| A forró napfénylocsolta Szobor tér villanyórája háromnegyed hármat mutatott, mikor hajlott hátú, széles vállú, középtermetű öregember tűnt fel az autótaxipark végén.
Furcsa, idegenszabású ruha volt rajta, s a fején: szürke keménykalap.
Megfásosodott, nehézkes járással ballagott a második ívlámpa oszlopáig, ahol beszélgetve és cigarettázva sofőrök ácsorogtak – s kissé hűvösen, de mégis jóakaróan odabiccentett fejével.
– Jó napot! – Kocsit keresek – kétfogatú gumirádlist – szólt öreges hangon.
– Nincs gumirádlis – válaszolta a soros sofőr. – Tessék autót parancsolni.
– Nem, köszönöm. Bevárom, míg visszajön valamelyik.
– Arra hiába tetszik várni – jegyezte meg az egyik autóra könyöklő, nyúlánk termetű, elegáns gépkocsivezető. – Uraságod bizonyára idegen, hogy nem olvasott semmit a lófogatú kocsik beszüntetéséről – tette utána előzékenyen.
– Idegen vagyok – válaszolta az öregember. – Hát beszüntették a lovas kocsikat?… – tanácstalankodott maga elé. – De mikor?
– Már hetedik esztendeje.
– Úgy? Hát akkor mégis autón kell mennem.
– Tessék, parancsoljon – nyitotta ki kocsija ajtaját a soros. – Hova méltóztatik?
– Hová?… Hová?… Annyi sok helyre el szeretnék menni… (Annyian várnak rám…) Hát – vigyen el talán legelőbb a Wallenstein utcába. – Igen, Wallenstein utca 6.
A frissen lakkozott autó kirepült a tágas Szobor térről, s zegzugos utcákon s egy széles sugárúton át[8]suhanva befordult egy ósdi épületekkel megrakott utcába, s jóformán nesztelen fékezéssel állott meg a rozoga, kétemeletes 6-os szám előtt.
A sofőr kisegítette az öreget.
– Itt várjon, kérem, reám. Lefoglalom egész napra – nem, az egész estére.
– Kérem – szólt udvariasan a sofőr.
Az öregember felballagott a hűvös lépcsőházban a második emeletre, meg sem nézte az ajtó melletti sárgarézlemezbe belekarcolt nevet, csak becsöngetett, s várt öreges-izgatottan.
Bizonyosan most jön ki az irodából, mindjárt hallani fogja nyugodt, csendes, elegáns lépteit – mindjárt kinyílik az ajtó, s magas homlokú, keskeny, megfontolt arca kíváncsian tekint ki majd a folyosóra.
Ó, hogy fogja majd a régi barát kezét szorongatni, s milyen izgalmas lesz, ha majd autóján átröpíti a folyón túl elterülő villanegyedbe, s ott, ahol a bólogató erdőzöldből a legkedvesebb, piros tetős épületek kukucskálnak ki az útra, csak úgy odavetőleg megkérdi: „Melyiket szeretnéd?” – S mikor barátja tréfás szkeptikussággal megjegyezné: „Ezt itt!” – akkor ő csak vállára tenné a kezét, s ennyit mondana: „A tied!” – S a dollárkötegeket elővenné duzzadó zsebéből – „Ez mind-mind a tiéd, édes jó barátom!” – Ó, mily öröm lesz belenézni akkor abba a csodálkozó, sohasem hívő – okosan jóságos, tiltakozó arcba!…
– Kit tetszik, kérem, keresni? – nyitott rá egy hűvösen ébresztő hang.
– Dr. Mihályfi urat keresem. – Talán nincs itthon?
– Dr. Mihályfi úr meghalt.
Dr. Mihályfi úr meghalt? – s az öregember könnyektől elhomályosuló szemmel a vaskorláthoz támolygott, hogy megfogóddzék. – Mikor? – Mikor? – motyogta révedező hangon, s elnézett valahová messze, az égbe, a végtelenbe.
– Már negyedik éve – válaszolta az új lakó, s várakozva állott tovább az ajtóban.
– Negyedik, negyedik éve… Hogy én ezt nem tudtam. – Köszönöm, köszönöm. Jó napot! – s fáradtan indult lefelé a lépcsőkön.
– Jó napot – válaszolta az idegen, s hosszan, részvéttel nézett utána. [9]
Az öreges, botorkáló léptek lassan alászálltak a lépcsőház mélységébe, mintha nyirkos kriptába ereszkednének lefelé.
– Hamar tetszett visszajönni – jegyezte meg az odalenn várakozó sofőr. – Biztosan nem talált senkit sem otthon a nagyságos úr.
– Senkit, senkit sem találtam – s fáradtan dőlt hátra az ülésen.
– Hová méltóztatik parancsolni az autót?
– A Szimfonikus kávéház esik ide a legközelebb. Menjünk először oda.
– A Szimfonikus kávéház nincs meg már, kérem.
– Dehát miért?
– Bezárták, mert nem ment.
– Ilyet!… Az a szép, nagy, régi kávéház!… Hogy megváltozott itt minden. – Hát a Firenze megvan-e még?
– Az meg. Annak biztos, jó vendégei vannak.
– Miért, kik járnak oda?
– Környékbeli hivatalnokok. Rendes, napi vendégek.
– S ezek biztos vendégek? – kérdezte az öregember gúnyosan tamáskodó arcfintorral. – Akiknek még kávéházra sem telik. Talán inkább kereskedők, vállalkozók, sportemberek, tőzsdegazdagok – szerencsesztárok?
– Nem, kérem. Úgy, ahogy mondtam. Most a biztos állású hivatalnok a legjobb kávéházi vendég. – Látszik, hogy nagyságos úr régen elkerült innen.
S a kocsi óvatosan tülkölve kifelé indult a sugárútra, elhaladt a hatalmas saroképület előtt, ahol valaha a Szimfonikus kávéház állott.
(– Hol lehet most az öreg Marci főúr, a legelegánsabb, leghalkabb főpincér, akit csak valaha ismert, s aki oly kifogástalan úr volt tetőtől talpig, hogy megtiszteltetés volt az emberre nézve, ha az ő soha meg nem alázkodó, halk udvariasságával maga hozott el valamit. – Hol fog ráakadni? – Él-e még, s emlékezik-e még vajon reá?)
Pedig hogy szeretett volna találkozni vele. Meg akarta néki mondani, hogy akkor, amidőn oly hirtelen elment (megszökött), nem akart senkit sem megkárosítani, de a rácsapó tőzsdekrach idején nem tehette ki magát elfogatásnak. – Meg akarta néki mondani, hogy nem csalatkozott benne, amikor melléje állt, s leintette komoly közbelépésével a kávéházban botrányt inszcenáló, a rendőrséggel fenyegetődző komitenset. [10]
Ezt akarta néki most meghálálni, nem elkoptatott, szép, hamis csengésű szópénzecskékkel, hanem baráti erős kézszorítással, nevető szemekkel s gondtalan öregséggel.
Holnap, holnapután magándetektív-irodát fog megbízni, hogy felkutassák, mert meg kell találnia.
– Itt vagyunk, kérem – szólt hozzá a sofőr, s az autó odasimult az aszfaltjárdához.
Az öregember belépett az erősen átalakított kávéházba, de az ajtóban a visszaemlékezés meghatottságától meg kellett állania. Hiszen itt töltötte el valaha hosszokkal és besszekkel teli három utolsó esztendejének majdnem minden délutánját és estéjét, leszámítva a nagy krach utolsó hónapjait, mikor tanyáját végleg áttette a Szimfonikus kávéházba, oda is becipelvén mindenre rákényszerült, minden mindegy életét.
De a meghatódás pillanata elmúlt, a régi hely idegen volt számára. Hogy fogja benne megtalálni és feltámasztani csúnya-szép napjaival a felejthetetlen, régi Firenzét?
A magas, márványoszlopos szervírozóasztal ott állott most is a bejárattal szemben, de a két asszony közül már csak az egyik trónolt mellette, az a szép, fiatal, molett, hóarcú – ősz hajú, fonnyadt, még-mindig-szép Öregasszony.
A férjét kereste. – Széjjelnézett.
Sovány, öregember sétált végig a kávéházon – barnára aszott, pergamenarccal – megmeztelenedett, szürkéskék üvegszemekkel és fehér-sárga kóchajjal.
Nem állhatta meg, hogy oda ne menjen hozzá, s kezet ne nyújtson neki.
– Jó napot, Friedmann úr! – Nem tudom: emlékezik-e még rám?
A kávéház-tulajdonos csupa udvariasságból odanyújtotta a kezét, de idegenül nézett az érkezettre.
– Látom, nem ismer meg. Persze rég volt már, nagyon régen.
De ekkor már a fáradt arcú, szép öregasszony is odafigyelt, és egy egészen idegen nő is rátámaszkodott a márványpultra.
– Ott volt, kérem, az én állandó asztalom a telefonfülke közelében, az oszlop mellett. Persze régen volt, van már vagy tizennégy éve. – Én vagyok Illés Tibor.
A kóchajú öregember végigsimította a homlokát.
– Illés… Illés – mormogta fás, reszelős hangján. – Nem, nem emlékszem. [11]
–Was sagt er? – Wie heisst er? – szólt odahajolva a felesége. – Illés? – Ja, ja, Gyula! – Kannst du dich schon erinnern? – Die Zeitungen… Kostgeld, anderte Werte…
– Illés? – Ja, ja. Aber nicht Kostgeld – Wertpapiere.
– Be volt zárva? – súgta oda kérdőn, de mégis hallhatóan az idegen asszony.
– Igen, Illés – s a kóchajú öregember lassan félrefordította a tekintetét.
– Igen, én vagyok az az Illés – nyomta meg az öregember utolsó szavait. – Hogy mi mindent írtak akkor rólam az újságok, nem tudom, de nem is fontos, mert nem vártam be a teljes összeomlást. – Külföldre utaztam, s ügyeim rendezését ügyvédemre bíztam.
Nem, nem ilyen találkozásra számított, mikor belépett a kávéházba. Azt hitte, hogy ők is örülni fognak a viszontlátásnak, csak örülni, de semmire sem emlékezni. Sem tapintatból, sem egyébként.
Mit mondjon ezek után nekik? – Hogy mindenkit kielégített? – S hogy nem tartozik többé senkinek sem? Mit változtat ez azon, hogy megbélyegzett? Ezeket az embereket csak eggyel lehet a maga számára visszaszerezni, a pénz fitogtatásának olcsó gesztusával. – Legyen meg hát!
– Ügyvédem azután összes ügyeimet likvidálta. Én azonban nem jöhettem mindjárt haza, mert fel kellett előbb szabadítanom a befektetett tőkéimet – mondta szenvtelenül. – S most itt vagyok, nagyobb emeletes házat szeretnék venni, s valamihez kezdeni, mert az ember nem lehet el foglalkozás nélkül.
– Ja, ja, az ember nem lehet el munka nélkül – bólogatott rá Friedmann.
Illés közben pénztárcáját vette elő, s ezerdolláros bankjegyet húzott ki belőle.
– Ha volna szíves Friedmann úr beváltani. Nincs nálam elegendő hazai pénz – tette utána.
– Hogyne, nagyon szívesen…
A dollárgesztusnak megvolt a hatása. A dollárigazság a milliomos gazembert újra társadalomképessé tette, csak örülni tudó és örülni akaró becsületes öregemberré nem.
De Illés megelégedett ezzel a sikerrel is. Mert szeretni akart, jó akart lenni – hálás szívvel adakozó azok iránt az emberek iránt, akik egyszer szintén abban [12] a fétises atmoszférában lélegzettek, melyben az ő többé-soha-vissza-nem-hozható énje élt – hol szomorúan füstölgő, magányos gyertyalobogással, hol vakító rakétaszikrázással – az ő csúnya, százszor megtagadott, össze-visszafoltozott énje, akinek kezét jól esnék azért még egyszer megfogni:
– Hát igazán te vagy?
– Igen, én voltam…
Halálos fáradtsággal emelte fel múltakba süppedt fejét.
– Jöjjön, Friedmann úr, s üljünk le az én régi asztalomhoz. Tegye meg a kedvemért.
– Gut – bökte ki amaz szivarcsutkás szájából, s száraz karólábait mereven dobálva, szótlanul indult Illés régi asztalához.
Mikor öregesen kászolódva letelepedtek, Illés az öreg kávés felé fordult:
– De most ön is rendel valamit. A viszontlátás örömére.
– Gut – bökte ki ismét rábiccentve a kóchajú, pergamenarcú, üvegszemű koponya, s nagy, pecsétgyűrűs csontujjával lassan kopogtatott a tálcán:
– Pincér! – Herr Kellner – köpte ki a szavakat folyton szivarozva.
– Tessék! – Mit tetszik parancsolni?
– Feketét, konyakot – pöfékelte maga elé. – Ja, küldje ide a szivarost.
– Szivaros!
– Tessék, szivar.
– Gut – s kiválasztott egy szép barna médiát. – Vágja le.
Csatt… katt… pöff… pöff…
– Und Sie? – Ja, persze, maga pipázik – mert Illés akkor már előszedte a kis matrózpipát.
– Katt – hallatszott az öngyújtó hangja – Pöff, pöff…
– Tessék: fekete, konyak.
– Cin – szólt röviden lecsapva az egyik kávéskanál.
– Hüpp, hüpp… futott le a feketekávé.
– Csirimp – némult el jelentéktelenül a visszatett feketekávéscsésze.
Csend. Pöff, pöff…
Az öreg csontok békésen elnyújtóztak, az öreg szívek csendesen egymáshoz melegedtek. [13]
(– De jól esnék így elüldögélni…) – pöfékelte tova gondolatait Illés.
(– De jól esik így pihenni) – rágta lassan gondolatait a másik.
– A kávéházban még mindig lézengenek – kezdte el Illés – úgy, mint akkor. – Persze, meleg van. – Hogy szikrázik a nap a fellocsolt járdán! – Mintha nem is változott volna az élet.
– Nem, nem. Minden elmúlik – mondta fáradtan a kávés, s lassan kihamvadó életére gondolt. – Pöff, pöff…
– Kik járnak még ide a régiek közül? – kezdte újra Illés. – Én még név szerint emlékszem jó és rossz ismerőseimre. De Ön – valószínűleg csak arcuk után emlékeznék rájuk.
– Ja, ja – a régiek. Talán, ha legfeljebb kettő.
– A többiek: pöff… pöff… Régen volt… Vannak – biztosan élnek még a városban, de innen elmaradtak, megöregedtek… Az élet megrágta, megette őket… Nincs pénz, nincs pénz… Új idők, új emberek… Pöff, pöff…
– Ilyenkor szoktak jönni – tűnődött el Illés, s a matrózpipát kivette a szájából. – Balog, a szeplős arcú, albínószemöldökű, vasöklű, automatamérnök. – Megállt az egyik asztalnál, megállt a másik asztalnál. Mindenütt belekóstolt egy kissé a lapokba, s végre hozzám telepedett – furcsa, szökdécselő járással: Á, jó napot, jó napot! – Illés! – Maga már itt van? – S tenyeremet oldalról elkapva megszorongatta. – Pincér! Pincér! – Halló! Kávét: hideget, szűrve. – Dupla porcukorral. – Pincér! – Gyalázat! – Hát nem hallja? – (félre: barom!) – Pardon, Illés, mindjárt jövök. – Á, guten Tag, Herr Professor! Wollen Sie einen guten schwarzen Kafee? – Halló, újságos… – Halló, kenyeres! – Halló, Bimbula! – Egy friss vajas-túrósat.
– Friss? – Itt van 25 000. – Adjon vissza. – Mit mond? – Ja, vonjon le 2000 borravalót. – Tartozom még? – Hát azt is vonja le… Á, jó napot, mérnök úr!
– Hogy van? – Nem jön ma este moziba? – Ma a Titkok háza megy az Urániában. – Na végre, hogy hozza a kávét. – Itt vagyok, Illés, itt vagyok. – Ugye hamar visszajöttem? – Pincér, vigyen egy feketét a Herr Professornak is. – Mi újság, Illés? Ráér ma este? Kimegyünk az Urániába. – Nagynét elküldöm a jegyekért. – A darab? – Fenomenális! – Halló, itt van a pénz az újságért. – Mi újság a tőzsdén? [14]
Csend. – Cin. – Szörp. szörp… Csirimp… Katt…
– Mi van a Herr Professorral?
– Évekkel ezelőtt meghalt a szegényházban… Pöff, pöff…
Illés tűnődve nézett bele az elgomolygó füstbe. Eszébe jutott ifjúkora: Turgenyev – A füst c. regénye… Az másféle füst volt. – Messzi, idegenben tovaszálló – nehéz, szomorú – őszi orosz-esős… Hová lett a régi világ?
Mindketten hallgattak.
– Hol van a nagyságos úr? – kérdezte a főpincért egy túlbuzgó, békaszájú, nyurga öregasszony.
– Amott ül az oszlop mellett azzal az öregúrral.
S a kis asszony már lódult is nagy sietve, mint valami kopott szőrű, jelentéktelen, szürke házi patkány.
– Jó napot, Friedmann úr. – Tessék, kérem: beváltottam az 1000 dollárt. Itt van az elszámolás. Tessék megolvasni. Stimmel, rendben van.
S mint aki megint jól végezte a dolgát, gőgös-elégedetten emelte fel a fejét.
Illés letette a matrózpipát, s mosolyra derülő szemekkel nézte az öregasszonyt.
– Maga, maga az Nagyné? – Hát még mindig itt van? – S még mindig olyan frissen talpal? Ezt se hittem volna.
– Ja, kérem… Hol tudna már másutt megszokni az ilyen öreg házibútor? – De – most széles békaszáját még szélesebbre húzva, negédes mosollyal fordult Illés felé – kit tisztelhetek a nagyságos úrban?
– No, Nagyné, hát azt már nem hittem volna, hogy maga nem ismer meg engemet, a legjobb 25 000 koronás kuncsaftjainak egyikét, aki miatt annyiszor kellett korán kitalpalnia. – Próbáljon csak visszaemlékezni, s nézzen csak meg jobban.
– Jé – kiáltotta el magát hitetlenül a vénasszony, miután jobban szemügyre vette –, az Illés nagyságos úr.
– Bizony, bizony, én volnék az – de a kassza felől hátrakiabáltak:
– Nagyné! – Nagyné! – Keresik.
– Bocsánatot kérek, nagyságos úr, de hívnak – s furcsán tötyögte, aprózta szavait. – Ha meg tetszik engedni, később visszajövök.
– De úgy is legyen, Nagyné! [15]
– No, mit szól hozzá? – fordult Illéshez a kávés, szivarcsutkáját a hamutartóba nyomva. – Ugye régi darab? – Ha az egész személyzet ilyen volna.
Azután újból kopogtatott a tálcán.
– Pincér, küldje ide a szivarost.
– Tessék: szivar.
– Adjon egy médiát.
Csatt… pöff, pöff… Hallgattak. Az öreg kávés kezdte el a beszélgetést:
– Hát mondja, Herr Illés, csakugyan házat akar venni?
– Igen, az a szándékom.
– Nagyon sok eladó ház van most a városban – ez is az. – Nem venné meg. – Egy ilyen ház! No, mit szól hozzá?
– Beszélhetünk róla. – Mi az ára?
– Négymillió.
– Megfelelne. – Majd megalkuszunk.
– Opcióm van rá – rukkolt ki Friedmann.
– Annál inkább. – S mikor lehetne a részleteket megbeszélni?
– Holnap délelőtt felmegyünk a háziúrhoz, s utána a közjegyzőhöz.
– Holnap délelőtt? – Jó, tíz órakor. – Dollárcsekkel fizetek – tette utána Illés.
– Gut, stimmt. – Fizetés dollárcsekkben. –Tehát holnap délelőtt 10 órakor. – A boltot biztos megcsináljuk. – A ház konveniálni fog. Kezet rá. S most én fizetek.
Tálcakopogtatás.
– Halló pincér! – Halló, Herr Kellner.
– Mit tetszik parancsolni?
– Tessék, Herr Illés, rendelni.
– Fekete s egy pohár konyak. Csakúgy, mint tizennégy évvel ezelőtt.
– Gut – detto. – Fekete, konyak.
Pöff, pöff, pöff…
– Tessék, itt a fekete és a konyak.
Illés felhörpintette a kis pohár italt, s maga elé tűnődött. – Sohasem gondolta volna, hogy valamikor tulajdonosa lesz annak a háznak, melynek kávéházában oly nagy nyomorúságban töltötte el legelső estéit. – Sok estén át: kávé volt a vacsorája és újság – vagy egy-egy könyv, melyet valamelyik barátja kölcsönözött néki. Azelőtt nem sokat olvasott, de az 192l-es nyomortélen [16] megismerte az olvasás gyönyörűségét. – Különösen az északi írók műveit szerette meg. Legközelebb állottak lelke hangulatához. – Néhány könyvet kétszer is elolvasott. S ekkor került össze Balog mérnökkel, aki szintén olvasgatott vele 12 óráig. – S egy óra tájt felvette rossz télikabátját, s haza ballagott a sötét és jéghideg, hónapos patkánylukba. – Még élénken emlékezett rá, hogy nem volt már semmi eladható értéke, csak a kisujján egy briliánsgyűrű. A főpincér tudta, hogy nincs pénze, mert akkor már egy hete hitelezte a vacsorakávéját, s meg akarta venni. De ő nem adta el. Valamikor a legnagyobb nyomorbeköszöntő előtt vette valakinek ajándékba. De sohasem adhatta át. Mert már elkésett. Utolsó százasain vette. S így nem akart tőle megválni. S egyszer, pár nappal utóbb elvesztette. Lecsúszott lesoványodott kisujjáról.
Mindegy! – nyomta el elérzékenyedését. – Holnap meg fogom venni a házat. – Hirtelen a kávéshoz fordult:
– De a kávéházzal együtt ezt az asztalt is megveszem örök áron a magam számára. Rendben van? Ide csak az én vendégeim ülhetnek.
– Gut, ezt is megcsinálhatjuk. – Holnap ezt is írásba foglaljuk? – kérdezte szokásos fanyar mosolyával az öreg kávés. – Furcsa egy ember maga, Herr Illés. – Erről eszembe jut valami. – Emlékszik még arra az emberre – a nevét elfelejtettem már –, aki amikor kiszabadult a slamasztikából, tetőtől talpig felöltöztette a Herr Professort, s 25 000-sekkel teli pénztárcát dugott a zsebébe. –No, de milyen nevetségesen önérzetes lett akkor a bolond professzor… Pöff, pöff, pöff… No, de most már én is fölkelek, s utána nézek az üzletnek. – Ennyit már régen nem ültem. – Hát akkor holnap reggel találkozunk. Biztosan várom. – Jó napot, Herr Illés, ha netán elmenne. – A viszontlátásra.
– Jó napot! – A viszontlátásra.
Lassan kezdődő lárma.
– Halló, kenyeres, halló! – Terasz, jobb három.
– Pincér, kérek egy jegeskávét. – Halló, újságos! – Hozza ide az esti lapokat!… Főúr, hol a pincér… Kassza, blokkot! Két málna, egy limonádé… Főúr, kérem, nem volt itt még a Ligeti úr? – Nem. – Köszönöm… Sonnenfeld úr, a telefonhoz! – Sonnenfeld úr!… – Nincs itt Kohn bácsi, még nem jött meg.– A fene! – Halló, még nem érkezett meg… Halló, pincér! – kérek [17] két tojást pohárba… Szivaros!… Kassza, blokkot! – Egy pakli kártya…
Nagyné lihegve jött valahonnan.
– Á, jó estét, jó estét, Illés úr! – sipítozta már nyolc lépésről – Mit tetszik parancsolni?
– Jó estét, Nagyné. – Nem tud valamit a régiekről? – Ki jár még ide közülük?
– Hát bizony nem jár ide a régiek közül már senki sem. – Tessék körülnézni. – Csupa új arc… Ja, a Balog mérnök úr? – Kiment a bátyjával Amerikába.
– Nem tud valamit róluk?
– Semmit.
– Hát Rédey malomigazgató?
– Tönkrement, kérem, a részvényei miatt. Azt tetszik kérdezni, hogy most hol van? – Meghalt. Egyenesen éhen halt a kisgyerekével… Tetszett emlékezni dr. Rizskásás vezérigazgatóra? Csődbe került. – Jé, milyen bukás volt! – Most könyvekkel házal.
– S mi van Kolozsvári századossal?
– Itt tetszik maradni 11 óráig? – Itt? Hát akkor látni fogja, Illés úr. – Egy kis gyerek fogja bevezetni. Rossz, civil ruhát visel.
– Talán csak nem kell koldulnia?
– Miből élhetne másként!… De ő nem tudja. Nincs észnél, mióta főbe lőtte magát.
– De hát miért?
– Hát itt ülnek, kérem, egyszer este, éppen ennél az asztalnál, mikor bejön a kis Schmidt detektívfelügyelő, s odalép az asztalhoz: „Kolozsvári úr, kérem, jöjjön velem!” – Csak tetszett volna látni, hogy elsápadt, de vette a kalapját és ment. Én még hallottam, amikor Schmidt úr a fogai között odaszólt hozzá halkan az ajtóban: „No, ezt megcsináltad.” – És éppen Schmidt úrnak jutott. Pedig tudja, Illés úr, hogy milyen jó barátok voltak.
– Bezárták talán?
– Igen S mikor kikerült, fejbe lőtte magát. De megmentették. Csak az eszét vesztette el. – Valami szegény ember vette magához, s gyerekét küldi vele koldulni… Valamiből csak élni kell; nem igaz?
– Élni… sóhajtotta maga elé Illés.
– Nincs itt már senki a régiek közül, mindenki leégett.
Illés maga elé tűnődött. [18]
– Hogy megy az üzlet? – kérdezte pár pillanat múlva.
– Lassan, kérem, nagyon lassan. – Most csak kis dolgok vannak. Az ember egész nap pár fillérért kénytelen szaladgálni. – Bizony – hol vannak azok az idők, mikor még Illés úr járt ide? – Azok üzletek voltak – jó, finom boltok.
S a vénasszony szeme a magasztaló lelkesedésben egészen felragyogott.
Hallgattak. Illés néhányat szippantott a matrózpipából, azután a tálcára tette.
– Nagyné, kérem.
– Tessék, Illés úr.
– Maga most elmegy oda, ahol utoljára laktam.Még öt évvel ezelőtt megvolt az a ház.
– Most is megvan.
– Hát akkor elmegy, s megtudakolja a házmestertől, hogy nem-e eladó. – Ezt a bankót adja néki oda, akkor igazat fog mondani. – Talán azt is megtudhatja, hogy mibe kerül. – Azután jöjjön vissza, s mondja el, hogy mit végzett. – Itt fogom várni.
– Megyek, Illés úr. – Mindent el fogok intézni.
– Siessen, Nagyné…
– Apus, itt van szabad szék a szomszéd asztalnál – csilingelte egy fiatal leányhang Illés fülébe. – Szabad, uram? – Megengedi?
– Szabad, kislányom – válaszolta Illés, s gyönyörködve nézte az ide-odaröpködő üdeséget.
– Biri, nézd, milyen meleg szeme van ennek az öregembernek – súgta odahajolva a fiatal, barnahajú leány barátnőjének, s tompa fényű hókarját gyöngéden végigfektette a feketés-vörös széktámlán.
Halkan kezdődő cigányzene. A banda élén a feketehajú Dorogi prímás.
Rég elmúlt, fecskehangú, hegedűs esték. Hegedűcsicsergéssel üdvözölt és körülrepdesett, éjszakai napfelkelték.
Meredek fjordszikla – Solveig dalával az ormán. Zengő, téli hajnalhasadás a végtelen tenger felett.
Apró morgásokkal jönnek, előbújnak a manók. Kísértetiesen megelevenedik a mohos fatörzseivel szétterebélyesedő zeneerdő.
Zeneszerpentinekkel leterített, hófehér asztalok – levegőben megfüggő zenegirlandok. [19]
Koromsötéten ásító, éjszakai utcák. Egyedülvalóság. Sápadt lámpás zugkávéházak – kiszakadozó Szonya-foszlánylok – asztalra boruló életsírás, tépett lelkű, éjfélutáni emberek között…
– Jó estét, Herr Illés! – Pöff, pöff, pöff… Maga még itt van? – Inspiciálok. – Jó gazdának muszáj. – Mi az? – Még nem vacsorázott? – Pedig jó vacsora van. – Van serpenyős rostélyos is. Nem szereti? – Jó békebeli. A szélei lecsüngenek a tányérról. – Milyen adag! – Majd meglátja. S azután egy üveg finom rizling. Vagy inkább sör? – Rizling? – Gut.
Tálcakopogtatás.
– Herr Kellner! – Serpenyősrostélyost hozzon ide, s egy üveg rizlinget. Az extrából. – De gyorsan! – Kenyeres! – Gyere ide! – No, itt van, rendben van. – Pöff, pöff, pöff…
A szomszéd asztalnál felfigyeltek. – Ki lehet ez az öregember? – Illésnek jólesett szemük simogatása.
– No, most elmegyek. Később megint erre nézek. Jó vacsorát.
Tányér-, tálca-, pohár- és kanálcsörömpölés.
Asztalhúzogatás és széktologatás.
Palackdurrogás.
Künn, a konyhában nagy igyekvéssel döngeti a sárgaréztörő a mozsártalpat. Egészen beletüzesedett, s nem akarja abbahagyni.
Hirtelen leszaladó zenefüggöny.
A szerteszállongó vacsoragőzök között lassan kivirágoznak az asztalszigetek, s a hófehér és tarkaruhás, finomkelyhű leányvirágok karcsún és kívánatosan hajlonganak a hűs esti fuvalomban.
A virágszigetek tájékáról leánycsicsergés száll fel, és halkan húz tova a levegőben.
Nedvesen pirosló, mosolygó asszonyajkak zengő kacajokat tördelnek, s az illatos virágágyak felett mély hangú dongással zümmögnek tova a férfiszólók.
Kocogó sietés, az asztal előtt sietve áll meg Nagyné.
– Megjöttem, Illés úr, megjöttem. Mindent elintéztem.
– No, mi újság?
– A ház nem eladó, de ha jó vevő akad rá, hát meg lehet kapni. Az öreg nagyságos asszony nem akarja elkótyavetyélni – mondta a házmester. – Azt hiszi, hogy két és fél millióért meg lehetne kapni. – Ja, igaz. Mit tetszik gondolni, kivel találkoztam? – A kis [20] Pászty Évikével. Még mindig olyan kicsi. Pedig már harminc éves lehet. – Nem ment férjhez. Óvónő a városnál.
– Beszéltek rólam valamit.
– Bizony elmondtam, hogy a nagyságos úr küldött. Egyszer úgyis találkoztak volna. – Jé, hogy megörült. – „Mit mondtam, anya – szólt be a szobába – Illés vissza fog jönni”. – „Mondja meg Illés úrnak, hogy mi nem felejtettük el, csak jöjjön fel hozzánk!” „De megmondja ám, Nagyné!” – kiáltott utánam. – „Megőriztük a régi rézbútorait is,”
– Köszönöm, Nagyné.
S bankópénzt nyújtott az öregasszonynak.
– A régi 25 000-es helyett – tette utána.
– Köszönöm, Illés úr. – Jó éjszakát.
– Jó éjt.
Illés magába mélyedt. Mit adott ezeknek az embereknek, mikor náluk lakott? S mégis jóakarattal voltak irányába, még a legutolsó napok alatt is. Sohasem éreztették vele megvetésüket. Pedig semmire sem számíthattak. És most a legelsők, akik örömmel várják vissza. – Holnap el fog hozzájuk menni. Valamit tennie kell érettük. – Eltöprengett. Mi lesz a meglepetés? Az öreg házra gondolt. Meg fogja azt is venni. Mindegy, hogy mily irányban gyakorolja a jótékonyságot. Azután leromboltatja a régi falakat, s újat építtet fel a nyomoremlék helyén. – Igen – napközi otthonra gondolt – Évike régi álmaira – szegény apró gyermekek menhelyére.
A szívéhez nőtt emlékpókhálós bútordarabokat pedig ledobáltatja az örömszívó, sötét padlászugokból, s nyitott szájú olvasztóhoz talicskáztatja. Hadd legyenek újból frissen sistergő, tovahömpölygő vér – ezer és ezer új formacsodába vágyó.
Holnap, holnapután pedig kétszobás kuckót fog valahol egyelőre kibérelni. – Nem lesz az sem lakás, sem iroda. – S ott fog üldögélni a rács mögött, szemén az ismeretlenség nagy, zöld szemüvegével, s közömbös faszáraz hangon beszélni fog idegen emberekhez, akikről megfeledkezett az emberi társadalom:
– Megbízóm elhatározásából közlöm önnel…
S tatarozni, bútorozni, építgetni fogja az emberi szívek hajlékait.
Kiverte a hamut a kis matrózpipából, és visszatette a zsebébe. [21]
Egy emberre várakozott még, akit kisgyermek fog bevezetni.
A falióra fél tizenegyet mutatott.
A zenehullámok fel-felcsaptak, s mint sóhajfüggönyök hullottak vissza.
A morajlás lassan megritkult, megvékonyodott, magányos hangok és neszek disszonánsan karcoltak ki az elcsendesülő hangegyvelegből.
A tarkavirágos asszony- és leányszigetek eltűntek, s váratlan-hirtelen szenvedélyes hegedűszóló zokogott bele a hamvadozó éjszakába.
A Mozart tér felöli ajtón kicsiny, rongyos gyermek lépett be, s magas, sebforradásos, kopott-ruhás – merev nézésű embert húzott maga után a kávéházba.
Illés nem vette le róla tekintetét, s izgatottan figyelte, mint közeledik a kolduló duó asztala felé.
– Szabad, kérem – fordult felé a kisfiú a megszokott frázissal, s kalapját nyújtotta.
Illés azonban felállott, s megfogta a rongyos embert karjánál fogva.
– Kolozsvári! – Kolozsvári! – Hát így kell találkoznunk… Kolozsvári!
Az ember meredten nézett maga elé.
– Kolozsvári, hát nem emlékszel rám? Illés beszél hozzád. Illés. Felelj, kérlek.
– Nézd: segíteni akarok rajtad – s papírpénzt lobogtatott a szeme elé – Kolozsvári!
Semmi.
Illés megfogta a két karjánál fogva, és le akarta maga mellé ültetni. De Kolozsvári húzódozó mozdulatot tett.
– He… hi – hörgött ki belőle a két artikulátlan szó.
– Bácsi, kérem, ne bántsa – könyörgött a kisfiú, s megfogta Kolozsvárit a kezénél, mire az lecsendesedett.
– Szegény ember, te! – eresztette el Illés Kolozsvári karjait.
– Hol laktok, kisfiam, hadd menjek el hozzátok.
– Jaj, ne, bácsi. Megvernek otthon.
– Hát menj utadra… Szegény emberek!
A kisgyermek ijedten húzta kifelé a magatehetetlen embert, aki térdben görcsös lábakkal lódult, és csoszogott utána – szemével folyton mereven előre nézve.
Illés magába roskadt. [22]
Íme, így kellett találkoznia egyetlen megmaradt barátjával, akire odakünn a legkevesebbet gondolt.
Holnap követni fogja őket, de orvost is visz magával, és kiváltja a rabtartójától.
– Herr Illés, maga még mindig itt van? – kérdezte felé közeledve, erős botjára támaszkodva, fehér szalmakalappal a fején az öreg kávés.
– Nemsokára én is elmegyek. De úgysem tudok mindjárt aludni. Én már csak keveset alszom. – Nem tud valami sokemeletes szállodát, ahol hűvös és tiszta a levegő.
– De igen. Menjen a Tokióba. Teljesen amerikai technika, de a komfort finnyás európai. – Itt van még az autója?
– Itt. – Még ráérek kissé. – Nem nagyon fáradt, Friedmann úr?
– Ja, ja, nagyon fáradt vagyok. De aludni már én sem tudok, mint azelőtt. – Ha elhallgat az éjszaka, az ember sokat gondol a halálra.
– Én nem gondolok. – Én nem akarok rágondolni! – Az kiszívja az ember csontjából a velőt. (Mintegy maga elé:) Engemet a múltra, az elmúlásra való gondolás annyira bepókhálózott, hogy majdnem az őrültek házába kerültem. – Olvasta Hans Heins Ewerstől a Spinnét? – Nem? Hát, ne is olvassa el. – Pedig nagyszerű munka… Hallja, a cigány most Liszt rapszódiáját játssza. Róla jut eszembe: ő gyűlölte a halált. – Hagyja a halált, Friedmann úr! – Ki kell tépni a halálgondolatot a napfényre, hogy ott kiégjen, s elszáradjon. – Látja: én nem szeretem a szomorú sírokat. Csak a napfényeseket, tarka virágúakat és hivalkodókat. – Benn, az életlüktetés centrumában, hogy ne lehessen sírva rájuk borulni. – Nem, nem, Friedmann úr! S itt magasba lendült a hangja: Tömni kell a lelket – folyton, nyugtalanul tömni – új matériával, új élesztővel, hogy minden izomszál szüntelenül cselekedjék és dolgozzék… Futni, rohanni – olthatatlan, szomjas, ezerféle tenniakarásban, hogy ne legyen az embernek ideje megállásra, s hogy úgy essünk össze vágtatás közben, mint a gebe az út közepén!…
S itt magasba lendült hangja elfojtott remegésbe hördült, és fáradtan esett le.
– Nem gyújt rá még egy szivarra?
– Nem, nem szivarozom már többé.
– Én sem gyújtok rá. Pincér fizetek! [23]
– Mi volt kérem?
Bemondta – számoltak.
– Tessék – fizette ki a számlát. – Ez a magáé.
– Köszönöm. Jó éjszakát.
– Jöjjön, Friedmann úr, hazavitetem az autón… Nem? – Itt lakik a közelben? – Hát akkor Isten vele, a viszont látásra holnap reggel.
– A viszontlátásra, Herr Illés! – Also: vormittag.
– Igen, holnap délelőtt 10 órakor.
A száraz karólábak lassan tovabotorkáltak az aszfalton.
– Mehetünk. – Hotel Tokió! – Holnap legyen, kérem, nyolckor a szálloda előtt, és telefonáltasson fel.
– Igenis, kérem.
Ajtócsapódás.
Nyek… töff, töff, töff… srrrrrrr…
Illés hátradőlt. Holnap mindent rendbe fog hozni – mondta magában. Holnap… Kinézett az ablakon. Az autó egyre lassított. Szűk utcákon suhantak végig. Ni, itt van a sarok a régi lebujkávéházzal. Elfordította a fejét. Nem, nem akart semmire sem emlékezni.
Behunyta a szemét.
– Holnap mindent rendbe hozok – ismételte el kétszer is egymásután. S Pászty Évikére, Kolozsvárira s a jótékonysági terveire gondolt.
De mi volt ez? – Valami beleégett az agyvelejébe – hátul a nyaka felett. S egyszerre fájdalmas csavarodást érzett a fejében. Utána zavaros kluttyogást hallott, s valami elkezdett zuhogni – és egy éles tű szúrt bele mindig mélyebben és tüzesebben a velejébe… „Jaj”… hanyatlott el a feje, s nekiesett öntudatlanul az ablaküvegnek.
Az autó tovább suhant, s egyszerre lassítani kezdett, hogy megálljon a Hotel Tokió előtt. Ssssssssssss – hallgattak el a kerekek.
– Parancsoljon, kérem – nyitotta ki a sofőr az ajtót, s az élettelen fej rádőlt a karjára. |
Fejlesztette: GAS Softwares