Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

Kora reggel 6 óra tájt ér be a vonat a doroslovói állomásra. Féltem, hogy nem kapok helyet a vonaton, úgy özönlik majd a nép a szentkúti búcsúra. Mert épp Nagyboldogasszony napja volt. De nagy volt a meglepődésem. Alig volt utas a vicinálison. Az apatini vadászok vizsláikkal egyetemben se tudták megtölteni a vasúti kocsit. Doroslón meg rajtam kívül még csak egy barna szakállú honfitárs szállt ki, hatalmas két vesszőkosárral birkózva. Biztos szentolvasókat visz keresztény atyjafiai örömére s használatára.

Az első benyomás a faluról nem kellemes. A sáros, csatakos úttesten keresztül jobb sorsra érdemes téglajárda vezetne keresztül, ha a kocsik nehéz kerekei alatt a téglák össze nem töredeznének, szét nem mállanának.

A szemközti házsorba ütközve kérdezősködni kell, tőled-e vagy [656] hozzád? Merre van a főutca, a templom, a parókia. Jó szívvel adják meg a felvilágosítást a Gunárhoz címzett kocsma hozzátartozói.

A tűzoltók hamis fala, a mászótorony környékén nagy dudálás fogad. A bicegő kanász meg a bojtárja irgalmatlanul böfögtetik a piszkos bádogtölcsért.

No, itt az első kiábrándulás. Azt hittem, hogy a doroslovói kanász tudja majd a regulát, s ökörszarvból metszett, szépen vésett, cifrázott, néprajzi múzeumba való kürttel fogad, s azon lekottázni való melódiákat játszva hívja-hívogatja a doroslovoi sertés urakat, hölgyeket s egyéb süldőket a pázsitos legelőre, s ehol ni!

– De – gondoltam – itt még csak a falu elején vagyunk. A meglepetések beljebb következnek.

A falu főutcáján sétáltam végig nagy kényelmesen, s rengeteg érdeklődést keltve a ház elejét söprögető asszonynépnél s a malacokat kergető gyerekeknél.

Figyelem a házakat, közben vigyázva arra, nehogy a hepehupás téglajárdán félrelépjek, s megharapjam a nyelvem hegyét. A házakon nem igen látok valami magyaros jelleget. Itt-ott, a jobb módúaknál a fal alja ki van rakva díszesebb cementlapokkal. Másutt gangpadlónak, fürdőszoba-talapzatnak használják ezeket.

A régibb házak ablakain itt-ott még látható a zsalugáter, de sok helyütt a zsaluk is eltűntek s két egyszerű deszkalap zárja le az ablaknyílást kifelé. Van több ház, ahol ezek se fából vannak már, hanem vaslemezből. Sötétre, feketére mázolva, nem festői látvány.

Az udvarokat az utca felé nehéz téglafalak határolják. Fehérre, néha sárgára meszelve. A kapubálványok is nehézkes téglaoszlopok, de amelyeknek teteje itt-ott ki van képezve. Nyakravalóul, úgy látszik, kifaragott végű téglák szolgálnak, de a sokszoros meszelés ezeket a négylevelű díszeket is eltakarja lassan.

Napsugaras oromfalakat azonban sehol sem találtam. Ellenben több ház előtt a gazda keze összerótta, egyszerű fapad. A lóca. A két végén elhajló, földbe ásott akácoszlop tartja az ülőket. Három darab az egész alkotmány. S mégis mily egyszerű s a célnak megfelelő.

– Ne, malac, ne! – riaszt fel mélázásomból a kanászbojtár, miközben ostora csattanójával jól odasóz az egyik késlekedő süldő hátulsó fertályára. Nagyot nyikkant ez, s elugrik. A puli se hagyja magát, s a túlsó oldalon kaffog bele egy legelésző csoportba.

A templomhoz érek. Megnyomom a kilincset, de még korán van. Zárva találom. A gazdasági válság nyomot hagyott az alacsony tornyú Doroslói templomon is. Egy árva gólya búsan tollászkodik fazsindelyes ház tetején. A gerinc zsindelyeinek kiálló végeit, bizony, már elkorhasztotta az idők vasfoga. S így olyan a tető gerince, mintha csipkés volna.

