A tárt szalonba nesztelen hulldogál a tavaszeste.
Fürge, halk, hajlékony árnyraj leng el a sok keretben,
S egyikből fiatal asszony érett és finom, szép teste
Illatoz. Szeme lobogó babona. S bús meredten:
Rongyos és álmatag férfi (ma még nem evett talán)
Hosszan csodálja, sóvára puha, elomló haját,
Mely szinte él, susog-dalol… s ő elandalg élő dalán,
S lelkét az ébredő emlék hallga húrja hatja át.
Künn meleg szemű falusi lánykák kínálgatják egyre
Diszkrét illatú csokrukat… s a fényes, zűrös teret
Sebes autók szeldesik, s az estben mintha egy lenge,
Képzelt nyirettyű játszana a város üstöke felett.
A portrék szemeit homály takargatja be, s mintha csak
Lágy zaj éledne: holt ruhák hirtelen nesze támad
A keretekből, fodrosan, s fehér, kába sugarak
Bozsganak: holt kezek tárnak titokmély lélektájat…
Ezer szint, ezer csodát tart friss képek végtelen sora.
A portrék micsoda végső, furcsa találkája ez!
A férfi egyre vesztegel a tárlat legszebb asszonya
Homályos titkai előtt, s egy szál sóhajt odatesz,
Mint virágot, haja fölé… – ám lehull. Vágyak mostoha
Fájdalma csigázza, emlék tépi, balga szenvedély.
Bús simítása dőre árny: a színek melege soha,
Soha nem élesztik fel őt: arcán holt mosoly zenél…
Ki tudja, mit súg az a kép, és milyen mélységes titok?
A csönd laza ében selymét teregeti szerteszét…
Az asszony hallgat, mosolya néma, s a rongyos férfi sok
Könnyel szemében – csókolja halott, áttetsző kezét… |
Fejlesztette: GAS Softwares