Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

XIV.

Húszfokos hidegben döcögött az alsóhavasi vicinális. Menetrend szerint két óra az út, de isten tudja, mikor ér a vonat Budapestre. A fűtőkészülék befagyott, a rozzant ablakok közül hol az egyik, hol a másik zuhan le, az utasok még a széltől sincsenek megvédve. Egyik állomáson már egy órája vesztegel a vonat. A szemben jövő vonat késik. A vasúti vendéglős minden pálinkáját kiméri.

Zoltán a sínek mentén járkál. Milyen furcsa, hogy nagyokat lép, szokatlan cselekedet ez tőle. Kell neki ez a mozgás, de nem a hideg miatt, hiszen farkasbundája alatt jól megbúvhat. Zoltánnak, végre, sürgős dolga akadt, minden idege a rohanást parancsolja, hajtja a szándék, nem tud megállni, megy, előrelendül, és tán begyalogolna Budapestre, ha tudná, hogy Gyálon az ellenvonat mozdonya befagyott, és így órák telnek bele, míg az ő vonata elindulhat.

Egy rozoga autó csörömpöl az állomás elé… „Vérszagra gyűl az éji vad…” A sofőr alkalmi fuvar után szaglál. Három-négy sürgős dolgú utas bizonyára akad, kiket jó pénzért befuvarozhat a városba. Utasok akadnának, de ki merészel ebben a farkasordító hidegben suba vagy bunda nélkül nyitott autóra szállni?

Zoltán jelentkezik az éktelenül reklámozó autótülkölésre. A sofőr mellé ül.

A bunda se ért sokat a hideg ellen. De mit törődött most Zoltán hideggel, égető szelekkel? Csak hajszolta a sofőrt… „Összetörünk, uram!…” „Törjünk össze!…”

Esteledett már, amikor az Andrássy úton, Stux irodája előtt megállt az autó.

…

Bundában, megfagyottan állt Stux előtt.

Stux hozzádermedt.

A kályha optimisztikusan pattogott.

A csillár fénye elömlött Zoltánon. A bunda szőrén a zúzmara ragyogó, apró gyöngylampionokká engedett fel.

…– Levele után nyomban útra keltem. Egyik állomáson el[665]akadtam, még most is ott ülhetnék… Szerencsére autóhoz jutottam… Pogány egy út volt… Ha az embernek más kínja nem volna… Igen… hát itt vagyok!

Levetette a bundáját. Stuxnak eszébe se jutott szolgáért csengetni… Vissza-visszabámulva maga vitte ki a bundát.

– Bocsásson meg, ügyvéd úr, hogy így berontottam – mondta a visszatérő Stuxnak. – Írnokának, ki ajtaja előtt ül, nem mondhattam meg, hogy milyen ügyben jöttem. Nem is vártam, hogy bejelentsen, nem tudom most tűrni a rendet… Itt vagyok!

– Kérem, ne álljon közel a kályhához, az nem jó, maga át van fagyva… Igyék egy pohár konyakot… Bocsásson meg, hogy én nem iszom… nem szabad.

Remegett a keze, mikor a konyakot töltötte. Azután is remegett. Nagyon összement ez az ember. Nyakába süllyedt feje még görnyedtebbé teszi azelőtt is hajlott alakját. Eltört ez az ember. Csak a szeme a régi. A régi beteg, tüzes fény ragyog benne még betegebben.

– Miért kellett személyesen jönnie?… És ha már személyesen óhajtja elintézni az ügyet, miért nem megy dr. Wimpfenhez… hiszen megírtam Siró úrnak…

– Miért szólít engem Siró úrnak? Mindig a keresztnevemen szólított.

– Igen… – mondta bágyadtan mosolyogva. – Zoltán… Ha jól emlékszem: Zoltánka… Bár magát mindenki Zoltinak szólította… Ebből is látszik, hogy mi sose voltunk meghitt viszonyban. Miért is szólítottam én magát Zoltánkának?… Igazán érdekes… Meg lehetne olvasni a szót, mit valaha váltottunk egymással… Bevallom, az előbb nehezen mondtam így: „Siró úr!”… Valójában most is úgy akartam mondani: „Zoltánka”… Zoltánka… gyerek… Kártevő, csintalan, kedvelt gyerek. Feldönti a széket, értékes vázát tör össze… mégis szeretik… Szeretik, mint gyereket az anyja… És egész életén át mindig akad valaki – aki újraszüli…

Ezt még tudta: lúgos, égető stílusban levelet írni, marón beszélni, merőn nézni, de így is magát tépni…

Zoltán a konyakosüveg nyakát szorongatva a földre bámult, néha felvágva tekintetét…

– Így volt… De azt hiszem, a „Zoltánka” már eltűnt, és én most Siró úrral találkozom, aki levelemre iderohant. Látja, ez szép volt, ezt nem vártam… No, igyék még egy pohárral, én is magával tartok… megszegem az orvosi tilalmat… Tudja, többek között, rossz a szívem… de a rossz szívet is erősíteni kell… Hát…

Lenyelte a pálinkát, nagyon erős lehetett, könnybe borult a szeme.

