Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A nagy, puha, makulátlan fehérségben végtelenbe veszett a táj. Egyetlen szán sem igyekezett át a havas pusztaságon, csupán messzi észak felé mozgott egy parányi pont. A sz-i személyvonat volt, melynek kocsisora pár pillanattal később sietve kígyózott bele a szűz fehérségbe.

A fekete kenyér nehéz szagától áporodott levegőjű III. osztályok egyikében megszokottságából kizavartan üldögélt Gábor. Kelletlenül nézegette a sivár, kopott, sárga fapadokat s a nyomorúságos batyukkal lézengő szegény embereket, akikkel sehogy sem tudott közösségbe olvadni. Így történt, hogy figyelme minduntalan az eljövendő eseményekre terelődött. Mert nem szívesen kelt útra. Inkább ottmaradt volna naptalan odújában, de a társadalom törvénynél is erősebb szokásai parancsként rögződtek lelkébe. Gábor haldokló anyjához utazott.

Többször az volt az érzése, hogy anyja már nem is él. Ám megindulni, könnyekig meghatódni mégsem tudott. S már előre ott látta magát a halottsiratók tömegében – zavartan bujdosó, lesütött szemmel – azok között az emberek között, akiknek akkor is van könnyük, ha nincs, s akiket megvetett, de akikhez mégis szeretett volna hasonlítani, hogy ne érezze arcán súlyosan ítélkező tekintetüket. Mert ki tudta volna közülük megérteni, hogy egy fiú elmehet anyja ravatala mellett, és nem ismer reá, s hogy az érzéketlenség koporsójába bezárt tetszhalott lélek képtelen szétzúzni a rettentő boltozatot s beleordítani a megsüketült fülekbe:

– Te fiú! Ez a halott itt az édesanyád – hát nem érzed?

S távoli, sötét, fővárosi odújára gondolt, hol a rideg falakat és rozzant faágyat nélkülözéses, magányos évein keresztül édesen sajgó szomorúság meleg pihéjével bélelte ki, s hol tétlen estéken a fájdalom pamlagján heverészve festett, idegen, messzi bánatok hangulatait élte végig, s vendégül látta asztalánál a kiközösített nyomorultakat és megkínzottakat, kik Dosztojevszkijtől kezdve Kuprinig – ezerféle golgotajárással cipelték fel keresztjüket a délibábos élet sivár hegytetejére. Ide zárkózott be naponta, kirekesztve világából az élő, igazi nyomorúságot. S lassankint különös, gazdag atmoszférával telt meg a szobája – félig létezett emberek ezerszer átélt és kisajátított múltjával, s dús patinájú lett a rideg, szürke odú, akár egy régi, gazdag bútorú ház, de minden nyomorúságában is idegen az élet.

*[691]

A vonat megállott. Az állomás előtt már várta a postakocsi.

– Mi újság? – kérdezte.

– Az anyja meghalt. Tegnap este.

Beburkolódzott a bundába, s a postakocsi elindult.

– Meghalt – ismételte automatikusan, s magába lesett. Oly furcsa volt. Nem érzett semmi szomorúságot. Szinte jólesett, hogy így történt. Mintha csak valami beteljesedett volna. De igazságszeretete fellázadt az újra felbukkanó érzés ellen. Nem szabad anyjával szemben embertelennek lennie. S a halálra gondolt. Szerette volna felfogni, igazi értelmét megismerni, ám hiába erőlködött, mindig kisiklott kezei közül. S anyja halálán tűnődvén, úgy tetszett, hogy egy kő vagy göröngy szinte nesztelenül legurult az útról.

*

Azután megérkezett. Megrokkant testű, fekete ruhás leány jött elé. Nem ismerte meg. Nővére volt. A fényes szemeket a könnyek és gondok sötétlő kutak mélyére dobták, s a derekat az örökös betegápolás és cipekedés ferdére csavarta.

Mikor eléje ért, kezeit tördelve hangosan felzokogott:

– A mama meghalt… Nincs többé, nincs többé…

Mint súlyos, fekete kövek, úgy dobbantak elé szavai. Gábor el szeretett volna futni, rohanni, befogni mind a két fülét, de a szavak kíméletlenek, kegyetlenek voltak, mint nagy, fekete madarak utánavijjogtak.

A halottas szobába értek. Nehéz, fojtó levegő csapta meg – viasz- és virágillattal terhes. Érezte, hogy ez a rettenetes, idegen szag a halálé.