Egy hosszas, urasabb külsejű ház ablakain sok a kitört üveg[657]tábla. No, az biztos valami középület. Nézem a fölírást a sarkán. Tényleg: Katolikus Kör. Úgy látszik, itt is nehezen folynak be a tagdíjak.

Kifogyván a néznivalókból, no meg mert a gyomrom is jelezte az éhkoppot, betértem egy vendéglőbe, amelynek büszke felirata Kaszinót jelzett. Meglepetéssel láttam aztán bent, hogy ez épület ahány utcai szobája van, annyi egyletnek adott helyet. Minden szobában más egyesület. Ez is ritkaság, hogy a magyar egyesületek ily békésen megférjenek egy födél alatt. Jobb kéz felől olvasom az elfirhangozott üvegajtón: Iparos Kör, balra Polgári Kaszinó, s később mondja a kocsmárosné, hogy a harmadik szobában székel a Gazdakör.

Persze, reggel hét órakor üresek mind. Egy azonban mindjárt felötlött. Az eléggé kicsiny szobák fő-főbútordarabja egy-egy biliárdasztal. Mint látszik, ezt a sportot egyforma élvezéssel kultiválja Doroslo három legfontosabb társadalmi osztálya.

De annál szerényebb helyet foglal el a sarokban egy keshedt üvegszekrény, alig pár száz megviselt kötet könyvvel.

A biliárdasztalon egymásra hajigálva sok kiolvasott újság. Nézem a címeket: Pravda, Jugosl. Dnevnik, Koprive s a Napló. Ezek a Kaszinó újságjai, a szomszédos egyletek remélhetőleg valami szaklapot is olvasnak. Vagy legalább járatnak.

A Kaszinóban megismerkedtem Bártol István urammal, a község legjobb gazdájával, az összes egyletek vezető emberével, az iskolákat járt, világlátott egyénnel, aki azután szívesen adott felvilágosítást mindenről, ami a községet illeti, s amit tudni szerettem, kérdeztem tőle.

*

Doroslovo község a nevét állítólag vagy 200-300 éve kapta egy Dorošelović nevű birtokostól. Valamikor nem a mai helyén feküdt, hanem egy szomszédos dombon, amidőn még Szentegyháza volt a neve. Körülbelül 2600-2800 lakosa van.

A törökdúlás után telepesek jöttek palócországból, a Felvidékről, külföldről pedig svábok. De ma mindnyájan csak magyarul beszélnek. S hordják azt a gyönyörű szép magyar viseletet, amelynek egész Jugoszláviában nincs párja. Már a magyarlakta területeket értve.

Egészséges szokás, hogy fiatalsága korán házasodik. Tizenhét-tizennyolc éves, pelyhedző állú legénykék már oltárhoz vezetik a tizenöt-hat éves hajadonokat. Így aztán tulajdonképpeni fiatalság nincs. Legényegyletet hiába kerestem náluk.

Nemigen akadnak korcsmai verekedések, bicskázások sem. Jóakaratú, józan és dolgos nép a doroszlói magyarság. A nagy tömegük pár holdas törpe gazda, száz holdon felül tán csak egy van, míg a földnélküliek arányszáma 5-10 százalék.

Van két kendergyáruk, amelyek közül az egyik száz munkással dolgozik, s egy gázmotormalmuk. Persze, ők is elsősorban búzát, [658] kukoricát termelnek, de tulajdonképp kender, repce, cukorrépából élnek. S főleg kenderből, amelynek holdja 3-4-5000 dinárt is hoz.

Hogy fajmagyarok, a legjobban mutatja az, hogy minden valamire való kisgazdának van darabka szőlője is. Jó bor terem szőlőiken, elég is, de csak maguknak. A világért se exportálnak. Nem is gazda, aki nem ragaszt magának egy kis darab szőlőföldet. Amikor aztán az újbor kiforrt, kezdődnek a lagzik. Amiket a disznótorok követnek. A keresztelőket inkább nyár végire hagyják. Nagy Jóska híres vőfély volt, sok verses hívogatót meg tálalót mondott életében, de lassan kiöregszik. Helyét Nagy Illés, az unokaöccse foglalja el. Aki erősen panaszkodik, hogy bár már 21 éves, még mindig nem nősülhetett meg, mert a háború épp az ő korosztályának a gyerekeit irtotta ki. Azaz hogy nem engedte megszületni. Egyszerűen – ritkaság – nem akad hozzá való lány a faluban. Muszáj lesz szegény fejének szomszédolni menni.