– Ügyvéd úr!… Itt vagyok!… Beszéljünk!

– Á!… még nem beszélünk… Hiszen maga még félig meg van fagyva… Fel kell engednie. Én csak fecsegek, kitöltőm az [666] időt, míg magához tér. Engedje meg, hogy átkísérjem lakó-szobámba, ott ledől egy órácskára… Egy erős tea is jót fog tenni…

– Köszönöm. Szeretném elfogadni, de nem érdemlem meg. Félek, hogy elfelejtem megköszönni… mint ahogy elfelejtettem megköszönni munkáját, segítségét, amikor a becsületemet mentette meg.

– Ó, az régen volt. Akkor még Zoltánka volt. Régen elsüllyedt az az ügy…

– Sose élt úgy, mint most… Ön, ügyvéd úr, már akkor is szerette Emmit… Emmi kedvéért vállalta ügyemet. Zoltánka akkor ezt eltűrte.

– Úgy volt. Pontosan úgy volt. Szerettem Emmit, neki dolgoztam, neki hódoltam… Szerelemből tettem, csakis szerelemből… Mi az, hogy: „Zo1tánka ezt akkor eltűrte?” Úgy mondja, mintha utólag kérdőre akarna vonni…

Éles szavak voltak ezek. Az ember is kiegyenesedett hozzájuk.

Zoltán suttogva szólt:

– Mégis jobb volna, ha dr. Wimpfenhez mennék…

– Igen, igen… Az a meggyőződésem, hogy kettőjük találkozása rettenetes lehetett… Jobb, ha nem tudok róla, helyesebb, ha csak az orvosnak mondja el… Azt hiszem, semmi közöm sincs hozzá…

– Az eseményeket az ön személye váltotta ki.

– Eseményeket?… És én voltam az ok?

– Csakis én… De az ön neve lármázott fel mindent… Én önt akkor meg tudtam volna ölni…

– Ez igazságtalanság lett volna. De ezt nem tette volna meg. Amint én nem tudok meghalni, úgy ön nem tud ölni… Egyébként úgy látom, hogy most sem vagyunk jó barátok, sőt azt kell tapasztalnom, hogy ellenfelek vagyunk… Siró úr, én ezt nem vállalom. Semmi közöm sincs magához… Személye érdektelen számomra… Mégis hálás vagyok, hogy e tragikus ügyben rendelkezésre áll… Látom, tudja, hogy ez kötelessége…

Stux olyan higgadtan beszélt, mintha ügyvédi munkát végezve egy tényállás felvételével bíbelődne.

Zoltán nem győzte ennyi nyugalommal a témát. Stux elé lépett. Nagyon sápadt volt.

– A kötelességteljesítésnél többet, mindent akarok jelenteni. Vissza akarom szerezni, és vissza is fogom szerezni Emmihez való jogaimat.

– Előbb meg kell gyógyulni Emminek. Ha öntudatra ébred, majd ő megvizsgálja, hogy vannak-e jogai, és visszaadhatja-e magának?

– De, uram…

– Kérem, hallgasson. Látom, tele van hevességgel… Nem akarom kiélezni beszélgetésünket. Nem akarok vitatkozni az ön jogai felett. Csak azt kívánom megértetni, hogy Emmihez mostani [667] állapotában orvosán kívül senkinek sincs joga. Mindenki csak eszköz lehet. Mindnyájunknak csak az orvos rendelkezésére kell állni. Így önnek is… és arra kérem, vigyázzon, ne csalja meg az orvost.

