Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

(Van Vechten amerikai író regénye: Néger mennyország)

Fenton Johnson költeménye vezeti be a könyvet:

„Meguntam a munkát; meguntam mások civilizációját építgetni,
Pihenjünk egyet, Lissy Jane, hitvesem!
………
Dobd a folyóba a kölyköket; acivilizáció úgyis túl sokat
Adott belőlük. Jobb meghalni,mint felnőtten ráébredni:
Az ember négernek született…”

Négerprobléma. A humanizmus nevében már a világháború előtt is több embert megszólaltatott. Azóta számottevő irodalommal gazdagodott. Van Vechten arra vállalkozott, hogy a néger-probléma anyagát összegyűjti, s regénybe gyúrja. Feladatát részben szerencsésen oldotta meg. A lelkiismeretesen összehordott anyagot úgy szórta szét könyvében, hogy a programszerűség nem rí ki lapjairól. Mint kritikailag művelt és erős önfegyelmezéssel dolgozó író arra is ügyelt, hogy elkerüljön minden irányzatosságot, s tisztán helyzetképet adjon. Az ítélet megszövegezését rábízta olvasóira, akiket tárgyilagos mértéke visszatart minden szélsőséges véleményalkotástól. A könyvön keresztül az igazság lámpája világít, s a gyűlölet árnyait a sarkokba űzi. Mindenki elismeri, hogy a négereknek igazuk van, de mindenki világosan látja sok-sok hibájukat. Ez nyeresége a könyvnek.

A négerprobléma regénybeli igazságai önmagukért valók, nem az események táplálják őket az élet vérkeringésével. Kívülről összehordott adatok, s nem következmények. Szerepük tárgyilagos demonstráció. Innen a regénybe dagasztott négerprobléma s a mese kiegyensúlyozatlansága. S innen a regény kettősége. A probléma és mese nem szerves tartozékai egymásnak. Az események felveszik, de nem emésztik meg a négerkérdés sok hordalékát; önállóan élik a maguk életét. Ami történik, anélkül is megtörtént volna. Tisztán Byron, a fiatal néger intellektuel jelleméből. Élhetetlensége, lustasága, akaratgyengesége, érzékenysége és másokkal szemben való elfogultsága jelölik ki a történések útját, s nem néger volta. Bukásából nem üvölt ki a néger sors, a néger tragédia. Igazában nincs is tragédia, mert tragikum sincs. A zárómondatoknak nincs visszhangjuk, utánrezgésük. Byront bukásában nem tudjuk sajnálni. Élete szempontjából már régóta halottnak éreztük. Nem több számunkra a gyilkos golyótól földre puffant, rengő hasú lottó-királynál. Közömbös. Egyáltalában nem a néger sors halottja.

A mese csak alkalom volt a négerprobléma begyúrására. Rossz alkalom – méltatlan regényhőssel, a szerepre méltatlan színésszel. Miután az író következetesen végigvezette Byront az egymásba sodródó eseményeken, az utolsó nagyobb jelenet után már nem tudott vele mit kezdeni. Odahajította hát a rendőröknek; lesöpörte, kidobta, akár Lasca, a nagy néger kokott párnapi használat után. A nagy néger regénynek fuccs! Igazában nincs is néger regény, csak néger környezet bajokkal, igazságtalanságokkal, csecsebecsékkel, díszletekkel s közepes színpad, melyen néhány mellékszereplő kivételével néger kosztümökben fehér színészek játsszák a darabot. Legtöbbjükre bátran mondhatjuk: négerre mázolva! A mulatók söpredéke adja még a legtöbb négerízt. Van Vechten néger intelligenciája lelkében hamisítatlanul fehér. Ugyanúgy beszél és gon[682]dolkodik, mint mi. Szinte nemzetközi jellegű. Ha kivennők szájából a néger bajok tölcsérét, még csak nem is tudnók hová sorozni. A dán, svéd, német, francia, orosz vagy hindu író műveiben mindig ott bujkál fajának különös íze. Van Vechten nem tudja a néger lelket igazán megfogni. Csak keresgéli, próbálgatja; Mary lelki analíziseiben s egyebütt is. De egészen más voltát, a miénktől való erős különbözését kitapogatni, beidegezni, az élet nüánszaiban s az események alakításában irányító szóhoz juttatni képtelen. Byron tulajdonságai – ugyanoly összetételben megtalálhatók bármely fehér fajhoz tartozó férfinál. Az élhetetlen és lusta; akaratgyenge – s érzékeny is, ha szemére hányják. A finom, nemes kedélyű, cseppet sem prűd s közvetlensége mellett is távolságot tartani tudó, aranybarna Mary fehér másaival sokszor találkoztunk. Lascáért sem kell átrándulni Amerikába. De a négerség buján perzselő, szexuális tűzéért sem. Van Vechten néger középosztálya: amerikai; néger arisztokráciája – a parvenűség vagy parvenűtlenség ízével 100 százalékig szintén az. Hiába mondatja egyik alakjával, hogy a néger fajiság kiütközése az érdekesség sajátos zománcával vonja be őket. Nem érezzük. Tény, hogy a szóhoz jutott néger öntudat ellenére is – felfelé: a határvonalak elmosódóban vannak. Nemcsak az „átcsúszás” törekvése segíti elő a kiegyenlítődést, a magasabb civilizáció és kultúra malmai is egyre több néger anyagot őrölnek az amerikai polgár sokféle összetételű gyurmájába. Lehet, hogy Van Vechtent ez is gátolta, mikor a néger középosztályról írt.