Nagy Jóska kocsmájában különben két érdekes dologra is találtam. Az elmaradhatatlan tereasztal mellett, persze. Az egyik a mennyezeten felfüggesztett bugylibicska. Mozgathatólag úgy van két karikára felakasztva, hogy ha a nyele végéből lelógó kócmadzagon valaki megrántja, a bugyli egyet nyaklik, s a pengére erősített apró, gömbölyű báránycsörgők megszólalnak. Azt akkor húzzák meg, amikor a mulató társaság valamelyik tagja nagyon nagyot hazudik. Mindjárt törvényt is ülnek fölötte, s a bíróság csakugyan bűnösnek találja, elítéli a bűn súlyosságának megfelelő számú liter borok fizetésére. Jobban szemügyre veszem, hát látom, hogy a kócmadzag már egészen foszladozik, az egyik csörgő meg már le is potyogott a pengéről. Rengeteget ráncigálhatják. Sokat lódíthatnak ebben a borházban az emberek. A büntetési rendszer azonban nagyon akkurátus. Divatba kéne hozni egyéb bűnözések eseteiben is.

A másik nevezetessége Nagy Jóskának egy rézveretes csutora. Aminek az az érdekessége, hogy tulajdonképp egy csutorába lapított kis hordó, rendes kis dongákkal, amiket két szép rézabroncs tart össze. A két lapos oldalt faragványok díszítik. Az egyiken apósának, Borsics Ferencnek van adresszálva ez ivószerszám hatalmas szőlőfürtök és levelek között, a másikon a következő jókívánság van művésziesen kifaragva:

„A magyar akkor víg, ha csutorából bort iszik. Az Isten adjon annyi termést, a magyarnak legyen elég.”

Ebben van egy kis önzés, a többi nemzettel nem törődés. No de minden szentnek…

A falu másik híressége Csibili Marci bácsi, a hatvanéves öreg bohém, foglalkozására nézve özvegyember, no meg klarinétos is a tűzoltóbandában. Ünnepélyes alkalmakkor, ha ragyogó uniformisában kihúzza magát, s kettéfeni őszes bajuszát, bizony, érdemes Novák Márton, a zenekar karmestere lesz belőle. Akinek tokba zárt, összetört – mondjuk, háromba szétszedett-klarinétja mellett ott van a kottás-nótás könyve is, belegyűjtve az utolsó két évtized nótatermésének színe-java. [659]

Keresgéljük köztük azokat, amelyeket a doroszlói szép lányok, legények, menyecskék aranyos szíve teremtett, itt születtek meg a doroslovói bogárhátú kis házak ámbitusai alatt, a lócákon, a vasárnap délutáni mulatozásokon. Táncoló, mulatozó, pajzánkodó, egymással incselkedő fiatalok ajkán.

Marci bácsi szívesen mutogatta, fújta a pikulán, meg énekelte őket, s én kiválasztottam vagy négyet, gondolva, hogy ezek eredeti doroslói népdalok, a magyar nótaköltészet igaz gyöngyei.

Íme, itt következnek, sorakoznak:

I.

1. Délbe, mikor hazamék, süt a nap az égen,
Kiskapuba vár engem az én feleségem,
Hiába is hadonász, mégis csak azt mondja:
”Minek iszik az olyan, aki sose bírja!”

2. Letaposták a kezem, amíg hazaértem,
Ordítozva kiált rám az én feleségem.
A rendőr is kiabál, míg a nevem írja:
”Minek iszik az olyan, aki sose bírja!”

3. Azt álmodtam az éjszaka, a Dunába bor van,
Én meg egy öreg komám nekiálltunk nyomban.
Én kiittam Pozsonyig, ő meg pedig Vácig,
(Vácnál kidűlt) Mégis azt mondják, hogy:
”Minek iszik az olyan, aki sose bírja!”

II.

1. Holló lovam lába nyomát kilenc csendőr,
hét csendbiztos járja.
Jöttömet a tömlöcajtó vasaszárja
de régóta várja!
Eladtam a becsületem, kirúgták a földet is alólam,
Pedig-pedig valamikor fehér hajú öregasszony
egyetlenegy reménysége voltam.