– Uram, ne bántson egy nyomorult embert… Hiszen ha ismerné életemet…

– Minden ember tud egy csodálatos, fájdalmas szép mesét – saját élettörténetét…

– Gúnyolódik… Pedig tudja meg, hogy én reménykedve jöttem el önhöz… Megkaptam a levelét… Riadtan fogadtam. Órákon át viaskodtam, nem tudtam rászánni magam, hogy elolvassam… Azt hittem, hogy volt erre okom… De amikor végre elolvastam, akkor… – uram, mindent meg kell tudnia, hogy engem megérthessen – …akkor én csak arra gondoltam, hogy ide kell rohannom, keblére kell borulnom, hogy végre kisírhassam magam, keze után nyúljak, hogy vezessen engem… Furcsállja, ugye?… Levelet kapok, melyben az áll, hogy Emmi elméje… Ezt úgy kellett volna tudomásul venni, hogy én vagyok az oka… Csakis én. Nincs tettestárs. Ön sem tettestárs. De én, uram, nagyon gyönge voltam… Csak önre gondoltam, egészen az öné voltam… Mert leveléből mindenre rájöttem, néhány perc kellett csak hozzá, hogy egész életem elvonuljon előttem, hogy mindent újra, mindent másképp lássak. Uram, nagy bajok voltak, vannak abban a benső társaságban, melynek ön éppen úgy tagja, mint Emmi, mint én és az apám… Apám most dőlt ki közülünk. Harminc évig kínlódott, mert nem szerette egy asszony. Emmi miattam omlott össze. Miattam, aki sose vettem észre magam, bár mindig sorsomon, életemen tűnődtem. Sose tudtam én, mit teszek, mit nem teszek, hogy komisz vagyok… És ha néha mégis magamra neszeltem, akkor villanásszerűen elbújtam mások akaratába és tűrtem, hogy az lökjön félre, aki akar, az vonszoljon magával, akinek kedve van hozzám… Közben bűnöztem… Mennyivel különb az a férfi, aki elcsábít egy lányt, és másnap elhagyja, mint én, aki éveken át unottan… hiszen tudja… Vagy nem tudja?… Akartam, de nem tudtam, nem mertem kimondani, hogy elhagyom… És csak azért mehettem el, mert elküldött…

Kezébe temette arcát, és könnyesen beszélt tovább…

– Emmi akkor is jó volt hozzám. Széppé tette a távozást… Boldogságreményeket festett életünk egére… Hazamentem… Mit, haza? Besurrantam egy aktív kietlenségbe… Egy ember, aki végre beleülhet egy szomorú jogba… Új emberek, új körülmények tovább rángathatják, itathatják, etethetik és felhizlalhatják, felvidámíthatják, lóra ültethetik, és… nemcsak hogy elfeledtetik vele a leánytól vett búcsúórát, mely kiengesztelően borított be sok hitvány esztendőt, hanem meghamisíttatják, lealázó képet festetnek a nőről, aki nem vett el tőlem semmit, csak én nem tudtam elfogadni, amit adott… Mindez két hónap alatt tökéletesen sikerült… Két hónapon át minden hazugság volt körülöttem… Apám robo[668]gott a tragédiája felé… és míg kába célja felé szenvedések közt rohant, elhitették velem, hogy külföldön mulat. Ez idő alatt én itthon mulattam. Kedvemet, derűs nyugalmamat hazugságok ajzották fel… Két hónapja annak…, hogy a Hungáriában megláttam Emmit… Nagyon kellemetlen volt… Akkor még dőzsöltem a hazugságokban… „Pech!” – gondoltam… De én most nem arról akarok beszélni… Aztán apámhoz utaztam… és hazahoztam eltemetni. Apámat Milánóban megölte egy asszony… Ön azt mondja, hogy nem tudnék ölni… Két hónapja készülődöm arra, hogy megöljem az anyám… És megtettem volna… de az ön levele megfogta a kezem… Mert az ön levele rámutatott a valóságra, melyet akkor kellett volna megtalálnom, amikor a tragédia még nem volt teljes.

Felemelte a fejét, és úgy beszélt tovább, úgy nyomta meg a szavakat, mintha meglepő, új igazságot hirdetne ki.

– A két eset merőben hasonlít egymásra. Apámat elhagyta a felesége. Az elhagyott férfi harminc évig kínlódott, nem tudott belenyugodni… elindult utána… Megtalálta… Megtalálta, és pusztán láttára halálosan összeesett… Ezért halálra ítéltem azt az asszonyt… De ki ítél engem el? Ki végez velem? Velem, aki még kegyetlenebbül viselkedtem egy nővel, kinek boldogtalan életét csak most tudom felmérni, amikor már egy másik világba bomlottan él… Most már tisztán látok. Velünk együtt látom önt is. Utamban áll a szenvedése, zavar engem, talán azért látom önt nagyon élesen. A Hungária éttermében nemcsak Emmivel találkoztam, ön is ott volt, akivel akkor találkoztam először, de úgy, hogy vissza kellett mennem az elmúlt esztendőkön, és rákényszerülnöm arra a tudatra, hogy mi, hárman az elmúlt időket folyton együtt töltöttük el… Gyűlölettel kellett önre gondolnom… Így kezdődött… Stux Mózessel bajlódtam, kínlódtam, mit tudtam én, hogy mindez csak egy keserves út Emmihez vissza… De leveléből megtudtam, hogy tévedtem. Ön szereti, de sose jutott el Emmihez… Mondja, hogy lehet olthatatlanul, kielégületlenül szeretni?

