Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Mint egy monumentális, megrázó vallomás – a címlapról Móricz Zsigmond mellképe döbben ránk. Ez a mellkép a könyv címlapján véresen komoly kiállás – a vallomás egész hittel való vállalása, olyan tett, amely mellett szó nélkül elmenni a legújabb magyar irodalom nagy idővé kiteljesedett, sorsdöntővé felszobrosodott alakja iránt érzett mély megilletődés nélkül nem lehet!

Az író a műveiben él. A mű magyarázza az írót, és nem megfordítva. Móricz Zsigmond mellképe nem magyarázás, hanem eddigi cselekedetei mellé való odaállás. És ez az odaállás éppen a Barbárok egész címlapján – az író tetteinek a vállalása.

Az írói felelősség vállalása!

Volt-e szükség erre a vállalásra? Volt!

Nem minden írónak van erre szüksége.

Van játékos, szórakoztató irodalom. Amelynek jogosultsága azonban csak akkor van, ha van író, mint Móricz Zsigmond, aki megépíti az élet pazar lombú, erős törzsű, tiszta lelkű fáját, amely alatt veszély nélkül eljátszadozhatnak a kis, felhőtlenül futkosó lepkefogók, a pillanat csillogásának apró kéjencei. A nem megélők, az élvezők!.. És van mesterséges irodalom, lélektelen kihasználók, akik már puszta létezésükkel az irodalom élősdijei, akik az alkotó irodalom nemes nedvének, a meggyőződésnek rombolói. Ők azok, akikre soha sincs szükség. Legkevésbé ma, amikor újra, mindent újra kell építeni.

Felelősséget csak az építők vállalnak. Az élvezők és az élősdiek soha!

Móricz Zsigmond a magyar élet egyik legnagyobb újjáépítője. Ez a nagy építés a Barbárok-ban ért el delelőjére. A nagy tölgy ebben az alkotásban kapta meg a vérkeringés erejét, a gyökerek most értek le abba a mélységbe, ahonnan többé mi sem szakíthatja ki a tölgy életét, mert örök erőkből táplálkozik. Móricz Zsigmondot támadták is. Célja olyan nagy ölelésű volt, hogy sokszor ingadozónak látszott alkotása. Most aztán megvallott mindent. Most látszik: hogy mindig céltudatos volt. Ha nem lett volna az, hát a Barbárok sohasem születtek volna meg. Akik Móricz Zsigmond útját ismerik, azoknak a Barbárok nem meglepetés, hanem – tekintve alkotásainak légkörét – történelmi szükségszerűség. Móricz nem is térhetett ki e vallomás elől. Ennyire igaz alkotó volt kezdettől fogva!

Móricz egy novelláskötettel lépett be a magyar irodalomba. A hét krajcárral. A mindmegannyi szegény magyar élet e kötet címét is jelentő vezető novellájában olyan átütő, összefogó erejűvé emelkedett, – hogy méltán tekintették szimbolikus nagyságú, életet formáló irodalmi jelenségnek. Egy szegény asszonynak hét krajcárra lett volna szüksége, hogy a kis család napi szükségletét fedezze. Tűvé teszik a hét krajcárért az alig bútorozott kis szoba zegét-zugát. Már van hat. Itt-ott elmaradt, szegény kis krajcárokból. Keresik ő meg kisfia a hetediket. Keresés közben feltárul, kinyílik a szegény család élete. Poros kis üres fiókokban kutatnak a megváltó hetedik krajcár után, a rozoga szekrény alatt, a kenyértelen asztalfiókban… Végre megvan! Megváltó megkönnyebbülés, csoda: ez a hetedik krajcár! Ami valami hihetetlen véletlen folyamán mégis létezett… Ebben az egy novellában Móricz a csodavárásra, lehetetlenre ítélt magyarélet költőjévé emelkedett már: a hihetetlenül megkerült hetedik krajcár – a magyar élet hihetetlen, véletlenekből eső csodája… a magyar faj tragikus vergődése! Ezt a tragédiát, ezt az ősi sorsszobrot maradéktalanul emeli feledhetetlen élménnyé. És mert ezt a tragédiát nem lovagvárakban, hanem egy ici-pici kis zsellérkaszárnyában értékelteti – voltak, akik felszisszentek. Ahelyett, hogy hozsannával fogadták volna az embert, aki erősíteni jött az alapokat le, a legkisebbik valakiig, akinek még hét krajcárja sem volt együtt! És ez abban az időben volt, amikor úgy látszott, hogy a magyar élet delelőre ér. Móricz azonban méltó feleletet adott a megijedteknek a Sárarany című regényben. Túri Dani is a nép zsellérfia. De milyen hatalmas! A faj életereje mellett benne van az élni tudás nagyszerű lendülete is. Minden cselekedete szikrázó hév, valami nagyszerűt akar… a nép nem látott életlobogása van benne, ami valamiért nem juthat célja felé… földjének terjeszkedésében megállítja a grófi föld. Neki, a zsellérnek a föld ad erőt. A hazai sárnak ő az aranya! A hazai föld őáltala lesz arannyá! Szörnyű életereje – amely a grófi határnál megkötődött – lenyűgözi a föld birtoklóját: a grófnét. És a grófnő öleléséből kerül a börtönbe. Túri Dani is tragédia. A felfelé törekvő zsellér tragédiája. A lefojtott faji erő barbárkitörése: mert nincs útja. Pedig Túri Dani életében még megvolt az úthoz a lehetőség. Aztán megírta a Fáklyát. Elmegy falura a fáklya: a lánglelkű, tiszta szándékú pap. Kultúrát akar. A parasztok azonban nem értik az ő életükkel. Mit beszél ez a pap? Az ő küszködésüknek mi köze van ehhez a tartalmatlan nyájaskodáshoz? Szeretet?… szépség?… Az ő életükben?! Ők csak azt látják, hogy milyen nehéz kiizzadni a pap fizetését. „Ó – sóhajt fel Móricz ebben a művében –, ezt a népet egy ilyen fáklya, mint ez a szép szavak kábulatába esett pap, amelynek cselekszik, ami távol ál ettől a kínlódó, meg nem értett néptől, csak átélője, de nem teremtő cselekvője, mert idegen formákkal – meg nem válthatja. És mikor a falu színe-java elég abban a szörnyű fáklyatűzben, amellyel fellobog fejűk fölött a kigyulladt pajta teteje, mely alatt vasárnaponkint kiizzadják lihegő táncokban elvesző életüket – akkor a pap is rádermed, hogy ő itt mit sem csinált… Az ő kultúrája céltalan volt. És tudja, hogy a pusztulás előtt elhanyatló fejéből elővánszorgó zsolozsmák a tehetetlenség beismerése… Aztán több novelláskötet és regény után, amelyek az előbbi nagy témákat egészítik ki a részletek teljességével, jött nagy történelmi regénye: A tündérkert.