2. Ha meghalok, ha fölkötnek, a síromba nem kísér
ki senki,
Még azt mondják, erdő szélén, árok partján fognak
eltemetni.
Nincsen virág a síromon, nem hull rám a szentelt
föld göröngye,
Pedig-pedig valamikor fehér hajú öregasszony
egyetlenegy reménysége voltam.

III.

1. Kapitány úr, arra kérem,
Szabadidőt adjon nékem.
Vagy egy órát, sej, de vagy egy felet,
Hadd írjak egy bús levelet. [660]

2. Megírtam a bús levelet,
A ragyogó csillag mellett.
Hogy ne legyek olyan nagyon árva,
Kimegyek Amerikába.

3. Amerika szép helyen van,
Mert a világ közepén van.
Ott van az én babám laktanyája.
Én is kimegyek hozzája.

IV.

1. Csikós vagyok, búsan őrzöm a nyájam.
Esküvőre kísérik a babámat.
Muzsikaszó kihallik a pusztára.
Fáj a szívem, majd meghasad bújába.

2. Átalmennék a Mosztongán, nincs ladik,
Azt sem tudom, hogy a babám hol lakik.
Ott lakik a rozmaringos utcába.
Piros rózsa nyílik az ablakjába.

3. Kis kertemben egy rózsafa nem látszik.
Minden éjjel tizenkétszer virágzik.
Terem rajta piros alma, gömbölyű
Az én rózsám, jaj de nagyon gyönyörű.

Sajnos, kottázó nem volt velem, s így a község aranyszívű papját, Csincsek Antal plébános urat kértem meg, hogy alkalomadtán készítse el e dalok kottáit is. Ez nap különben – mint említettem – Nagyboldogasszony napján búcsú volt Szentkúton.

Szentkút a doroszlói híres csodatevő hely, ahová három-négy napi járóföldről is zarándokol az ájtatos magyar nép. S a plébános ez nap ott volt elfoglalva. De megígérte, hogy mindenben szívesen lesz segítségünkre.

Eltelve a sok látnivalóval, szemet gyönyörködtető, szívderítő doroszlói népviselettel, tele élménnyel és impresszióval a velem hűségesen és hősiesen kitartó, bornemissza létére a magyar vendégszeretet becsülése okából állandóan bort s findzsából mérges feketéket ivó Kende Ferenc szerkesztő urammal hazafelé indulunk.

Azaz hogy előbb még szíves házigazdáink, Bartoléktól és Csincsek plébános úrtól búcsúztunk. Közben megtekintettük a paplak könyvtárának nagy műbeccsel bíró egyik régiségét, egy latin történelmi művet a könyvnyomtatás csecsemőkorából. Az Aldus nyomda ismeretes horgonyos márkáját viselte e zömök kis kötet, s amennyire gyönge latin tudományommal kipécéznem sikerült: Nagy Károly korától Miksa császárig tárgyalta a régi világnak, persze, hadi cselekményeit. A nyomda 1515-ből származtatta a történelmi kötetet, kívülről a fényes, sárgás kutyabőr kötésre 1535-ös évszám volt nyomva. [661]

De tán még ennél is érdekesebbek az 1734-ből s a következő évekből származó első anyakönyvei a parókiának. Persze latin nyelven, lúdtollal írva olyan fene kalligrafikusan, hogy ember vagy legalább is gyógyszerész legyen az, aki azt elolvassa. De mert az akkori plébános, Szótics tisztelendő úr még maga fabrikálta magának a tentát is, bizony, gyöngébb bodzatermés idején halványabbra sikerült az írólé, és így itt-ott már úgy elhalványodott, hogy még fényes napvilágon se igen olvasható.

Bártol uram hűségesen kikísért bennünket a vasúti állomásra, bemutatva bennünket útközben sógornak, komának, amikor a Fölvég táján még egy kedves meglepetést tartogatott nekünk a jó sorsunk.

Valahogy úgy vannak itt építve a házak valami nem látható domb oldalán, hogy csaknem minden házba két-három lépcsőn kell felhaladni.

Ünnep délutánja lévén mindenfelé kint bandáztak vagy asszonyok, vagy lányok.