Beljebb, a félhomályból – sok feketeség közül – Ismeretlen arc sárgállott felé. Gábor így találkozott anyjával.

Ahogy tűnődve nézte, melléje jött nővére, és a halott fejére mutatva újra felzokogott:

– Itt van a mama!… Nincs többé… nincs többé…

S Gábort újra földre verték a súlyos, fekete szavak.

Ekkor végre ráismert anyjára, akit rég látott már. De oly idegen volt, s oly messzibe álmodó. – Vajon hol járhat? – Nem akarta elhinni, hogy meghalt. Mintha édesanyja csak aludnék, és nem akarná észrevenni. Úgy, mint rég gyermekkorában, ha megharagította. Egy helyben állva sokáig nézte, de nem tudott megindulni. A halál nagy problémája foglalkoztatta, mely kegyetlenül elzárta kapuit az emberi értelem elől.

*

Később az utcai szobában üldögéltek. István bátyjának szavai halkan hullottak alá a csendben:

– Csütörtök este volt. Ott ültem a szobában, mikor beszélni kezdett: „Anyámmal álmodtam. Eljött értem, s azt mondta: [692] »Jer édes leányom! Olyan hideg körülöttem a föld. Nem tudok már többé egyedül lenni. A sírodat is kijelöltem. Második az enyémtől. Rózsatövet és szomorúfüzet ültettem mellé. Nagyszombat este várlak.«”

– Nagypéntek délután észrevettem, hogy vége. Sürgönyöztem értetek. Szombat délután türelmetlenül vártunk benneteket. Már nem ismert meg. Zavarosan beszélt. Vigasztalni próbáltam.

– Anyám! Tudja mi újság? Jön Gábor, meg László.

– Kicsoda? Mit beszélsz?

S megcsóválta a fejét, de oly különösen.

– Gábor, meg László…

– Nem érkezik az már meg. – S a fal felé fordult.

Magunkba esve üldögéltünk, kilesve az éjszakába: mikor nyílik az ajtó, mikor toppantok be. Elmúlt nyolc óra, elütötte a kilencet. Reménytelenül egymásra meredtünk. – Késő… – Nem tudtunk szólni és elmozdulni. Tépelődve bámultuk a felsercenő lámpafényt, mialatt az óra egyhangúan verte fülünkbe a tiktakot. Tizenegykor iszonyú csend támadt. Még most is hallom. Úgy éreztük, hogy a ház beszakad a fejünk felett. Kinyújtózva, felfelé meredt tekintettel, mozdulatlanul feküdt az ágyon. Azután lezártam szemeit.

*

Délutánra idegenektől és hozzátartozóktól megnépesedett a halottas szoba. De alkonyat felé megszűnt a nehéz sóhajú ajtónyitogatás, a gyászoló rokonok az utcai szobába vonultak át, ott tanyáztak a halál árnyékában gubbaszkodva. Ám később felengedett meggémberedett nyelvük, s szavaik éles villájára tűzdelve, csipegetve csemegézték embertársaik ügyes-bajos dolgait.

Gábor egy ideig elhallgatta őket. De lassankint szótalanságra keményedett a szája, és sehogy sem tudta megérteni, hogy ezek ugyanazok az emberek, akik csak alig imént vigasztalhatatlan szomorúsággal rogytak le a halott koporsójánál. S lelkében eltávolodván tőlük átment a felravatalozott szobába.

*

Odakünn alkonyodott. Gábor ott állott a koporsó mellett, s öntudatlanul összekulcsolván kezeit, hosszú ideig mozdulatlanul nézte a sápadt, lesoványodott arcot. Ismét a halálra gondolt. Amint az agónia görcsbe torzuló, rettentő birkózásában kicsavarja a kétségbeesett emberi kezekből az életet, s amint fáradtan felegyenesedik, hogy továbbinduljon, de még egyszer visszafordul, s gyengéden megsimogatja a halálverejtékes homlokot. A kiszenvedett pedig ott fekszik a ravatalon, sápadt arcán a halál idegen kézjegyével, túlvilági nyugalomra békélt, befelé néző, álmodó szemekkel. S a messzi világok ideszakadt csendje lassú hömpölygéssel nyaldossa körül a koporsót.

