Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

(Dr. Kéky Lajos a XIX. század magyar irodalomtörténetének c. ny. rk. tanára, m. kir. kormányfőtanácsos, az orsz. m. kir. Színművészeti Akadémia tanára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság r. tagja és főtitkára, a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság r. tagja.)

Milkó Izidor neve nem tartozik az olvasóközönség szélesebb körei előtt ismert nevek közé, de akik ismerik, megbecsüléssel szólanak tehetségéről és ízléséről. A béke éveiben ritkán szólalt meg, de amit írt, műveltség és szellem tüntette ki. Mint Suboticán élő írót az impériumváltozás elszakította tőlünk, s csakhamar Jugoszlávia magyar íróinak élére állította nemcsak koránál, hanem tehetségénél és buzgóságánál fogva is. Nemcsak meglepő, hanem mélyen megható is öregkorának termékenysége, ha azokra az indítóokokra gondolunk, melyekről ez a termékenység fakadt. A magyar irodalom legszebb hagyományaiban növekedett öreg író, a boldog békeévek magyar kultúrájának részese és munkása, egyszerre megváltozott világban találja magát, de keze nem ejti el csüggedten a zászlót, hanem feltartja, s mutatja vele az utat a szétágazó ösvényeken tétován próbálkozó ifjabbaknak. 1924-ben egyszerre hat vaskos kötetet bocsátott közre.²) Mind a hat kötet 1924-ben egyszerre jelent meg Suboticán, és ezek annyit mindenesetre megérdemeltek volna, hogy nálunk is kövesse egypár méltányló szó megjelenésüket.

Milkó Izidor legkedveltebb formája az elmés, aforisztikus párbeszéd; ebben legszabadabban nyilatkozhatik életbölcsessége, kételye s ironizáló hajlama. Életbölcsességét sok forrás táplálja: kor, széles körű műveltség, világlátottság, pompás megfigyelőképesség és emberismeret. Még ez a lehiggadt életbölcsesség is meghökkenve áll azzal a felfordult világgal szemben, mely egyszerre körülvette, s tréfának és iróniának leple alatt sokszor mély keserűség rejtőzik. Ez ad egy-egy csüggeteg sóhajt az egyébként derűs lelkű író ajkára: „Az élet még a halálnál is szomorúbb”, „legjobb nem öregedni meg”, „olyan jó dolog felejteni”. Sokszor sóhajt vissza azokba az időkbe, amikor még „ember volt az ember”.

Sűrűn foglalkoztatják az emberi elmének a megváltozott időkkel járó változásai, ahogy mondani szokás: a mai mentalitás furcsaságai. Kifigurázza a „közművelődni” vágyó újgazdagoknak komikus csetlését-botlását annak a mulasztásuknak pótlásában, hogy nem születtek művelteknek (Spekuláné), s a gazdagság és szegénység fogalmának összezavarodását a megváltozott világban (Beszélget a szegény ember és a gazdag ember). Egy másik kötete [636] (Asszonyok) csupa olyan dolgozatokat tartalmaz, melyek asszonyi gyarlóságokat, a női lélek felszínesebb vonásait gúnyolják. Még gyakrabban veszi tollhegyre a közéletnek komikus, apró jelenségeit: széllelbélelt, csalafinta törtetőket, egy-egy nagyfejűvel való ismeretség legendás hírében sütkérező s ezt tőke gyanánt kamatoztató kis érvényesülőket, a jó vidék ténykedési lázát a jótékony-egyesületesdi s a jubileum- és bankettrendezés terén. Vidám, tréfás kedve, elmés életbölcsessége gyakran zavartalan derűvel példázza, hogy minő badarság az emberek részéről komplikáltaknak tartani egyszerű dolgokat s félni a boldogtalanságtól, mikor oly kevésből áll a boldogság. Minden tréfálkozás és irónia mellett is, mellyel társadalmi kérdésekről ír, kiérzik e tárgyú dolgozataiból emberszerető, meleg szociális érzése is.

De legszívesebben s leggyakrabban irodalommal s a könyvvel kapcsolatos kérdéseknél időz. Világlátott ember; sűrűn visz írásaiban külföldre, s gyakran áll meg velünk a művészetnek egy-egy remeke előtt. Okos és finom műveltségű író, sok szellemes észrevétellel társadalmi és irodalmi félszegségekről és hibákról. Nagyon változatos azoknak az irodalmi kérdéseknek köre, melyekről elmélkedik; sok kedves emléket elevenít fel, így Balázs Sándorról, a szeretetre méltó humoristáról s a Kávéforrás és Kapucinéria írói köréről. Gyakran figurázza ki egy-egy sikerült stílparódiával a modern irodalom és művészet furcsaságait és ferde törekvéseit, s szívesen tesz egy-egy elmés célzást élet és irodalom kettősségére s azoknak komikus botlásaira, kik olvasmányaik világát keresik, vagy akarják megvalósítani.

Formában is nagy változatosságot mutatnak ezek a dolgozatok, a terjedelmesebb novellától a karcolaton, kis jeleneten, aktuális eseményekhez fűződő elmefuttatáson át egészen az anekdotáig, sőt a gondolatig.

Tisztán párbeszédeket tartalmaz utolsó kötete, erre utal címe is (Ketten). Alapjukban véve ezek a párbeszédek történelmi intimitások, amik iránt egyébként is nagy vonzalmat tanúsít az író. A beszélgetők életköre szerint öt csoportot vesz fel, s mindegyik négy-négy párbeszédet tartalmaz. Az első csoportban (Trónok és költők) a trón és szellem fejedelmei állnak egymással szemben, s az utóbbiak kissé fölényesen kezelik az előbbieket. A második csoport (Családi jelenetek) történelmi alakok párbeszédeiben mintegy kiábrándító oldalát mutatja a családi életnek a nők kicsinyessége, könnyelműsége vagy konoksága miatt. Itt a párbeszédek is csípősebbek és élezettebbek, mint a többiekben. A harmadik csoport (Szerelmesek) párbeszédei a köztudatban eszményi színben élő művész, és költőszerelmekben villantják fel az örök női gyarlóságot; negyedikéi (Irodalom) a jelen irodalmi viszonyok visszásságait ironizálják, főként a szerző és kiadó szempontjainak tréfás szembeállításával. Az ötödik csoport (Találkozások) a Velencei kalmár folytatásául Shylockot s Antoniót barátkoztatja össze, s Goethe és Beethoven, [637] Heine és Rotschild báró, Robinson és Defoe beszélgetésében élesen világít bele egy-egy írói lélekbe.

Sok elmésség és ötletesség, sok finoman jellemző és élesen megvilágító van ezekben a párbeszédekben, melyek sokban emlékeztetnek Anatole France-ra, modorára, szkeptikus bölcselkedésére s fölényes iróniájára, de teljesen távol áll a szerzőtől France nihilizmusa. Formailag is igen sikerültek ezek a dialógusok; nemcsak formásak és elevenek, hanem folyásuknak megvan az a belső sodra is, mely az egész párbeszéden át viszi magával érdeklődésünket.

Általában minden írása rokonszenves írói egyéniséget, művelt főt s pompás formakészséget nyilatkoztat meg előttünk. [638]

¹) Ez az ismertetés 1928-ban, Milkó Izidor „Ketten” c. kötetének megjelenésekor készült.

²) A miniszter barátja. Mosolygó történetek. Firenzei eset és egyéb elbeszélések. Asszonyok. Novellák és más írások. Baedeker írásaiból. Novellisztikus dolgok és cikkek. Spekuláné és társai. Régi és új figurák. Írók és könyvek. Novellák és tárcák.