– Mert én mindig magamat is látom… és talán csak magamat – szólalt meg halkan Stux. – Jól, egészen pucéran látom magamat. Rettenetesen látom magam, és így mindig kénytelen vagyok elmerülni semmiségemben… Nem úgy, mint ön, aki sose jutott el magához, de senkit sem közelített meg. Téved, ha azt hiszi, hogy az én levelem támasztotta fel önben azokat az érzéseket, melyekben feltárulkozott előttem… Minden, amit mondott, jelleméből fakad. Megtudta levelemből, hogy Emmi elméje elborult, és egyszerre egészen logikusan, higgye el: logikusan apjára és – bocsánat a szóért – az anyjára gondolt. „Ugyan miért kínlódott 30 éven át az apám, miért halt meg azért az asszonyért?… Csak azért, mert nem akart vele élni?… Ezért akarom én megbosszulni az apám?… Ezért?… Hiszen ez pontosan Emmi esete! Emmi is kínlódott utánam, és amikor megtudta, hogy minden hiába – ő is elpusztult…” [669] Ezt gondolta, ha nem is ilyen súlyos éllel, vagy ha nem az elméje dolgozott ilyen biztosan, akkor az ösztöne irányította. Hogy nem tévedek, bizonyságul csak iménti szavaiból idézek: „Ki ítél el engem? Ki végez velem?” Világos, hogy nem akar bűnhődni… Meneküléséhez az első lépést azzal már meg is tette, hogy lemondott anyja megbüntetéséről… A menekülés további útját így könnyebben futhatja meg, hiszen éppen bosszúja elejtésében máris megtalálja a mentség magvát, és ha e mag kikel, hamar szárba szökik, és mint az egészséges élet, úgy lesz terebélyes fává, melynek lombjai alatt teljesen feloldozva nyugszik meg… Bizony, bármennyire is szenved most, már összegyűjtötte a mentségeit, de én azokat nem tudom értékelni… „A két eset” az én fogalmazásomban egy csöppet sem hasonlít egymásra. Nem olyan egyszerű az ügy, amint ön beállítja, hogy anyjának nem kellett az apja, önnek nem kellett Emmi… Az igazság az, hogy anyja egy dúsgazdag, független, tisztességében hiánytalanul megmaradt férfit hagyott el, viszont ön öt évvel ezelőtt otthonából úgy vitt el magával egy leányt, mint ahogy a vendég vacsoralátó házigazdája asztaláról egy szivart csen el az útra… és aztán eldobja, ha rosszul szelel…

– Ügyvéd úr!… Ön brutális…

– Az nem… de mégse az vagyok, akinek gondolt. Mert engem ön szüksége szerint talált ki a maga számára… „Egy ember: aki olthatatlanul tud szeretni…” és reménytelenül is… ezt még csendben hozzágondolta… hozzátudta… Ez a Stux Mózes nagyon rendes ember, nem akar gyilkolni, és érte nem hal meg, utána nem őrül meg senki… Ez az ember segíteni fog nekem. Ez az ember már kisegített engem egy materiális bajból, most majd kisegít a lelki bajból… Mert ugye, azért jött hozzám, hogy segítsek? Csak ezt gondolhatom, hiszen úgy áll előttem, mint egy kárvallott, mint egy panaszos. Egész este csak magáról beszél, sajnáltatja magát…

Elhallgatott. Szívére tett kézzel lépett az ablakhoz, és kibámult az esti fényességű Andrássy útra…

Zoltán hordozta magában Slux beszédét és nem tiltakozott. Stux meglökte: hagyta. Stux elhallgatott: vele együtt viselte el a csendet… Feje a fotel támlájára csuklott. Tekintete fáradtan révedezett.

Stux megint beszélt, Zoltán riadtan kapta fel a fejét.

