Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

Milyen rabság! Szegény földem, te,
elvesztem itt a partjaid között.
Pár éve már, de pontosabban: öt
nehéz esztendő múlt, hogy itt ülök
a foglyul ejtő napok rácsa közt.

Úgy tértem meg egy zaklatott vidékről,
mint madár, kire tüzes pernye száll,
s ha szárnyam mégse fogta tűz, a sár
bizony bemocskolt, s már lehajtanám
fejem a békeség lábainál.

De lásd, a napok fogva tartanak,
s nem békesség a békesség nekem,
ha a szabad ég derűs kékje nem
ragyoghat rám, vagy nem legeltetem
honi tájakon nyájként a szemem.

Pedig nincs olyan boldog vándorod,
hazám, mint én volnék, ha néha rongy
megélhetésen rágódó, bolond
napjaimat nem őrölné a gond;
s nem láncolna a városhoz a pénz.

Gondoltam már vakációs diák,
koromra, mikor Transzilvániát
bejártam, de most szép Pannóniát
(a költők földjét) járnám legkivált,
hogy enyhítenék kóbor vágyamon.

Hazám! Bolyongni vágyódó fiad
ereszd szabadon, s mint a madarak
szárnyait bontsd ki, bontsd ki szárnyamat,
hadd repülhessek a nagy ég alatt,
és dalolhassam szerte a híred…

¹ A Vajdasági Irodalom régi tagjának, irodalmunk egyik építőmunkásának, Fekete Lajosnak a Janus Pannonius Irodalmi Társaság kiadásában rövidesen verskötete jelenik meg „Vassal és fohásszal” címmel.