Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

Az orvostudomány tizenkét kutatójával ismerkedünk meg ebben a könyvben. Felfedezőkkel, akik a maguk életét tették kockára, hogy megmentsenek bennünket a minden oldalról leselkedő haláltól. Persze a rengeteg gyilkos kór közül alig néhányat tudtak felismerni és védekezni ellenük, de ez is mennyi munkával, mennyi önfeláldozással és mennyi fáradsággal járt. Nemcsak a számukra is kezdetben ismeretlen baktérium-fantomokkal kellett szembeszállniuk, de az öröknek hitt s egyben vigasztalan törvényekkel is: a konoksággal és az elfogultsággal, minden fejlődés kerékkötőjével.

Hosszú esztendőkön keresztül hiába keresték a diabétesz ellenmérgét. A nagynevű professzorok nem is törődtek vele. Hiszen a nimbuszukkal játszottak volna, ha kutatásuk meddő marad, a nimbuszukkal, amely mindennél drágább volt számukra. Ehelyett kimondták, hogy a diabétesz gyógyíthatatlan. S ez a rideg kinyilatkoztatás egy ideig még emelte is tekintélyüket.

De Fred Banting fiatal kanadai orvosnak nem volt mit kockára tenni. Idegei még meg sem nyugodtak a háborúban átélt szenvedésektől, rosszul menő rendelője volt, s így komoly kenyérharcot vívott. Meglehet, hogy ezért volt nyugtalanabb, mint a nagynevű professzorok, s ezért nem ment a fejébe a diabétesz gyógyíthatatlansága. Egy éjszaka megvillant fejében, hogy mindannyiunknak cukorbajban kellene elpusztulnunk, ha nem lenne hasnyálmirigyünk. Az orvostudomány meg sem áll ily jelentéktelen, naiv felfedezés előtt. De Bantingnek szerencséje éppen abban rejlett, hogy ő közepes, rossz orvos volt, nem tudta tudományosan analizálni felfedezését, amelyet a doktrínák eleve megsemmisítettek volna. Csökönyösen ragaszkodott rögeszméjéhez, mert érezte, hogy jó nyomon jár.

És 1922-ben, két évvel Banting nyugtalan éjszakája után, már gyárilag termelték az inzulint – hasnyálmirigy – kivonatot –, a cukorbaj gyógyszerét.

Megható szeretettel emlékezik meg Kruif a magyar Semmelweisről, a halálos gyermekágyi láz felismerőjéről. Semmelweis is egyszerű, közepes szülészorvos volt, de ami oly sok orvosból hiányzik, emberséges, jó szíve volt, és nem tudta nézni, hogyan pusztulnak el szeme láttára egymás után a szülő anyák. Nem volt különös tudományos felkészültsége, sem predesztináltsága, csak a belső kényszer hajtotta, az, amit a szenvedő betegével együtt érző orvos átél. Tudományos felkészültség a szülészeti klinikán? Hogyan is lehetett volna abban az időben, amikor a hullakamrának nagyobb szerepe volt, mint a szülőteremnek. Semmelweisnek egyetlen nyugodt éjszakája nem volt. Egy[684]szer a görcsökben fetrengő, halálra ítélt anyák velőtrázó sikoltása, másból, aki az utolsó kenetet adta Isten nevében, s akinek több dolga volt már a klinikán, mint Klein professzornak, a szülészeti klinika vezetőjének.

Az ismeretlen miazma, amelyet atmoszferikus, kozmikustellurikusnak hívtak, jól elbújt a sötétben, s hiába tapogatóztak utána. Végül is be kellett látnia Semmelweisnek, hogy ez az elegáns definíció légből kapott, ostoba hazugság, amely csak a tehetetlen, szenilis professzorok nyugalmát védte.

A ministráns halálharangja egyre szólt. S kétségbeeséséhez hozzájárult még az a kétséget kizáró tudat, hogy ő maga a gyilkos. És semmi sem nyugtatta meg lelkiismeretét. De mégis rájött arra, hogy a fertőzést kívülről kapja az anyja, és ami a legfontosabb, megtalálta a védekezést is azzal, hogy a vizsgálatot antiszeptikussá tette.

Elviselhetetlen mániákusnak minősítették kollégái, mert Semmelweis odáig ment, hogy durván megtámadott mindenkit, aki nem akarta utasításait alkalmazni.

1865 nyarán megőrült, s alig két hét után meghalt. Már nem érhette meg az elismerést. A szublimátot csak halála után kezdték használni, s gumikesztyűt is csak akkor húztak először kezükre a szülészek és a bábák. Az orvostudomány legsötétebb korszakát zárta le felfedezése.

*

Girolamo Fracastoro egyik verse arról szól, hogy egy Szyphilisz nevű templomgyalázó juhász, hogyan büntetett meg a jó Isten. Testét szörnyű fekélyek lepték el, gennyes daganatok, fájdalmába később beleőrült. Nagy sokára Wassermann és Brodet megtalálták vérpróbájukkal a Spirochaetát, azt a szörnyű mikrobát, amely a szerencsétlen juhász halálát is okozta. Három évre rá pedig Erlich felfedezte a Salvarsant, a vérbaj gyógyszerét. De a vérbaj legrettenetesebb következményét, a paralysis progressivát egyelőre még nem tudták gyógyítani. 1928-ban Wagner Jauregg bécsi professzor már nagyszerűen gyógyítja a paralitikusokat malárialázzal. A szerencsétlenek százai hagyják el egészségesen, tiszta elmével klinikáját.

Nem volt betegség 1925-ig, amely annyi áldozatot szedett volna, mint az anaemia perniciosa, a vészes vérszegénység. Egy évre rá Georg R. Minot már negyvenöt ember életét mentette meg. Egyszerűen, mint valami falusi kuruzsló: májetetéssel.

*

Spencer a kiütéses láz okozóját ismerte fel, Miss Evans a tejbacilusokat tette ártalmatlanná, Wagner Jaureggel pedig Schaudinn és Bordet küzdöttek a vérbaj ellen. Végül a három nap-orvossal: Finsennel, Rollier-rel és Strandberggel záródik a könyv.

Mindegyik munkássága megrázó és emberfeletti. Mindannyian önzetlenül és önfeláldozóan küzdöttek. S ahogy ezt a gigantikus harcot olvassuk életünkért a haemolyticus streptococcusokkal, a természet szépségeinek élvezete, az életszeretet fokozódik bennünk. Gyönyörrel halljuk a madarak dalát, és élvezzük a felkelő nap enyhe sugarait, miközben mélyen magunkba szívjuk a friss, reggeli levegőt.

Még a legnyomorultabb sorsban élő is ragaszkodik az életéhez. Mindenki szeret élni, és mindenkinek joga van az élethez. Ha egészségéről van szó, elmosódik az osztálykülönbség. A szegény is, gazdag is egyformán beteg lehet. De ha a betegség gyógyítását nézzük, akkor annál félelmetesebben [685] jelentkezik az osztálykülönbség. A gyógyszer áru, amellyel kereskednek, az orvos pedig a betegtől kapott honoráriumból él. Akinek nincs pénze arra, hogy gyógyszert vegyen, orvost fizessen, annak el kell pusztulnia.

Amíg a kutató valamilyen betegség gyógyszerét keresi, az általános embernek akar szolgálatot tenni. De amint felfedezését megtette, csalódva kell látnia, hogy szociális missziója nem teljes, és céljától messze elhajlik. Felfedezésének terjesztésére részvénytársaságok alakulnak, gyárak szervezett kereskedelmi hálózattal, a felfedezés árucikké realizálódik, és nem az orvostudományé többé, nem is az emberé, akinek számára készítették, hanem a kereskedelemé, s utóbbi attól válthatja meg magának – pénzzel.

A romantika korszaka lezárult. A humanizmus a tehetetlenség tengerében fuldoklik, a szociális faktorokat pedig felfalja a nagytőke. Nemcsak a láthatatlan baktériumok veszélyeztetik életünket, hanem az emberi önzés által létrejött érdekközösségnek is. S ezeknek annyira szétágazóak a csápjaik, hogy nem tudunk védekezni ellenük.

Amerikában konzorciumok alakulnak, hogy finanszírozzák a bakteriológusokat, kutatókat, akiktől már előre megveszik a gyógyszert, hogy abból hasznot sajtoljanak. Egy új, kiaknázatlan forrás ez, biztosabb és jövedelmezőbb a már illuzorikussá vált aranymezőnél. Életünk a nagytőke kezében van, amely még a fel sem ismert betegség fel sem fedezett gyógyszerét is kisajátította magának. A nagytőkét szolgáljuk, és tőle függ az életünk.

Mindez talán nem is tartozik a könyvhöz, ha csak litterális szempontból érdeklődünk, s ha csak a kutatók életét kísérjük. De ennyi küzdés, ennyi önfeláldozás láttára nem érdekelhet bennünket más, mint az eredmény a maga teljességében. És rettenetesen elszomorító, hogy ez az eredmény nem az általános emberiségé, hanem csak kiváltságosoké lehet, mint minden más az életben.

Paul de Kruif könyve annyira áthatott a szeretettől, oly derűs, optimista, mint a tavaszi napsugár. Szinte rosszulesik, hogy nem tudtunk megmaradni a szépsége mellett mindentől függetlenül, hogy nem tudtuk leküzdeni a felmerülő kérdések áradatát, hogy nem tudtuk elvonatkoztatni az élettől. Sajnos, nem lehetett, mert hiszen éppen az életről van szó benne. S ez a könyvnek ismét csak érdeme. Mert azt is megláttatta velünk, amit talán maga sem vett észre.