Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

„Kurucz Feja Dávid.” Egy kassai fiskális írta. Régen, amikor Ocskay brigadéros szidta a kocsmában a fejedelmet, és a hoppmester szép agárkutyákat vezetett át a színpadon, hogy megcsúfolja a szegény kurucságot. A soviniszta magyar érzés felhördült az agárkutyák miatt, és Herczeg Ferencet nagyon szidták. Pecsovics… Bécs felé kacsingat. Ekkor íródott Kurucz Feja Dávid. Ez volt az igazi magyar kurucdarab. Benne volt minden magyar rátartiság és minden magyar lázadozás. Nagyon szép volt. A most deres fejűek még emlékeznek rá. Szép volt, keserű és gőgös. Egy csöpp, magányosan járó, rokontalan nép minden csak azért is haragja, zokogott benne. Ezt írta a kassai fiskális, Fényes Samu, aki ezzel az egy színdarabbal egyszerre híres, népszerű ember lett. Szép nekilendülés volt ez a Kurucz Feja Dávid. A kuruckodó korszak, a nagy összeomlás előtti keserűségében, vesztét érzésében önmagát tépő fajta feljajdulása. Az asszír szakállú kassai fiskális prédikátor volt és költő. Mintha a gályára küldött magyar prédikátorok lelke támadt volna föl benne, és meg kellett bocsátani neki – hiszen költő volt, – hogy idealizált mindent nagy nekikurucosodásában, ami magyar volt. Naiv volt, és naivságában megható az a könnyes és fájdalmas magyarság.

Azóta sok minden történt. Szinte programszerűen. Előbb a vihar felsodorta a kassai fiskálist a békebeli magyar ambíciók Mekkájába, Pestre. A szép asszír szakállt végighordozták ünnepi banketteken, amelyeken a kuruckodó magyar mindent akarás, öncsaló nagyot akarás tósztozott. Milyen tósztok voltak ezek? Még Istenben boldogult Horváth professzor bácsi, aki pedig magát a jó Istent is magyar zsinóros ruhába bújtatta volna, még az is csóválta a fejét a mennyekben. Ez volt a nemzeti felbuzdulás tulipános korszaka, amely szent és együgyű elvakultsággal hirdette, hogy a magyar az első náció a világon. Nem az asszír szakállú író hibája volt, hogy együtt harsogott a harsogókkal. Ez a harsogás korszaka volt, és aki akart valami lenni, annak vagy ide, vagy oda kellett állni. A Kurucz Feja Dávid írója a harsogók mellé állott, és meg kell adni, hogy szépen harsogott. Hiába harsogott, a Függetlenségi Párt nála igazán kisebbeknek adott mandátumot, neki nem.

Ez se volt valami nagy baj. A szép asszír szakáll fölött boltozatos, hatalmas koponya volt, és a hajdani kassai fiskális szép dolgokat írt. Kissé öblösen, kissé mindig valami programmal, de szépen. Szép, ahogyan mondani szokás, tősgyökeres magyarsággal. Szép ám az, nem mindenki ért hozzá, csak az, aki a néptől tanult magyarul. [654]

A néptől… El lehet indulni a néptől, és vissza lehet térni hozzá. Kurucz Feja Dávid írója elhagyta a harsogó urakat, és visszament a néphez. Olyan parasztpárt-félét csinált. Már nem tartozott egyik párthoz sem, már nem is igen írt, csak politikai cikkeket. Egyedül járó ember lett. Így érte a forradalom, amelyben kívül maradt az eseményeken, csak néző volt, és bizonyosan nem volt kommunista. A bolond és csúfosan igazságtalan ellenforradalmi időkben azután bebörtönözték. A felelőtleneknek nevezett banda kezébe került, és alig tudott szabadulni. Igazságtalanság érte, csúfos és gonosz igazságtalanság, és emberileg ezerszeresen érthető, hogy önként emigrált. Tébolyult idők voltak, és őrültség lett volna nem menekülnie az őrültek elől. Sokan menekültek akkor így.

Azóta emigráns. A szép asszír szakáll bolyong Bécsből Prágába, azután Bukarestbe. És Kurucz Feja Dávid írója, aki a politizálás idejében elhagyta az írást, visszatért a tollhoz. Megint író, csak író. Országról országra vándorló magyar író.