– Én szeretem azt a leányt… És ezért szembe kellene kerülnünk egymással… De én ezt nem akarhatom, sose volt olyan pillanat, mely erre biztatást adott volna nekem. Én mentem a lány után, mert azt hittem, hogy egyedül maradt lány után járok. Azt hittem, hogy maga végleg eltávozott. Reméltem, mégis elfogad, enyhhelyet keres mellettem, és meg is találja nálam a vigaszt, a nyugalmat, és mindezt majd boldogságnak is hiszi… Mindent megtettem volna, hogy így legyen… Kegyetlen dolog erről beszélnem… De egy idő óta szeretem a kegyetlen, a rossz dolgokat… Nem is tudja, hogy milyen szívesen hallgattam magát. De mindenkit szívesen hallgatok, [670] aki rossz dolgokról beszél… Ma délelőtt egy képviselővel sétáltam. Borzalmas hideg volt, mégis szívesen sétáltam vele, hiszen annyi kegyetlen rossz hírt újságolt… „Éhen halnak az emberek…” „Meglátja, ügyvéd úr, itt, a Váci utcában beverik a kirakatokat, fényes nappal kifosztják az üzleteket…” „A korzón letépik rólunk a télikabátot…” „Feloszlatják a Házat…” Ezt különösen dideregve mondta… Ettől jobban fázott, mint amikor éhhalálozásokról, fosztogatásokról beszélt… Én ennek a hírnek örültem a legjobban. Szinte megharagudtam rá, amikor kifogyott híreiből, és elbúcsúzott tőlem… Azt is mondta a képviselő, hogy a nyomorúság annyira elérte a tető… vagy mélypontját… hogy a szakszervezetek pénztárai is kiürültek, már nem tudják munka nélküli tagjaikat segélyezni… A büszke, öntudatos, szervezett munkások ezrei szürkületkor ellepik az utcákat, és egyelőre – csak koldulnak. Én ezt eddig nem vettem észre… De jöjjön, Siró úr, az ablakhoz… Ha idejön, ön is meglátja, hogy valóban itt vannak az utcán… és koldusként ténferegnek… És mi magánügyeinkben folytatjuk könnyes piszmogásainkat… Azt hiszi, hogy ebben a süllyedő világban a tiszta ember lehet boldog, szerencsés? Egyáltalán, ha boldogok, szerencsések vagyunk, elfogadhatjuk ezt zavartalanul, nyugodt lelkiismerettel?… Azt hiszem, nem is alkalmas ez az emberöltő a boldogságra… és a nyomunkba lépő nemzedék még alkalmatlanabb lesz… A boldogság kincse el fog tűnni… El fog jönni az az idő, hogy meghal a boldogság ábrándja is… Meg kellene menteni az emberiséget… Egy ember, egy kávéházi bölcs megmondta, hogyan kellene megmenteni… A pesti kávéházban a feketéjük mellett cinikusan röhögő emberek nem is tudják, hogy néha jól működik beteg fantáziájuk… Az én kávéházi bölcsemről azt hitték az asztalnál, hogy csak a nyelvét öltögeti, pedig a kávéházi ember csak úgy ilyeneket mondott: „Az embert le kell építeni! El kell tőle venni szokásait, örömeit, a szerelmét, ünnepeit, gépeit, feltalálóit, népgyűléseit, igazgatósági és választmányi üléseit, futballját, énekeseit, íróit, költőit, művészeit, múzeumait és kávéházait, mindent, mindent, ami a mai ember bűnét, erényét, értékét fejezi ki, csak meghagyni neki, ami kezdetben volt: az eget, a földet, a csillagokat, a vizet, a hegyeket, az erdőt, ezt a gyönyörű világot, mellyel együtt született meg, és amiről teljesen megfeledkezett… Így elölről kezdhetné, és remélhetően másképp… Mit szól hozzá?…

Az átfagyott embert a túlfűtött szoba melege és Stux fáradtan szitáló beszéde megabálta, eltompította, szeme le-leragadozott… Mikor Stux elhallgatott, a csendre egy pillanatra felriadt, de újra lehunyta szemét, és már félálomban motyogta:

– Aludni akarok… csak egy percig… aludni…

…

Stux rábámult vendégére, aki álmában kényelmet keresve tenyerébe hanyatlatta fejét, kinyújtotta lábát… Percekig nézte, nem [671] vette le róla a szemét, mintha várta volna, hogy felébredjen, folytassák a beszélgetést, minek semmi értelme sincsen, mégis be kell fejezni…

– Elalhat ez az ember reggelig is – gondolta szánakozva –, fel kellene kelteni, és szállodába kísérni… vagy aludhatna nála is… – De nem akarta megzavarni álmát. Kisettenkedett szobájából.

Az irodából már mindenki elment, csak a várószobában ült egy írnok, kinek mindig be kellett várni főnöke távozását. Az jelentette Stuxnak, hogy a sofőr, aki a benti urat hozta, az imént érdeklődött, meddig kell még várakoznia… Zoltán a kocsin hagyta poggyászát, és a fuvart sem fizette ki.

