogy meg ne lássunk
semmit az úri huncutságból.

– Lehet, lehet, – nem folytatom már,
de az öreg csak magyaráz…
Nézem az arcát s a holdvilágnál,
látom, forradás, csupa ránc

az ajka, homloka s az orra.
– Mit gondol az úr, okosabb
járt a harctéren legelöl? Nem!
Hátul bujdosott, mint a gaz.

… Beszélt, beszélt, én meg figyeltem
a lázadozó öreget;
szemén ágyútűzvillanások,
lelkén puskaporfellegek