A tündérkert történelmi regényeink egyik legértékesebbje önmagában véve is. Móricz írói egyéniségének tüzében azonban ez a történelmi regény egészen kivételes jelentőséget kap. Báthory Gábor erdélyi fejedelem, a történet főhőse a fejedelmi székből a történeti keretek ellen lázad, hogy élővé tegye a népet. Minden székelyt nemessé akar tenni! A történelmi keretek azonban elbuktatják ezt a Túri Dani-féle fejedelmet. A tündérkert gyönyörű látomása szétfoszlik. Erdély nem lett a magyar élet tündérkertje!

A tündérkertben már úgy volt, hogy Móricz Zsigmond elérte igaz útjának kiteljesedését. Nyílegyenesen vezetett ez az út első megnyilatkozásának első sorától egészen a Tündérkert utolsó soráig. Amit elkezdett a kis zsellérkunyhóban, csodálatosan tiszta magyar adottságán át a Tündérkert fejedelmi trónján igazolta.

És mégis tudott még valamit hozzáadni nagy, történelmi igazoltatásához: a Barbárokat. Ebben a könyvében már nem lát, és nem láttat mást: csak a fajt. Amely ma is vigasztalanul vergődik!

Legel a nyáj a feszülő, mozdulatlan ég alatt. Őrzi a nyájat a kis ember meg a fia, aki majd átveszi tőle az őrzést. Aztán jön a puszta aljáról két juhász. Szamárháton jönnek két komondorral. Lekezelnek, leheverednek a puszta földjére, és hallgatnak. A kis ember vigyázva hallgat. A látogatás nem tetszik neki. Aztán egy-két szó, melynek jelentéktelensége alatt a végzet feketedik. Megcsattannak a juhászbotok, és a kis ember meg a fia a kutyakaparta gödörbe temetődnek. Később, hosszú idő múltán az urát kereső asszony kutyája rátalál a gödörre, és a kutya és a kutyánál is hűbb asszony felkaparják a pusztai sírt. Szörnyű tetemrehívás ez! A gyilkosokat elfogják. Nem vall a gyilkos. Csak mikor eléje tárják a megölt ember rézveretes csatos szíját, akkor vall. De amikor ezt megteszi, már más ember lett. Ember – aki megköszöni a huszonöt botot a bírónak, aki viszont ezzel fejezi ki megbecsülésnek is beillő emberi megrendülését. És amikor elvezetik a gyilkost, a bíró eltűnődve egy szót mond, amely ítéletnél is döbbenetesebben csap le, mert nem a törvény szavát idézi, hanem az életét, amely: ilyen! Ezt mondja róla:

– Barbárok!…

Ismertetni kellett Móricz Zsigmond nagy harcú cselekedetét, hogy megérthessük a Barbárokban tett végtelenül szomorú vallomását: így van! Ez a szomorúság is azonban harcos, móriczi szomorúság. És ebben a szomorúságban érezzük az ő most már történeti keretek fölé növő jelentőségét, amelyben mindnyájunkat: minden magyart magához ölel… Így van, barbár élet, épp bár én nem akartam, de azért: vállalom! És szép, kemény, okos magyar fejére felteszi az ősi Barbárok fekete báránybőr süvegét!!

Mert belőlük: ő újra indul most.

*

Móricz Zsigmond, aki a legkeményebb veretű magyar prózát írja, ezt a túlfűtött, ütőkemény, szűkszavú, égőn jótakaró beszédet, nyugatos író. Azonban nem szolgaian másol. Ezt csak azok a nyugatosok tették és teszik, akikből hiányzik a költő. Móricz mindent magából ad, és faji adottságán át. Ezért hatnak szavai kinyilatkoztatásként. Semmi formát nem tud átvenni. Költői ereje megakadályozza ebben. Egyoldalúnak, darabosnak is ítélik. Pedig amit hibának vélnek, az egy őserejű költő modoroskodást nem tűrő őszintesége. Minden igaz művészet alapja és létjogosultsága ez. Móricz maradéktalan művész: a mondanivaló abszolút egyezése a saját kifejezésmódjával.

*