Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

A város utcáján ragyogó őszi napsütés ömlött el. A barátok temploma felöl igyekeztem a főtérre, mikor a „Farkas sarkán” megpillantottam Milkó Izidor magas alakját, szép, ősz fejét. Meggyorsítottam lépteimet, és elébe kerültem.

Örvendező köszöntésemre meglepetten fordult meg. Lába a hirtelen fordulat következtében súrolta a kövezetet. Kissé rövidlátó volt, és csak akkor ismert meg, mikor a hangomat hallotta. Rózsás öregúrarca ragyogó mosolyra derült, ami felfedte pompás, fiatalos fogsorát. Tenyerét arca elé emelve, szapora kis üdvözlő mozdulatokat tett.

– Szervusz, kedvesem!

Kissé zavarban volt, hogy egy hölgy – bármily fiatal és jelentéktelen legyen is – előre köszönt neki.

– Bocsáss meg, olyan rossz a szemem – mentegetőzött kissé vibráló, zengő hangján.

Csatlakoztam az illusztris íróhoz.

Ő: Kedves tőled, hogy ilyen öreg bácsit elkísérsz. Sajnos én csak lassan bírok menni.

Én: Rosszul esik hallanom, hogy fárasztja a járás, de örülök, hogy így legalább tovább tart az út.

Ő: Hízelegsz nekem, de művelt embernek hízelgését is, bírálását is könnyebben lehet elviselni.

Én: Nem hízelgek.

Ő: Ne védekezz! A hízelgés sokszor nem más, mint a jó szív udvariassága, és mindig különb erény annál az őszinteségnél, mely sokak ajkán nem egyéb a rossz szív durvaságánál.

Én: Elismerem, de mégis többre becsülöm az őszinteséget, és magam, hacsak lehet, őszinte vagyok.

Ő: No, ugye, hozzáteszed, hogy csak ha lehet. De mikor lehet? Ha az őszinteség általánossá válnék, akkor a jó modor kimenne a divatból. Régen nem voltál nálunk.

Én: Mindig készülök, sajnos, nem jutok el, pedig igazán nem tudnám megmondani, mivel telik el az időm.

Ő: Akkor már meg is mondtad. Csak a semmittevő nem ér rá semmire, a nagyon elfoglalt embernek mindenre van ideje. Remélem, most már azért is sietni fogsz látogatásomra, hogy bebizonyítsd, milyen elfoglalt ember vagy.

Én: Nem azért, hanem mert boldog vagyok, ha beszélgethetünk.

Ő: Én is örülök, ha alkalmam van ilyen bájos és szellemes hölggyel beszélgetni.

Én: Attól tartok, egy jó könyvet többre értékel.

Ő: Könyve és nője válogatja. Aztán meg csak az előbbit vallom mindig be. Tudod, az öreget könnyen kinevetik, ha olyat tesz vagy mond, amit fiatalok szoktak cselekedni. És mi, sír felé hanyat[632]lók, sokszor viselkedünk úgy, mintha fiatalok lennénk. Például néha fiatalabb könyveket írunk, mint egynéhány ifjú…

Én: Úgy látom, kissé megveti ifjú kollégáit.

Ő: Kollégáimat? Nem, hanem az embereket általában. De csak kicsit. A megvetésem ugyanis megbocsátással jár. Nem haragszom rájuk, amiért olyanok, aminőknek valószínűleg lenniük muszáj. Aztán meg a jó könyvek mindig kibékítenek a rossz emberekkel.

Én: Ha így beszél, el sem merek menni. Nem akarom elvonni könyveitől.

Ő: Tudod jól, hogy a mizantrópiám, ha ugyan van ilyen, soha nem vonatkozik rád. De persze – cela va sans dire – egy ostoba embernél egy jó könyv mindig többet ér. Ugyebár?

Én: No, hiszen embergyűlölőnek egy percig sem tartottam.

Ő: Az embergyűlöletet az ember rendesen saját magán kezdi.

Én: Kivéve azokat az udvariatlan férfiakat, akik a nőkön kezdik.

Ő: Igen, a nőgyűlölők. Különös emberek. Rendszerint attól válnak nőgyűlölőkké, hogy csalódtak egy nőben. Akkor azt az egyet, akiben csalódtak, szépen tovább szeretik, és a többit mind meggyűlölik.

Én: Valóban azokat a nőket szeretik legjobban, akik csalódást okoztak. Hát nincs akkor az olyan nőknek igazuk?

Ő: A nőknek ritkán van igazuk, de a világ folyása olyan, mintha mindig igazuk volna.

Én: Ezt sohasem vettem észre. A házasság folyása bizony nem olyan.

Ő: Ha az ember nőkről beszél, akkor legritkább esetben gondol feleséget. Én nagy tisztelője vagyok a házasság intézményének, de a nőkre és szerelemre vonatkozó axiómák nem alkalmazhatók rá.

Én: Nem tudom, miért nem. Vannak szerelmi házasságok is.

Ő: Vannak. De aki csak azzal adóz a szerelemnek, hogy megházasodik, az hasonlít ahhoz, aki kalendáriumot vesz, és azt hiszi, pártolja az irodalmat.

Én: Engedje, hogy megvédjem a kalendáriumot. Azt is meg kellett írni, és olyikban egész mulatságos olvasmányok vannak. Nekünk, akik magunk is írunk, nem szabad olyan szigorúan ítélni könyvekről.

Ő: Én nem a rossz könyvekről ítélkezem szigorúan, hanem azokról, akik olvassák őket.

Én: Úgy gondolja, hogy nagyobb bűn rossz könyvet olvasni, mint írni?

Ő: Csakis az a bűn. Ha valamely kitűnő írónak joga van haszontalan embernek lenni, úgy ki vonhatná meg a jogosultságot a [633] tisztességes emberektől, hogy szabad legyen nekik rossz könyveket írni?

Én: Szerencsére senki! És mi, tisztességes emberek élünk is ezzel a jogunkkal.

Ő: Ha tisztességes ember ilyen csinos és fiatal nő, mint te, akkor még többet szabad neki. Szabad egyáltalán nem írnia. (Csak tréfálok!)

Én: Erre már én is gondoltam. De nem szívesen mondanék le az írásról. Egy nagy előnye van. Nem kell hozzá partner, mint a teniszhez, a tánchoz és a szerelemhez. Ennélfogva nem is okozhat olyan csalódást.

Ő: Még keserűbbet. De a te korodban a csalódások nem lehetnek olyan veszélyesek. És szellemes nő nem válik soha szerencsétlenné szerelem által – bár igaz, hogy nem is igazán tesz valakit azzá. Az a hivatás, hogy boldogtalanná tegyen a szerelemben, az egyszerű nőké, sokszor az ostobáké.

Én: Ezt még el lehetne viselni. Sosem ambicionáltam, hogy boldogtalanná tegyek valakit. Inkább boldoggá.

Ő: Nem lehet mindenkit boldoggá tenni, akit szeretnénk. A boldogsághoz is érteni kell.

Én: Persze, hiszen nem is úgy gondoltam. Boldogság, az olyan szuperlatívusz. Csöppet sem pozitív dolog. De azt hiszem, egy-egy pillanatra mindenki boldog volt. Szerencse, hogy az ember legalább visszaemlékezhet rá.

Ő: Az emlékezet egyike a Teremtő legszebb adományainak. De van egy, amely határozottan szebb nála: a felejtés.

Én: Ó, nem. A szép emlékeket kár elfelejteni. Egy öreg hölgyismerősöm mondta: „Mire megöregszik az ember, csak emlékei vannak, és nekem még az sincs, mert rossz a memóriám.”

Ő: Az ilyen rossz memóriájú nők a legszigorúbb erénycsőszök.

Én: Ezt nem mondhatom arról a hölgyről. Pedig meg vagyok győződve, hogy ő ifjúságában erényes maradt.

Ő: Nem tudom, ki az a tiszteletre méltó hölgy. Így nem mondhatok semmit, de egy híres roué mondása: „A nő nem marad erényes, a nőt erényesnek hagyják.”

Én: Ó, ez a hölgy igazán szép lehetett valamikor.

Ő: Az, hogy „hagyták”, nem jelenti szükségképpen, hogy csúnya volt. A nő erényének ezer oka lehet, épp úgy, mint a botlásának. Klimatikus, földrajzi, helyzeti stb. Én szentül hiszem, hogy ama nők erénye szilárdabb alapon nyugszik, akik emeleten, mint azoké, akik földszinten laknak. No de itthon vagyunk. Köszönöm, hogy hazakísértél. Nincs kedved bejönni?

Én: Örömest bejönnék, de új szakácsnőm van, és sajnos, háziasszony is volnék.

Ő: Kár. Nagy kár. Az írók nálunk úgy vannak, mint a házmesterek. Mindegyiknek van még egy más foglalkozása is. [634]

Én: És ha az ember legalább egyiket csinálná rendesen! De én sokszor a konyhán jövök rá, hogy író vagyok, és az íróasztalnál szakácsnőnek érzem magam. Vajon melyik nagyobb hiba?

Ő: Nálad egyik sem. Akit szeretünk, annak a hibáit is szeretjük. És néha csakis a hibáit.

Én: Köszönöm. Hogy valaki annyi egyéb jó tulajdonsága mellett még ilyen kedves is!

Ő: Talán nincs is annyi jó tulajdonságom. Tudod, az embert rendesen az erényei gátolják abban, hogy szeretetreméltó legyen, és nem a hibái. De nem tartóztatlak, ha menned kell. Isten veled, kedvesem. Remélem, hamarosan látunk.

Én: Ha nem untatom…

Ő: Quelle idée! Még ha untatnál is, bizonyos emberekkel unatkozni is nagyobb élvezet, mint másokkal mulatni.

Én: Zavarba hoz. De egész biztosan eljövök. Viszontlátásra, Dóri bátyám!

Ő: Szervusz, csókollak kedvesem.