Stux felhozatta a bőröndöt, és kifizette a sofőrt. Mosolygott. Azon mulatott, hogy bekvártélyozta magához Siró urat. Mostani lelkiállapotában éppen erre a fiatal emberre van szüksége, vele beszélgetni, talán vigasztalgatni, sebeit kötözgetni… Furcsa ember ez, nagyon gyönge fajta. Szereti a bajokat, de nem azért, hogy leverje őket, inkább gyűjtögeti, vigyáz nagyon rájuk, és ha tudna részükre biztos helyet, talán kamatra is kiadná… „Talán bennem meg is találta a biztos helyet?… Eljött hozzám… ezt nem kellett volna tennie, a feltett kérdésre levélben is válaszolhatott volna… Jó, nem tudja megírni, azt hiszi, élőszóval jobban meg tudja értetni magát… De így se tudja… nem is akarja… inkább mesélni kezd, elszámlálja bajait, kezdve onnan, amikor kisgyerek korában leesett a székről. Velem is baja van, hát persze, hogy van, de azért az én keblemen szeretné kisírni magát. Fogadok, ha anyjával találkozna, akit meg akar… vagy akart ölni, annak is elsírná bajait… Bizonyos… Amint az is bizonyos, hogy ennek az embernek sebei rendbe fognak jönni… Emmitől anyjáig minden rendbe fog jönni, de hogy hogyan, az nem tőle függ.

Járja irodája szobáit. Kínosan rendszerető ember. Egy irodakötényt, mely az íróasztalon hever, a fogasra akaszt, egy félre ácsorgó széket asztalhoz igazit, egy nyitva hagyott írógépre ráteszi a takarót. Talál egy rendetlenül hagyott asztalt. Egy cédulán vörös ceruzával meginti az asztal gazdáját: „Krix úr! Az ön asztala nagyon rendetlen!” Megy tovább, tesz-vesz, rakosgat, és amikor kipusztított már minden rendetlenséget, akkor visszatéved Krix úr asztalához. Nézi a vörös ceruzás cédulát, aztán fejcsóválva tépi el a kegyetlen üzenetet, és az asztalt rendbe szedi. „Krix úrnak hatkor el kellett menni, sürgősen el kellett rohannia, nem késhetett, bizonyosan várták… Nem szabad így rákiáltani…” Még az iratokat is visszadobálta eredeti rendetlenségükbe… Még a kötényt is visszadobta az asztalra… „Jó vagyok!” – csikorgatta a fogát… „Az a fiatalember benn alszik… a csomagját is felhozattam… Miért nem rángatom fel álmából? Miért nem dobom ki?”

Nem dobta ki. Órákon át strázsált neki…

… [672]

Kettőre járt az idő, amikor Zoltán felébredt. Báván nézett körül. Nyújtóztatta az ülve alvásban elgémberedett, elzsibbadt tagjait. Esze járása is megindult, elalvásáig nyomon követgette magát… „Hol van Stux?…” Már csak azért is, hogy életjelt adjon magáról, telefonált a Bristolba, szobát rendelt.

Stux belépett.

– Bocsásson meg, ügyvéd úr… legázolt az álom… Három napja nem aludtam… – Megnézte az óráját. – Istenem, már két óra… Szerettem volna még maradni, hogy beszéljünk arról, amiért hívott… De mégse vehetem el az éjszakát… Bár ön oly jó…

Nem vette észre, hogy Stux egyszerre szikrázó szemmel ég feléje.

– Bocsássa meg nekem azokat a régi, rossz perceket, amelyekben gyűlölködve gondoltam önre… Önre, aki megint nagyot művelt értem… kiborította előttem a titkot, megmutatta életem nyitját, és máris húz ki a hínárból… Ha kegyetlen beszéddel is sújtott engem, mégis… nem tehetek róla… úgy érzem, hogy ön az én segítségem, minden bizodalmam…

– Kérem – szólt Stux hideg, visszautasító hangon –, én sose igyekeztem bizalmát elnyerni.

– Mégis hónapok óta az ön házában tudtam először beszélni, aludni, fájdalmas dolgok felett vigasz után nyúlni, hinni, remélni…

– Csodálatos…

– Így van… Ha megengedi, még ma – hiszen néhány perc is elég rá – válaszolok arra, mit levelében kérdezett tőlem.

– Levelemben közöltem, hogy a beteg kezelőorvosának is elmondhatja azt a jelenetet. Most azt mondom, hogy csakis az orvos akarja tudni… Hiszen ez bizalmas dolog, és csak az orvosnak van e titokhoz joga… Nem is tudom, miért írtam, hogy velem is közölheti…

– Csak önnek mondom el. Így is nehéz… Meg kell aláznom magam, meg kell mutatnom nyomorúságomat, szégyenemet… Ha mindent megtud, hiszem, segít Emmin és rajtam is… Kérem, engedje meg, hogy elmondjam… Ezt a történetet csak ön értheti meg, csak ön tud eligazodni benne, kiindulni belőle… Hiszen ez a történet önről is szól… hiszen abban a jelenetben valósággal részt vett… Talán nem is engedné meg, hogy elmondjam az orvosnak… ha tudná, miről van szó. Amikor a jelenet végbe ment, bár engem szégyenletes inzultus ért, bár megdöbbentem, meg is rendültem… szégyenkeztem is… mégse tudtam, én se tudtam, miről van szó… Akkortájt más utakon jártam, és mindent megtettem, hogy vigyázzak a könnyűnek, zavartalannak, simának hitt, és kedvesnek tartott útra… Bevallom, azt hittem, hogy örökre elkerülöm, elfeledem azt a kört, mely a Hungáriában engem véletlenből még egyszer befogott.

Belecsúszott a Hungária-jelenet elmondásába… Szinte kedvvel mesélt. A kiemelkedőbb részleteket igyekezett szó szerint idézni. [673] Nem is vette észre, hogy nemcsak magát, hanem Emmit is megjátszotta, még a hanglejtését is utánozta. Most erősen élt benne az az óra, egészen visszahozta…

Stux tűrte, sőt egyre jobban figyelt, és amikor ő is belerángatódott a történetbe, és az ő szerepe annak az órának mind tragikusabb élt adott, amikor megtudta, hogy ő Emmi tiszta eszméletének utolsó perceiben Zoltánnal való leszámolásában mint egy piszkos adósság szerepel – egy nagy lánglobogássá vált az egész ember. Ez a tűz pillanat alatt elemésztett mindent, csak hamu és korom maradt utána.

Mondhatta már Zoltán tovább a történetet… „Fenét adok annak a ronda fiskálisnak tízezer pengőt… elég lesz kétezer is…” „Apád eszközei sokkal finomabbak…” Elcsattanthatta a mindent befejező pofon emlékét is… Mindez nem érdekelte már Stuxot. Talán nem is tudta, hogy a vele szemben ülő ember még mindig beszél… tovább forgatja kegyetlen szónyárson a pofon utáni döbbent pillanatokat…

Stux szemében mosolyhoz hasonló valamit, vibrált. Ez a mosolyféle arcán is elterült. De ez a fakó mosoly úgy sírt le róla, mint a koldusról a lötyögő rongyos-foltos ruha.

Zoltán észrevette ezt a furcsa mosolyt. Elhallgatott, rábámult Stuxra…

– Ügyvéd úr, ön kinevet engem, mulat rajtam…

Stux ránézett Zoltánra, de nyomban elsiklott róla a tekintete, és az előtte fekvő előjegyzési naptárra bámult… Gépiesen olvasta az egyik rovatba jegyzett sort: „Gépgyár-Hitelezői értekezlet.” Agya morzsolni kezdte a Gépgyár-ügyet…

„15 millió passzíva… Háromezer munkás… Százesztendős vállalat. Nincs itt szó csalásról… A normálison, a megengedetten felül nem loptak… Nem azért lett fizetésképtelen… Sokáig, éveken át takarták a bajt. Reménytelenül forogtak a gépek… gyártották a technika csodáit, tökéletes, még tökéletesebb, tökéletesen tökéletes gépeket – vagyis: vadonatúj ócskavasat. Ez a drága játék megszűnt, holnaptól kezdve nem lehet háromezer munkásnak kenyeret adni csupa passzióból… A bank nem ad tovább pénzt, megöli a gyermekét, és remeg, fél, hogy ő is utánapusztul… Persze, hogy belepusztul… Ha idejében likvidálták volna… Persze… ha idejében?… De ne keverjük össze a dolgokat… De igenis, keverjük össze… Én most idejében likvidálok?… Csőd ez, kérem… „Tisztelt értekezlet! Javaslom, csukassuk be az üzemet. És semmi egyezség!… Csőd ez, kérem!” Mi az? Ez a Siró Zoltán még mindig itt ül? Mért nem megy el? Nem látja, hogy dolgozom? Holnap reggel… á… ma reggel, mindjárt, 9 órakor: „Gépgyár… Hitelezői értekezlet…” Át kell néznem addig mindent… Megmondom neki, menjen el… Ja, igaz, az imént mintha rendre tanítást kaptam volna tőle… „Ügyvéd úr, ön kinevet engem, mulat rajtam.” Miből gondolja, hogy mulatok rajta? Mulatok én a Gépgyár csődjén?… [674] Én is, Zoltánka is csődben van… Megmondom neked, Zoltánka.”

Így beszélgetett Stux magában, közben rendezgette a Gépgyár iratait, kimutatásait…

Nagyon terhére volt, mégis újra szóba állt Zoltánnal.