Gábor lelkében különös hangulatok telepedtek meg. A felrava[693]talozott szobát kivilágított, földbe temetett kriptának érezte, hol örökké füstölögnek a súlyos viaszgyertyák. Ebben az érzésében még az sem zavarta meg, mikor nehéz sóhajtással felnyílott az ajtó, s megkésett, fekete ruhás parasztasszonyok jöttek be. Halk köszönésüket egymáshoz verődő, őszi lombok suttogásának érezte, s a fal mentén mozdulatlanul álldogáló alakjaikat odasorakoztatott múmiáknak, melyek összeaszott, földbarna arccal és meztelen, nyitott szemmel meredtek maguk elé. De mikor utóbb megmozdultak, és ellépkedtek a koporsó előtt, feltekintett, s utánuk nézett. És még sokáig maga előtt látta őket, amint egymás nyomába lépve, szótalanul ballagtak végig a hóval borított, kihalt, falusi utcákon, hátukon láthatatlanul cipelve emberré levésük súlyos fakeresztjét. – A szobában még ott lebegett az utolsó istenhozzád, s a szomorú lelkű búcsúvirágok nesztelenül hullatták hófehér szirmaikat a fekete ravatalra.

Gábor most hirtelen úgy érezte, hogy ki kellene tépni az ajtót a hideg, falusi éj behavazott, temetői pusztaságába, mert ez a szoba nem emberi hajlék többé, hanem halottasház az elhagyott temető közepén.

Másnap elmúlt a temetés is. De Gábor a gyászolók fuldokló zokogásában nem tudott magába törni, az ásóval alázúdított, fagyos göröngyök nem dörömböltek végig lelkének koporsófalán, s a búgó harangszavak meghallgatatlanul vándoroltak el fölötte. Gábor ezen a temetésen nem vett részt. Összeszorított szájjal, keményen állott a többiek között, nagyon messze attól a fiútól, akinek akkor is van könnye az anya számára, ha mások is látják.

Másnap este azonban, mikor felszállott a parasztkocsira, hogy visszautazzék, megereszkedett a lelke, s feloldódott, meleg fájdalom marasztalta. A meghitt, édes szomorúsággal megszentelt messziség komorrá, visszataszítóvá vált számára.

*

Azután elmúlott minden, s Gábor is elfeledte anyját.

Csak néha jutott eszébe, vonuló vadludak gágogásaitól hangos, őszi éjszakákon, mikor az elcsendesedő városi utcákba lomha ködtömegek hömpölyögtek be. Ilyenkor régi, novemberi estékre emlékezett, midőn anyjával együtt üldögélt a lesüppedt fejű parasztházikó meghitt melegében, s mohón szívta magába a távoli idők felnyitogatott szobáinak illatát. De a letűnt világ elhaló hullámveréses partjain heverészve karjait vágyódva tárta ki a fátyoltáncait lejtő jövendő felé, s az indulás kapujában állva nem látta és nem ismerte meg anyját.

*

Az esztendők lassan baktattak tovább. De benne gázolván a nyár közepén, egyszerre rohanni kezdtek az évek. S a világháború óriás temetőjében, névtelen fejfájú halottakkal együtt névtelenül hantolták el a régi világ szépségeit is. Az azelőtt dús kenyérlegelőkön so[694]kan nem találtak többé falatot. És sokan vették kezükbe a koldusok görcsös, céltalan vándorbotját, hogy felkeressék a korai ifjúságukban elhagyott világot. S bekopogtatván a régi barátok ajtain, új lelket találtak azok szívében, és sehogy sem tudták megérteni: mikor változhatott meg ennyire a világ.

Gábor esténként sokszor húzódott meg egyik ismerőse házában, többé sehová sem tartozó emberek közt. Ilyenkor gyakran éreztették vele feleslegességét. Ily esti összejövetelen történt, hogy fiatal leány került mellé, halk csengettyűszavú, különös, messzibe álmodó nézésű. Az a hír járta róla, hogy nagyon anyás, s folyton hazavágyódik. Gábort akaratlan ingerkedés kapta el, hogy hozzáhajoljon, s ajkára buggyanó melódiával elénekelje ezt az egyetlen sort:

– Nékem is volt édesanyám…

S mikor elcsendült az ének, elkomolyodva, meglepődve hallgatott el. Tragikus komorságú, halottsirató dallam röpült fel, s szárnytörötten hullott alá. Ott vonaglott fuldokló zokogásban. Gábor lelkét víziós döbbenet szállotta meg, s a dallamot, mely akaratlanul buggyant fel lelkéből, többé sohasem tudta elfeledni. Céltalan nappalok közömbös óráin gyakran kísértett fel.