Tragikus sors, nehéz sors. A szép asszír szakáll már rég hófehér, de a szemekben még él a régi tűz, még ragyog a régi rajongás. Csak más. Aki a gályákra küldött magyar prédikátorok fanatizmusával védett Nyugat felé minden magyar hibát, aki részt vett a felbuzdulás tulipános korának minden magyar rajta-rajtájában, aki Kurucz Feja Dáviddal szembeszállott a magyar hiúságokat bántó történelmi igazságkereséssel, a bolyongásban rátalált a történelmi igazságokra.

Folyóirata, amely előbb Prágában, most Bukarestben jelenik meg, végtelen igazságkeresés. Hol, mikor, ki ellen és mit vétkeztek a magyarok. Mit vétkeztek Nyugat és Kelet ellen. Örök variációja ugyanegy tételnek a bolyongó asszír szakáll minden írása. Kurucz Feja Dávid, a rajongó védő most vádló.

Hát ezt is lehet. Az írás szabad, és a gondolkodás szabad. Szabad ráeszmélni a hibákra, és nagy dolog a hibák beismerése. Kurucz Feja Dávid hibázott, amikor a magyart a világ első nációjának hirdette. Bizonnyal nem az, de hogy éppen az utolsó volna?

Kurucz Feja Dávid óta írója nagyot változott. Csak egyben nem változott. Ellensége a feudalizmusnak, most is, mint akkor volt. Akkor is az volt. Becsületesen az volt. Ma is az. Csak ez kettejük dolga. Csatázik a feudalizmussal, le akarja törni. Igen helyesen, törje csak le! A huszadik században nincs szükség feudalizmusra, és ha még van valahol, le kell törni, hogy emléke se maradjon. De mi közünk nekünk ehhez? Kurucz Feja Dávid új csatája a feudalizmussal privát ügy, talán úgy is lehetne mondani: belső magyar ügy, magyarországi magyar ügy. Ehhez semmi köze nincsen a külső magyarságnak, amelynek első életparancsa az, hogy a maga külön életét megteremtse. Ezt az alkotómunkát fölösleges zavarni privát háborúságokkal. Fényes Samu haragszik a nagyurakra, élő és holt magyar nagyurakra. Ez az ő dolga, és esetleg az élő nagyurak dolga. Kinek mi köze hozzá, és különösen mi köze hozzá a külső ma[655]gyarságnak, a jugoszláviai magyarságnak, amely már arra sem emlékszik, hogy mi fán terem a feudalizmus?

Ez úgy jut eszünkbe, hogy Kurucz Feja Dávid írója buzgón küldi Prágából, Bukarestből folyóiratát a jugoszláviai magyarságnak. Kár a fáradságért! A jugoszláviai magyarságot ezek az írások nem érdeklik. Az asszír szakáll és a magyar nagyurak haragban vannak az baj, de nem a mi bajunk. Rosszul csinálják a dolgukat a nagyurak. Hát ez is lehet baj, de megint nem a mi bajunk. Ez a nagyurak baja, és azok baja, akikkel csinálják, akiknek csinálják. Nekünk nem csinálják, minket hagyjanak békében! A nagyurak is meg az asszír szakáll is. Mindenképpen hagyjanak békében, írásokkal is. Nekünk olyan kevés írás jut, hogy a degusztáló írásokról lemondunk. Ezért nem kérünk az asszír szakáll írásaiból.

Ezt azért kellett elmondani, mert az asszírszakáll néhány esztendővel ezelőtt Prágából vagy Bécsből leruccant hozzánk is. Előadást tartott, szép, elvont előadás volt, az aranyról beszélt. A nagy átokról, öblösen és harsogón, mintha gályára küldött prédikátorok lelke szólt volna belőle. Azután eladta a könyveit. Ezen a területen, ahol művészet eladni magyar könyvet, összeszedett Kurucz Feja Dávid írója annyi pénzt tíz nap alatt, amennyit tíz esztendő alatt nem keresett tíz magyar jugoszláviai író írással. Hát ezt a pénzt sajnáltuk akkor is. Jobb helye lett volna, és sajnálnánk, ha még elvihetne pénzt a jugoszláviai magyarságtól. Kell ez a pénz, a kevés, keserves, kis pénzecske, amit itt még magyar betűért lehet kapni nekünk is.

Ilyen materialisták vagyunk. Nekünk békesség kell, meg pénz. A harcot Kurucz Feja Dávidnak hagyjuk, a pénzt már nem, az nekünk kell. Neki úgyse kell a mi szegénységünk kis pénze. Ne küldje az írásait. Ne vigye el a mi kis pénzünket is!