Amit az író és riporter megfigyelt és elleshetett, néger viszonylatban hibátlannak érezzük. De ahol beljebb kell nyúlni, ott az események vérkeringése a fehér ember lelkéből táplálkozik. A „Néger mennyország” csupán meséje szempontjából: inkább két fehér ember regénye. Irodalmi mását megtaláljuk Alphonse Daudet Saphó c. könyvében is.

Mary, a finom lelkű, okos és szép néger könyvtárosnő beleszeret Byronba, az írói tervekkel foglalkozó, állástalan néger intellektuelbe. Byron viszonozza a szerelmet, de beteges érzékenységű önszeretete szerelménél is erősebb. Mikor a higgadt, sokkal műveltebb és tapasztaltabb Mary tapintatos gyengédséggel itt-ott irányítani akarja, s élhetetlen lustaságából kivezetni, gyerekes duzzogással, haraggal, veszekedéssel védekezik. Nem akarja elismerni, hogy vannak hibái, s hogy ezek idézik elő minden balszerencséjét. Egyre a néger sors áldozatának tünteti fel magát. S mint Ibsen Vadkacsájának hőse, úgy ragaszkodik Byron is a hazugsághoz: önmagához. Természetes, hogy ily lelki adottsággal örömmel lesz a nagy néger kokott, a szép és dúsgazdag Lasca szeretője, hiszen ott semmit sem kívánnak tőle, ami munka vagy kötelesség. Byron azt hiszi, hogy megtalálta élete célját. De Lasca, mint minden valahai szeretőjét, pár napi használat után őt is elhajítja. – Takarodjék! Piszkos, néger söpredék! – Byron egyedül marad. Lascát végképp elvesztette, Maryt pedig Lasca után képtelen szeretni. A regény további része nem szükségszerű. Másként is történhetett volna.

Van Vechten, mint jó néhány amerikai kollégája, sok mindent megtanult és elsajátított, amit írónak tudnia kell. Fogások, melyeket azelőtt elsőnek művész alkalmazott, ma már mesterségbeliekké váltak, sőt el is avultak. Az írás ábécé-je néhány évtized alatt megháromszorozódott. Van Vechten nem téved el ebben az ábécé-ben. Mint sok amerikai író, ő is tudatosan használja. A művészet rovására is. [683] Szeretjük a biztos járású hajót, de bántja szemünket, ha folyton a magafegyelmező értelem éles reflektora világítja be előtte a tengert. A művészi ösztön csodálatosabb kikötőkbe sodorhat. Van Vechten szereti megkurtítani az utakat, de ha a regény térképezése úgy kívánja, kisebb öblökbe is bekanyarodik. Ily kitérések nélkül a négerprobléma sok apró szigete felfedezetlen maradna. Így is kiesett útjából néhány tengerbe nyúló félsziget. Van Vechten nem mindenütt vághatott ablakot.

A „Néger mennyország” legnagyobb értéke: az egymást kiegészítő jellemek következetes festése s a színpompás néger környezetrajzok. Az író ezekben a részekben futotta ki magát.