A Hadimár-porta lépcsőjén négy lány összebújva dalolgatott, énekelgetett. Nem négy szólamra, csak úgy egy hangon mindannyian. De nincs is ennél szebb. Nem is tudom, mért gyötrik ezek a tudós karnagyok és tiszteletre méltó karmesterek ezt a szegény népet ezekkel a három, négy vagy hány szólamokkal.

Megállunk hallgatni őket. Erre, persze, ők is megálltak. S összekuncogtak. „Mit bámulnak ezek a félnadrágos, kótyagos emberurak?” Biztosan ezt gondolták, ha nem mondták is egymásnak.

Megkértük őket illedelmesen, hogy énekeljék csak el még egyszer azt a szép nótát, amit az előbb dúdolgattak. Amennyire a sok vasalt szoknya engedte, még jobban összebújtak. De bizony nem mutattak nagy hajlandóságot az éneklésre.

Ha nincs velünk Bártol gazda, nem hiszem, hogy szóra bírjuk őket. Ami hát elvégre, ugyebár, nem is csoda. De a falu vezető embere s pár jó, majd erélyes szava megtette a hatást. Avégre mégis sikerült ragasztanom a már szerzett négy nótához kettőt. És ezt Hádimár János derék csizmadiamester Templom-utca 10. számú háza kiskapujában. Mert ahogy egyszer a lányokat szóra hozta Bártol Pista bácsi, ömlött belőlük a nóta.

Itt vannak e:

I.

1. Ősszel érik, babám, a fekete szőlő,
Isten veled már, régi szeretőm.
Bocsájtsd meg, ha valamit vétettem,
Ha valamit, babám, ellened vétettem.

2. Kinek varrod, babám, ezt a fehér kendőt?
Néked varrom, hogy legyél szeretőm.
Négy sarkába négy szál rezedavirágot,
Közepébe babám: „Én leszek a párod.” [662]

II.

1. Szagos a rozmaring, –
Szagos a rozmaring, lehajlik az ága,
Gyere, kis angyalom, –
Gyere, kis angyalom, ülj az árnyékába!
Nem ülök, nem ülök rozmaring árnyékába,
Csuhaj, összetörik fehér vasalt szoknyám,
megver az édesanyám.

2. Jeges a sudárfa, –
Jeges a sudárfa, nehéz vizet húzni,
Nehéz ezt a kislányt, –
Nehéz ezt a kislányt százszor megölelni.
Ölelni akarom, csókolni akarom,
De nem hajlik a jobb karom
Ölelni akarom, de nem a galambom.

Megköszönjük a kedves nótákat, s megígérjük, hogy eljövünk máskor is. Akkor összegyűjtjük, lekottázzuk az összes dali dalaikat.

Fölírom neveiket is, megérdemlik: Hadimár Mári és Rozi, a gazda lányai, Antal Teréz és Král Mária meg szomszédlányok. Hármójuknak a neve német eredetre vall, de mit jelent a név, amikor a szívük, az az aranyos, jó szívük ilyen szép magyar szerelmes nótákat súg a fülükbe, ád az eperajkukra.

S kérdem én mindezek után és mindezek eredményeképp szeretettel:

Vajon van-e alkalmasabb hely a jugoszláviai magyar néprajzi múzeum felállítására, mint amilyen Doroslovo? Ahol a magyar népi viseletnek legszínesebb és legformásabb gyöngyei ma is ragyogva élnek s gyönyörődtetnek? Ahol a nép ajkán önként buggyannak ki a szebbnél szebb magyar nóták ősi szépségükben és tisztaságukban úgy, mint a patak forrásának szűzi kristályvize a föld mélyéből?

Ami Kalotaszeg az erdélyi magyarságnak, miért ne legyen ugyanaz Doroszló a délszlávországi magyarságnak.

Kalotaszeget a semmiből teremtette meg Koós Károly kevesedmagával, mi is megcsináljuk, létrehozzuk a semmiből Isten segítségével a doroszlói néprajzi múzeumot.

Hiszen a jó Isten és a józan doroslói nép mellett velünk van két olyan erős oszlopa is a község lakosságának, mint Csincsek Antal plébános és Bártol István földesgazda.

Krisztus Szent Péterre mint kősziklára alapozta az Anyaszentegyházat, mi őreájuk számítunk a további munkában, reájuk akarjuk alapozni a mi szent ügyünket, hogy mint Atlasz, vállaikon hordozzák néprajzi múzeumunk további sorsát, gondját.

*