– Dehogy is nevettem, dehogy is mulattam magán… Csak a való érzéseimet fejezhette ki az arcom, az én tekintetem sose titkolózó. Nincsen ahhoz tehetségem… Az önök híres jelenetében az a szerencsétlen leány összefoglalta egész életét és rólam úgy emlékezett meg…, mintha én szolgálataimért gyalázatát követeltem volna… Hát azt hiszi, hogy ilyen hírre mosolyogni tudok?… A hír vételekor szenvedtem, és kínjaimtól csak elrongyolódhatott a tekintetem… Mégis lehet, hogy ön jól látott… De ha mosolyos volt az arcom, ez talán abból az előttem is ismeretlen örömből fakadt, hogy végre sikerült helyemre vergődni… És a helyre vergődés, ha fájdalmakkal is van tele anélkül, hogy tudna róla az ember – nagy megkönnyebbüléssel jár… Az orvosok sokszor mondják: „A beteg közérzése rossz, de túl van a veszélyen, és állapota örvendetesen javul…” Uram, komiszul érzem magam… mégis lehet, hogy nevettem… de most már tudhatja, hogy az nem önnek szólt… Tudnia kell azt is, hogy amíg beszélt, és amióta hallgat, én önre nem is gondoltam… De e pillanatban – igen!… és amit gondolok, el is mondom.

Felkelt az íróasztaltól és Zoltánhoz lépett.

– Én a magam ügyében végeztem… Hurcolkodóban vagyok… Egy szál magamban, reményeimet összetörve költözködöm… és mindent, a legapróbb holmit is, amiről azt hittem, hogy az enyém – átadom önnek… De átadom a kötelességeket is, melyeknek eddig hívatlanja… bitorlója voltam… Átadom… Tessék!

– És most mehetek?

– Nagyon rászorultam, hogy egyedül maradjak.

– De én így nem mehetek el… Bocsásson meg… tudom, bűnt követtem el ön ellen. Nem akartam… Nem én beszéltem. Ő beszélt… Itt minden újratörtént… Eszköz voltam… Hiszen, ha öntudatnál lettem volna… kihagytam volna… elhallgattam volna… Nem vagyok én gonosz…

Stux felordított:

– Jobb volna, ha gonosz volna! Jobb volna, ha az lett volna a célja, hogy engem elhesseljen a leány mellől, és ezért, csak ezért kényszerített volna engem arra, hogy meghallgassam találkozásuk történetét, hogy megtudjam, mint vélekedik rólam az a szerencsétlen nő… Így a maga nemében egész ember lett volna… Persze, most rájött, hogy csak médium volt… Most már sajnál engem. Szeretné, ugye, ha nem szólta volna el magát? Úgy remélhette volna, hogy a szegény beteg lány mellett, finom szenvedések között, együtt kibicelhettünk volna… Volna! Volna! Volna!… Nehogy azt gondolja, hogy haragszom önre!… Miért haragudnék, hiszen nagy szolgálatot tett nekem. Nyomorult állapotból szabadított ki [675] engem… És szolgálatot tett annak az elborult lelkű leánynak is… Most már csak azt vizsgálja meg, hogy mit érnek magának ezek az eredmények…

– Igen, erről van szó… Nem emlékszem, szóltam-e arról, hogy Emmi akkor tudtomra adta, hogy már nem szeret engem… Azt hiszem, erről nem beszéltem…

– Nem mondta… Bizonyos, hogy nem szándékosan hagyta ki elbeszéléséből. Eddig nem emlékezett rá. De most eszébe kellett jutnia, mert útja megnyílt, és teljesen szabaddá vált, a kötelesség és a felelősség vállalásában nem akadályozhatja semmi… De maga bajgyűjtő, nem tud akadály nélkül élni, mindig kell legalább egy, mely előtt megtorpanhasson… De ez egyszer nem sikerült önnek… szereti magát… És akkor is hazudott, amikor az engem megcsúfoló nyilatkozatát tette… Ő mindig elkérte szolgálataimat. Igaz, hogy önmagáért sose kért semmit, mindig csak azok részére fogadta el támogatásomat, akiket szeretett, és akikért fel is áldozta volna magát… Ön ezt jól tudja… Emmi a Hungáriában csak azért gázolt belém – az aranyos, jó Stuxszal mindent meg szabad csinálni –, hogy megfogja a maga szívét. Nem fogta meg, ebbe őrült bele… Most már tudhatja, hogy öntudata utolsó percéig szerette magát, és – tudja meg, hogy őrültségébe is elvitte szerelmét… Eddig én is kihagytam egyet-mást a tudnivalókból… De most már megmondom, hogy annak a lánynak ma is ön a legfőbb társasága… Azt hiszi mindennap, hogy tegnap látta önt utoljára… „Zoltánt tegnap óta nem láttam…” – naponta százszor is ezt hajtogatja… Az idő megállt nála… Mindennap 1925. május 20-nál tart. Az anyja mondja, hogy ön május 21-én szöktette meg… Mindebből láthatja, hogy nincs semmi akadály… A szabad út minden terhét felraktam magára.

Fáradtan omlott a pamlagra.

Zoltán elfordult. Nem akarta, hogy meglássa reménykedő arcát.