*

S a vén, ráncos arcú idő ismét néhány esztendőt vésett a szúrágta, öreg ajtófélfákba.

Történt pedig, hogy az esti összejövetelek egyik veteránját nagy vágyakozás fogta el, hogy roggyant lábaival új határok szakadékos sziklahágóin keresztül elzarándokoljon gyermekkora messzi tájaira. Mikor visszatért, mindenki érezte, hogy ez az ember holnap este már nem lesz közöttük.

*

Ismét beköszöntött az ősz. Gyönyörű színekben virágoztak ki az erdők, s a széles Duna mentén finom pásztákban hullámzott reggelenként a köd. S egyik őszi nap Gábor is úgy érezte, hogy el kell indulnia a múlt stációjárására, öreg emberré kellett válnia, hogy lelke felett hidat verjen az idő, s összekösse azokkal, akikhez valaha tartozott. S most, hogy lehullottak lelkéről az emberi élet nyomorúságos cafrangjai, szomorúságtól tisztára mosott lélekkel indult el.

Odaérkezvén, szerényen kopogtatott be egy-két falusi házba. De senki sem emlékezett már reájuk. Bizalmatlankodva, hidegen csukták be előtte a kiskaput. Gábor türelmesen ment tovább.

A régi utcába ért. A szülői ház ott állt az egyik sarkon, lesüppedt, mohaősz fejjel, mintha már nagyon fáradt lenne, s szeretne ő is elpihenni. Gábor sokáig nézte. Szeretett volna benn állni a folyosón, s szemét lehunyva fejét odahajtani az udvari szoba ablakára, ahol anyja meghalt. Azután lassan elindult a temető felé, hogy az elhagyott sírok közt megkeresse övéit. De csupán a kőkeresztek ma[695]radtak meg. Azok is nagyobbrészt csonkán, torzón – az ő életéhez hasonlóan. A fából valók nyomtalanul eltűntek. Nehéz árvizek sodorták el őket. Már akkor is alig temetkeztek ide. Elaggott, elerőtlenedett faj temetője volt ez. Az újé ott húzódott a falu másik végén. Az egymásba kuszálódó akácok hallgatagon állottak őrt az elhagyott sírok felett. A sűrű lombok között alig lehetett belátni azok nyughelyére, akik valamikor irdatlan magas hegyek tiszta, azúros világából szakadtak ide. A faluba telepedett emberek elfeledték azokat a különös dalokat, melyek egyszer régen, pásztortüzes, magányos virrasztásokon távoli hegytetők felé síró szomorúsággal függtek meg a csúcsok felett. Nem volt itt már sem sírásó, sem temetőőr. A pap is csak vendége volt az elhagyott plébániának.

Gábor céltalanul ődöngött a dús fűvel benőtt, egyforma sírok között. S csak úgy találomra dőlt le az egyik zöldellő dombra. Hátha mégis ez lesz az anyjáé? S a mellette levő a bátyjáé.

Délután három óra lehetett. Az őszi napsugarak már csak gyengén melegítették a levegőt. Az ökörnyál tűnődő lebegéssel evezett a messzi nyárfaerdő táján. Gábor anyjára és övéire gondolt. Ellankasztó, jóleső szomorúsággal. S feje felett váratlanul megringott a levegő. A falu másik végén temettek. Régi harangszavak nehéz búgása húzott el felette. Gábor felfigyelő tekintettel tűnődött utánuk. S egyszerre komor zúgással megkondultak lelkében a régi harangok. Súlyos, fekete szárnyakat bontva, nehéz lendüléssel röpültek tova a halottkísérő menet felett. Anyját temették.

A fekete ruhás tömeg komor hallgatással követi a koporsót. A nehéz csendben csak néha-néha szakadt ki a sírás. A temetőbe érkeztek. Most ismét megszólaltak a súlyos kongású ércharangok. A sír partján nehéz értelmű búcsúztatót mondott a pap. Azután rádübörögtek a sárga göröngyök a leeresztett koporsóra. Odabenn a faluban a harangok fáradtan hallgattak el.

Gábor magába roskadt lelke végtelen messzeségek felett lebegett keresztül. Senki sem tudta volna megmondani, mennyi idő telt el; hetek, hónapok, évek, egy egész emberöltő – vagy csupán néhány pillanat. A valóság körvonalai ködbe mosódtak szemei előtt. S a magára maradás vigasztalan pusztaságában hirtelen felsírt benne a régi, tragikus dal: