Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

Háború volt. Elmúlt.
Aztán vetettek újból, és arattak,
akik megmaradtak.
Kinek lába nem volt,
betoldotta fával,
a múltat eltemette,
birokra kelt a földdel,
és ment tovább a mával…

Fekete Lajos

Háború volt, elmúlt.

Akik front mögötti biztos fedezékeiben telelték végig, s akik baj nélkül keveredtek ki belőle, nagyon hamar elfeledték. De még hamarabb a sok ezerrel, menő hadirokkantat.

Még nem írtak 1922-őt, és sokan már úgy beszéltek a békéről, mintha sohasem lett volna háború. Nyugodtan tehették, nem hiányzott semmijük sem. Ismét lakkcipőben járhattak, felemelt lejjel – azt ehettek, amit akartak – a kirakatokban nékik sárgállott a narancs, a fényes kávéházakban tejszínhabot kaptak a valódi kakaóhoz – az előkelő mulatókban francia pezsgőt szervíroztak fel számukra, s friss nők vártak reájuk a szeparékban.

„Nincs háború, nem is volt – révedt maga elé az ember. – Ugyan hol volt? – Eltakarítottak már mindén nyomot – a cigarettaárus hadirokkantakat is az utcákról – nem gránátvert a kövezet – béke van!” – Csak az egész emberiség pusztul bele a béke áldásaiba vagy a világháború máig is lezáratlan aktáiba.

De az író nem könyveli el ily könnyen az elfeledett emberezrek háborús nyomorúságát. – Nem igaz, hogy béke van – mondja. A béke csak akkor jön el, ha a vakok ismét látnak, ha a bénák eldobják a mankót, ha az idegsokkosok nem fognak többé bomlottan rohamozni, s ha az éhezők száját a béke puha kenyerével tömik be. S a legnagyobb emberközöny közepette odaáll, hogy regényt írjon a cigarettaárus vak katonáról és a többi rokkantról, hogy ezzel emléket állítson a világháború elfeledett golyófogóinak.

*

Gergely Sándor Béke c. könyvében Tövis Péter lefokozott és hadigondozóból kirúgott főhadnagy hányódásait írja le. De elvétette a felhasznált anyag keverési arányát, s így mire elkészült a formába öntéssel, a nagynak tervezett alkotás a gyönge kohéziónál fogva élménydarabokra töredezett széjjel.

Gergelynek regénye megírásánál ugyanis elsősorban a gazdag élményanyag begyúrása volt a fontos, s nem annak szelektálása és idősorrendbeni beépítése. Ezért erős a részletekben, s ezért gyönge a kompozícióban.

Hogy az élményanyag minél maradéktalanabbul legyen besorozható, Gergely elkerüli a folyamatos meseszövést, s regényét áthidalás nélküli fejezetekre tépi. Az ily szaggatott emeletrakás – belső kapcsolat nélkül – azonban már eleve kizárja a nagy regényt, s arra vall, hogy Gergely menekülni akart az erejét meghaladó feladat vállalásától.

Még inkább megerősíti e feltevésünket későbbi regénye: az Achrem fickó, ahol alakjait még önkényesebben dobálja össze-vissza.

Meseszövésének szaggatott és szakadozott felépítése joggal arra enged következtetni, hogy Gergely csak élményileg bejátszott terepen van tisztában alakjaival. De nem érzett beléjük sohasem oly mélyen, hogy más helyzetben és miliőben is maga előtt tudná őket látni. Egy vérbeli regény azonban nem engedhet [190] meg oly figurális kezelést, ahol az író kényelmi szempontokból (és gyöngeségből) fejezetenként maga jelöli ki alakjai számára a pozíciókat, s nem folyamatos meseszövéssel sodorja útjukba.

Ha Gergelyben erősebb lenne az emberlátó és embermegérző képesség, úgy módot találhatott volna regénytémájának szorosabban kapcsolódó kiépítésére és a véletlen domináló szerepének csökkentésére. Akkor Tövis Pétert is messzebbről indította volna el, s nem lökte volna elénk a véletlenségek halmozásával és egy külvárosi ponyva irodalmi ízű beszövésével valamelyik Duna-híd farakása alól.

Gergely könyvének 137. oldalán Tövis Péter kóválygó útjáról beszél.

Mi is elismerjük, hogy egy súlyos testi defektussal gátolt ember életét másként kell megírni, mint a fizikailag normálisét – mint ahogy tudjuk, hogy ma kétszeresen vak, aki szemére is az, de éppen ezért számon kérjük tőle ennek a kétszeresen sors vert embernek bukdácsolását, amellyel Gergely a meseszövés minden szakadozottsága mellett is adósunk maradt. Mert a regény – a sajnos valószínűtlen véletlenektől eltekintve – bizony nem úgy mutatja be Tövis Pétert, mint akivel az események elsősorban történnek, és nem ő történteti azokat, hanem mint aki az egyes fejezeteken belül meglehetősen önállóan irányítja sorsát. Pedig annak az időnek bizonytalanságban a mi napjainkhoz hasonló atmoszférája milyen hálás anyag lett volna a káoszba kivetett hadirokkant bukdácsolásának érzékeltetésére.

Nemcsak a tucat-, de az átlagon felüli ember akarata sem számított többé semmit. Megszűnt minden állandóság. A rettentő zűrzavarban botorkáló kivert emberhez csak az egysorsú páriák keze nyúlt fel néha vigasztalón a mélyből: – Testvér! – testvér!

Az emberekhez közelebb állt a kloáka, mint a tiszta magasság levegője. S ebben a lenyomott levegőjű világban bukdácsolt Tövis Péter – vagy talán az író maga – a többi Tövis Péterek, az ezer, tízezer, százezer: vak, idegsokkos, félőrült, nyomorék. Téveteg lángú fáklya riogatja útjukból a vastag sötétséget, de nem tudja szétverni – a kitárnázott utakon a ronggyá tépett, fekete baldachin visszacsapódik utánuk, mint ahogy visszacsapódik utánunk is, mert mi is vakok vagyunk, mi is téveteg lángú fáklyával hessegetjük, riogatjuk a ránk leselkedő, örök sötétséget.

*

Gergely regényét nemcsak a szaggatott és szakadozott meseszövés és az élmények ezzel összefüggő, gyönge beépítése teszi zilálttá, hanem kettős tendenciája is.

Az első tendenciával a regény elején találkozunk.

Tövis Péter, az újdonsült cigarettaárus azt a célt tűzi ki maga elé, hogy legitim és illegitim dohánymanipulációkkal – egzisztenciájának biztosítására – nagyobb pénzösszeget kapar össze.

A 101. oldalon azonban egyszerre előtérbe lép a második tendencia: látása visszanyerésének lehetősége, melyet kifogásolnunk kell, mert teljesen a véletlen kezére játszott. Véletlen már megjelenése pillanatában, s nem is vindikálja magának soha a vezető szerepet. Nem zavarja az első tendencia menetét, sőt hagyja, hogy az kifussa magát. Csak néha rezzenti meg a felszínt. S mikor Tövis Péter lába alól már kikopik az életpadló, akkor újra megjelenik.

Ha Gergely már a regény kezdetén előkészíti, úgy elfogadtuk volna, így azonban kevés közünk van hozzá. Rosszul elvarrt fejelésnek érezzük, élettani s nem lelki megoldást hozónak, melyre az írónak azért volt szüksége, hogy tető alá juttassa a békének általa felvetett értelmezését, e szavakat mondatván a bűzös rendőrségi fogdában a szegény, roncsolt tüdejű Cseh Ábrissal:

– Emberek, reggel van – a vak is látja. – És sírva, nevetve hasalt le melléje. – A vak is látja. Ugye, Péter?…

Gergely ez utolsó mondattal tette regényének fejére a kalapot.

*

Gergely regényírói gyengeségeiért költőisége ad, ha nem is egyenértékű kárpótlást. Kár, hogy költői vénája az Achrem fickóban a témával nem homogén irreális magasságokba ragadja. Gergely poézisét kollektív hitvallása tüzeli.

*

Jellemfejlődés szempontjából egyedül Tövis Pétert kísérhetjük végig. A többi alakkal egy-egy állomásközti vonalon találkozunk. Mikor az életkavargás s a regényben nagy szerepet játszó véletlen feldobja őket. A gyorsított tempójú regény nem enged hosszabb bepillantást lelkűkbe, de szavaik és cselekvéseik eléggé megvilágítják alakjukat. Különösen azok az arcok az élesek, melyeket az író nem fog el előlünk közbeszőtt énhangú szólamaival.

Alakjainál különösen ezt a tipikusan gergelyi jóság-kenetet kifogásoljuk. Ekkora részrehajlást a regényírónak semmiféle világnézet sem engedhet meg.

Nyomoralakjaiban túl sok a jóság. A jóság nem lehet egy osztály privilégiuma azért, mert az író abba az osztályba tartozónak érzi magát. Jóság akad mindenütt, de rosszaság is. Egy reális tárgyú téma alakjai nem idealizálhatnak. (Végre is meg kell érteniök a proletáríróknak, hogy a propagandát nem lehet kézzel-lábbal belevinni a szépirodalomba. Proletár embersorsokat kérünk!)

Gergelynek Béke c. regényében a propagandaz még eléggé elkevert. (Az Achrem fickóról már nem mondhatjuk ugyanezt.) Itt az emberek még nem a propagandáért vannak. De már elhangzanak beszédek, melyek üregesek, s melyek mögött nem érzünk élő valakit.

A Békében erősebb kihatású jellemtöréssel nem találkozunk. Csupán apró jellemkisiklásokkal és pillanatnyilag zavaró valószínűtlenségekkel. Ezekkel is inkább Tövis Péternél.

Tövis Péter alapjában véve azok közé az emberek közé tartozik, akik bizony finnyáskodás nélkül ragadják meg a kínálkozó alkalmakat, s nem sokat törődnek társadalmi formákkal. Még azt is ráfogom, hogy nem is annyira szocialista és szélsőséges gondolkozású, mint amennyire fitogtatja vagy érzi. Ő sem veti meg a vagyont, de ha nincs, belekapaszkodik a nincstelenek hajójába. Régóta tisztázott, hogy a kommunizmusnak és a mérsékelt szocializmusnak vannak ilyen, csak pozíciókért elszegődött alakjai. (Sokan közülük bizony ma sem mondanak le a kapitalista luxusról és gazdagságról.) De hát nem azt kifogásolom, hogy Tövis Péternek szocialista létére ily gondolatai vannak, hanem, hogy ugyanaz a Tövis Péter másutt betegesen érzékeny. Képes csuklón kapni és ide-oda ráncigálni egy fiatal leányt azért, mert az őt, az újdonsült cigarettaárust (pardon: főhadnagyot!) koldusnak nézte, és alamizsnát mert néki adni. Istenem, micsoda megaláztatás! – Csak nem hisszük el.

Kedves Tövis Péter vagy kedves Gergely Sándor! Mire való az ehhez hasonló pozőrködő komédia? Ön vagy Önök természetesnek találták, hogy egy bizonyos vak főhadnagy finnyáskodás nélkül, no meg egy kis életrevaló számítással és ravaszsággal beszállásolta magát bizonytalan egzisztenciájú emberek lakásába, jóllehet feltételezte róluk, hogy az egyik zsebmetsző, a másik pedig utcai leány. De hát a szükség, ugye, törvényt bont? Még az is jólesett, hogy az a szerencsétlen Bató Magda eldédelgette, mint egy hozzá hasonló kivert embert. S egyáltalában nem akadt fenn azon, hogy esténként pontosan eltávozik, s kimegy valamelyik utcasarokra. Nevezzük nevén a gyermeket: Önnek nem volt undorító és lealázó, hogy selyemfiúskodott. Mert Ön az egészséges, életrevaló emberek közé tartozik, akik megnyergelik még a zsebmetszőket is, hogy megmentsék kicsiny életüket. Én nem féltem Önt továbbra sem. Hiszen végigjárta regény előtti életét, melyet nagyon szerettem volna megismerni – az angyalföldi s egyéb töltésalji jasszbarlangokban, s mégis egészségben került ki a nyomortanyákról. Még csak meg sem tetvesedet. A teste sem volt büdös. Igen, én megértem, hogy Önnek mint néhai intelligens embernek a híd alatti farakáson gondja volt arra is, hogy megszagolgassa magát, bár ne haragudjék, de nem tudom, melyik az a jasszbarlang, amelyik Angyalföldön fürdőkáddal van felszerelve… Mondom: én mindent megértek, csak azt nem, hogy miért akarja Ön ennyi nyomorzuhatag után a finomkodó mizantróp-lovagok szerepét játszani. Ön nem fogadja el a zsebmetsző Bató által felajánlott kölcsönt, és mégis elfogadja – illetve igénybe veszi. Nem is oly sok időre rá. Az összeg: ugye nem számít? Azután: Ön folyton azt hangsúlyozza, hogy nem akar selyemfiú lenni, s közben vagy kevéssel azelőtt olyanféle volt. Ön végig tudta csinálni a kivert ember minden nyomorúságát, s megsértődik rongy alamizsnák miatt. Talán hagyjuk már abba! Még sokat hozhatnánk fel annak bizonyítására, hogy mennyire felvesz bizonyos pózokat…

Azt is kifogásolhatnók, hogy az író sok helyen súg Tövis Péternek. Ellenkezik ízlésünkkel, ha az író kiáll az Én-dobogóra s nyilvános árverést rendez hősével könyveiből.

Néha az az érzésűink, hogy az író maga is elszégyenli magát éhszirupos megmutatkozásai miatt, mert hirtelen, minden átmenet nélkül egy-egy vaskos vagy goromba szóval akarja elvenni gyomrunk émelygését.

A regénynek az a szerencséje, hogy az író ért ahhoz, mint kell az olvasót orránál fogva átvezetni bizonytalan helyeken, s hogy az ál-Tövis Péter végeredményben nem zavar sok vizet.

Érdekes, hogy Gergely Sándor előszeretettel használja fel úgy a Békében, mint az Achrem fickóban 1922-es, Sivatag címet viselő novelláskötetének témáit.

Nem ismerjük ugyan Gergely életadatait, de az a feltevésünk, hogy Tövis Péter alakja mögött maga az író áll.

Erre következtetünk a 137. oldal alábbi soraiból:

– Egy nagy regény vakról, aki a híd alól mászik az utcára. Zsebmetszők, utcai nők, rokkantak, tőzsérek között hempereg, és akkor beléje vág a sugár: megírni mindent. Magamat, a magam útját és benne mindenkit, aki kóválygó utamon társamul szegődött.

*

Könyvének gondolati részei többnyire közhelyek, akár elmélkedések, akár dikciók alakjában jelentkeznek.

De Gergely Békéjének maradandósága nem világnézeti kérdéseken fordul meg.

*

Stílusa teljesen egyéni ízű. Aki elolvassa az első sorokat, mindjárt érezni fogja.

„A szél nem nyughat, átvonul a budai hegyekre, segédcsapatokat gyűjt, és vad iramban zúdul a hídnak, a víznek a rakodóparti farakásnak. Régi számadás lehet: a Kárpátokon álltak valaha a fák hetykén, a nap felé ágalva, és ronggyá tépték a nyargaló szelet…”

Vagy: „Nem alszik ma senki a Duna-parton. Éber a víz, és titokzatos terheket úsztat a tenger felé. Püffedt testű, halszemű örök álmodókat…

„Szürke révületben ömlöttek feléje a kárpáti esték, ellenség előli menetelések: a láb lépett, a fej lógva aludt, vállba ütődött, felhorkant, újra elaludt. Néha felhördült, ugatott egy messzi ágyúlövés, a menetoszlop kortyogva ébredt, és mint vánszorgó rongyok tapadtak tova a földön.”

Közhelyű propagandái kivételével Gergely regénye sehol sem untat. Még a legponyvább ízű dolgot is sajátságos, szinte azt szeretném mondani: gergelyi szervírozással tálalja fel, úgyhogy csak a végén vesszük észre, hogy becsapott bennünket, s külvárosi témácskát pergetett le előttünk.

Gergely írásait véges-végig lázasság kavarja, löki és kergeti tovább. Nincs időnk elácsorogni. Csak egy-két agyonzsúfolt részleténél fáradunk el, mint a soproni csempészkorcsmai estnél vagy az újraéledő látóidegek orvosi pontosságú rajzánál.

Különösen párbeszédeiben érezzük a regény gyors szívverését.

Alakjai nyersen, szaggatottan dobálják ki magukból mindazt, ami felgyülemlett, és nem maradhat meg többé én-titkomnak.

Persze, vannak a regénynek pongyolaságai is. Gergely írásmodora nemigen tűri a hosszas fésülgetést.

*

A Béke azon regények közé tartozik, melyekről azt szoktuk mondani: így is történhetett, de történhetett volna másként is, és az lett volna az igazi.

Gergely a nagy regény helyett néhány éles vonással megrajzolt tömegjelenettel, – egy-két epizódszerű, novellisztikus és drámai részlettel ajándékozott meg bennünket, s egy tagadhatatlanul szép befejezéssel, melyek helyett azonban sokkal szívesebben vettük volna, ha az életbe kicsapott, vak katona hányódásait, a maga nyers és sokkal tragikusabb vigasztalanságában tárta volna elénk.

*

A Béke megismertet bennünket a rokkantak dohánybörzéjével és hadigondozójával.

A két intézménynek nem volt egymáshoz semmi köze. Az első amolyan „segíts magadon, s az Isten is megsegít” szervezkedés lehetett élelmesebbek által alapítva és kihasználva a rokkant-kulik rovására, melyet ideig-óráig a hatóság is eltűrt. Szóval üzleti vállalkozás. A másik állami intézmény, mely jól-rosszul ellátta a rokkantakat. Természetes, hogy a rokkantak külső és belső életére erősen befolyást gyakorolt, hogy szabadon éltek-e, mert minden nap ki kellett verekedni dohányadagukat, mellyel azután ellepték az utcasarkokat: „retta, urak, retta. –Az olcsó, a gyenge, az erős, – retta, urak, retta” – s hasonló jelszavakkal; vagy benn éltek-e a gondozó falai között.

A dohánybörze tömegjelenete megismerteti velünk a rokkantaknak mint kollektívumnak lelkiségét.

Veszekedés, ordítozás, trágárság, kikiabált dohánybörzei árfolyamokkal vegyülő tettlegesség, epilepsziás összeesés – kihasználás és kiszolgáltatottság mindennapi dolgok a tömött helyiségben, s mégis éreznünk kell, hogy ez a sokféle háborús nyomorék nem tud igazán haragudni, gyűlölni és bosszút állani, de összetartani sem. Amolyan megszervezett szervezetlenség köti őket össze. Nagyjában: nagyszájú, lucskos beszédű, hetvenkedő népség, mely talán nem vesz semmit sem komolyan – őket sem vették –, meg talán mert már túl vannak a legkomolyabbon. Hiszen mindannyian elintézettek. Ugyanez a lelkiség nyilvánul meg részükről a közéjük befurakodott álrokkantakkal szemben is, habár lenézik, üldözik és becsmérlik is őket, de igazán nem lépnek fel sohasem ellenük.

Mások a hadigondozóban elhelyeztettek, akiket sokszor megható, goromba bajtársiasság ver össze.

A hadigondozóbeli képsorozatból kikapok egyet.

Annamárit, a vak és nagy parasztembert meglátogatja a felesége.

– Nem tudtam előbb jönni. Nem eresztettek. Útlevél köllött. A románok vannak nálunk… A Sándor már nyolcéves… – Csönd. Amikor megkaptam az írást, hogy hazahozták a fogságból, gyünni akartam. A románok nem engedtek. Édös, hazagyün most? Elkell mán a férfi. Hát fogja meg a kezem… Hadd húzom fel a függönyt… nem látok.

– Nem – murrant fel az ember.

– Mi van ezekkel? – A sötétben szaladnak. Édös, hazagyün?… Nem beszél.… Épp az ünnepre gyühettem meg. Bor is van, kalács, csirke… Istenem, nem beszél? Visszategyem? Lelkem, nem harapna egy falást?… Édös, szóljon ennek a két embernek, űket kínálom. Hát mér nem beszél?… – Nyögve visszarakosgatja a holmit… – Nem is kérdez? Beteg? Mér van ebben a kórházban? Nincs felelet. Pillanatra ijesztő csendben megállt a két vágtató ember is, azután új patálásba kezdtek. – Elmenjek, édös, várjak?

A bolond cigány dünnyögő rohamlépésbe fogott, és szája elé tölcsért rakva trombitálta:

– Hol az Istenbe vagy, napos?

– Édös, lássa, milyen jókedvűek… lelkem, nem innánk egy kis bort?

Hosszú csend terpeszkedett el… Aztán kapaszkodó, a mennyezetig vágó, visszahulló, támolygó sikoltás, agyba hasadó üvöltés szakadt ki az asszony torkán. A rohanó lábak megálltak, és az őrjöngő asszony vonító sírása gyűrődött szerte.

– Édös, a két szeme!… a két szeme… – csuklot az asszony. – A két szeme… édös… – arccal az ágyra bukva vergődött… – A két szeme, én édes Istenem!

A berohanó sveszter szörnyűlködött.

– Sándor bácsi, miért csinálta? – A két üvegszemét rakta az asszony kezébe! – Hát szabad ezt?

– Bocskó úr, sturm – ugrott vissza a cigány az ágyra. – Magyari, vengeri, nyemetcki, turki vorwärts… előre, hurrá… jaj, baka – rugdalódzott az ágyon, és verte a kis éjjeliszekrényt.

– Előre, bumm… nye, vim pany… Stabsarzt, nye vim – vinnyogta – a fejeem, új fejet, adjusztált új fejee… jaaj… – elaludt…

Íme a regénynek egy másik jelenete:

Tövis Péter padon üldögél, s egy rég nem látott kisleány ismerőse jön hozzá:

– Vak bácsika, miért nem jön már hozzánk? A télen mindig jött – Súg: A kisasszony azt mondta, hogy csak a Bató nénit szereti, engem nem.

– Kicsoda?

– Maga, vak bácsika.

– Ki az a kisasszony?

– Ott van, a német kisasszony. Vak bácsika, miért nem hozta a játékot? Mondtam anyukának, nem mer eljönni, mert nincs meg a játék.

– Melyik játék? – simogatta a napos haját.

– Azt mondta, vak bácsika, hogy majd hoz színes golyókat. Szemekből golyókat. Üvegszemeket – és játékosan duzzogott. – Nem is szeretem. Nem hozott.

– Nem szeretsz? Nincs már, Lilike, nincsen – vak bácsika szegény ember.

Hosszú csend.

– Vak bácsika, magának úgysem kell – vonakodó kétkedés –. Adja nekem.

– Mit, Lilike?

– Vak bácsika úgysem néz velük – és Tövis szeméhez nyúlt –, adja nekem… jaj, fáj, vak bácsika, fáj… – sikoltozott a gyerek. – Fräulein, Fräulein! – szaladt. – Megütötte a kezemet.

Van a regénynek egy feledhetetlen nőalakja: Bató Magda – valamennyi közt a legszimpatikusabb és legigazibb. Csak itt-ott tekinthetünk lelkébe, s mégis úgy érezzük, hogy ő az egyetlen, aki a teljes ember képét hagyja vissza emlékezetünkben. Mikor a regény vége felé hirtelen eltűnik, mintha a mi életünkből hullott volna ki.

Pedig sok mindent nem tudunk felőle.

De cirógató bársonytenyerét még most is érezzük. A hangja meleg selyemsál, csupa szín és könnyező jóság. Késő éjszaka minket vár haza meleg szobával, aggodón és virrasztva.

Úgy ismerkedünk meg vele, mint a tüdőbajos Bató Béni húgával.

S egyszer karácsonyéjjel hosszú, elnyújtott sikoltás riasztja fel a szomszéd szobában alvó Tövis Pétert.

Rekedt suttogás:

– Magda, hát nincs szíved? Más ember leszek. Karácsony van.

Fülelt.

– Válj el, ha nem bírod, megmondtam.

– Nem, nem tudok nélküled… Elpusztulok. – Csönd. Valamit mondott a leány. Bató őrjöngve kiáltott: – Ne… ne… maradj. Esküszöm, soha többet… Máma karácsony van.

Csend, mint a kriptában… Új hang hasadt bele a mozdulatlanságba. Megolvadt tőle a hideg magány, és megvillant a homályban egy elmosódott emberszem:

– Magda, engedd, hogy égjen a villany. Nézni akarlak. Már egy éve nem láttalak.

– Ezek testvérek? Nem… Kovács öngyilkossági kísérletről beszélt. Ott van a kiindulási pont a Mascotte-bárban, onnan robbant ki minden… A férj nagyon becstelen lehetett, ő taszította sárba. De nagyon szeretheti mégis… és Magda milyen jó. Itt maradt, mert szánja, szánja, de megveti…

*