Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

Mentül idősebb az ember, annál több ismerőse van a temetőben, s annál több nekrológ és emlékbeszéd az agyvelejében. Évről évre többen vannak az emberek közül odakint és kevesebben idebent. A város meg mentül öregebb, annál jobban telik meg sírokkal, úgyhogy végre halottak lakóhelyei fölé kénytelen építkezni az élni és lakni akaró nemzedék. Ha aztán ez a város: Róma, amelynek valaha, a cézárság fénykorában amerikai számú lakossága volt, másfél milliónyi, akkor ennek a városnak nem lehet kicsiny a temetője. Maga Róma ebből a szempontból nem is egyéb, mint egy nagy kriptája a világ históriájának; camposantói, sírkápolnái, bazilikái, katakombái, az óváros romjai mind csupa temetőóriások… Minden életre ezer halál esik itten.

De nemcsak emberek sírkertje Róma, hanem dicsőségé és koronáké is. Amikor még itten csinálódott a világ története, nem egy dicsőségnek, nem egy koronának itt ástak temetkezőgödröt. Igaz, hogy mindegyiknek jutott egy jelzőoszlop, érc- vagy márványemlék, de ma már ezek az emlékek is ott porladnak, ahol a csontok: a föld alatt; odalent mállanak széjjel, hol a feledés csöndje borul mindenre, ami odakerül.

A sok apró és nagy ember között, akik Rómában haltak meg s temetkeztek el, van egy egész sereg koronáztott fő is: császár, pápa, király és sok más című fejedelem. S jókora temető volna ez a „királyok temetője”, ha mindannyit együvé hantolták volna. A híres parterre des rois mellett léteznék akkor egy cimitero dei regi. S föltámadás esetén micsoda nagyszerű fejedelmi kongresszust fognak tarthatni ezek, ha ugyan elférnek – a Colosseumban!

Oh, mert ez a szépséges, nagy múltú községe a világnak nemcsak szült és teremtett nagy eszméket és kiváló embereket, el is temette azokat. Az eszméket az index librorum prohibitorum közzététele útján, a Girolamo Savonarola és Giordano Bruno fölmáglyázása, a Galileo Galilei agyonkínzása és más ily szeretetre méltó eszközök által; az embereket pedig katakombák útvesztőibe, templomok boltozatos kriptáiba és camposantók megszentelt földjébe, melyre árnyat bocsát a ciprus szomorú koronája és derűt a márvány fehér fényessége. De az előbbiek föltámadnak, Giordano Bruno szobra ott emelkedik a Campo de Fiorin, s a Galileo szelleme ott kísért modern tudományunk minden lapjain, míg az emberek… Nos, azok el vannak temetve. Ők nincsenek többé, csak még némi kis történetük van. Az idő nem tudta teljesen agyonütni őket; tovább kell figurálniok abban az érdekes mesében, amit históriának neveznek, s azért jegyeztek föl, hogy okuljanak [619] belőle az utódok. (Ezek azonban nem okulnak belőle.) Kettős mártíromság. Nekünk, apró embereknek csak egy komédiában kell szerepelnünk: az életben; nekik, szegény nagyoknak, kiváló erényűeknek vagy kiválóan gonoszaknak ama másikban is, hol alakjukat elferdítve, karikírozva, csúfítva vagy megszépítve, elnagyolva vagy kisebbítve állítja elébünk az a gazdag képzeletű férfiú, aki a múlt idők eseményeivel foglalkozik, s a történetíró díszes nevét viseli.

A halál különben csak közelről olyan rémületes. Szörnyűség elgondolni, hogy egy ismerősünk, akivel tegnap tarokkoztunk veszekedve, vagy szidtuk a kormányt közös megegyezéssel, már ma halott legyen, s hűlt helyét mással kelljen pótolni a játékban meg a politikai vitatkozásban, míg az, hogy Julius Caesar a „Brutus, Cassius és Társaik” összeesküvő cég merényletének áldozatul esett, éppen oly hidegen hagyja a felsőbb leányokat, mint a kevésbé érzékeny gimnazistákat. Friss sírok között szótlanul, mélabúsan járnak-kelnek az emberek, régi temetőkben úgy sétálnak, mint más rendeltetésű promenádokon – vidáman csevegve s a hölgyüknek udvarolva.

Ez az egész Róma, mely pedig pezseg az élettől, nem egyéb egy óriás temetkezőhelynél. Van benne néhány száz temető. Háromszáz és hatvanöt templomának mindegyikében nyugosznak emberek, akik egykoron éppen úgy örültek az életnek, mint a mai Róma lakosai. Sehol annyi misztérium a világon, mint Róma klasszikus földje alatt. Sose tudhatod ott, nem jársz-e egy nálad sokkal különb ember csontjai fölött. Kétségbevonhatatlanul uralkodik itt a hatalmas Mors Imperator, s magához szoktat mindenkit, a leghalálfélőbbet is. S talán azért, mert itt olyan sokan vannak elföldelve, talán azért félnek itten oly kevéssé a haláltól. S talán azért van itt kevesebb becse az emberi életnek, mint egyebütt? A halál diadala hozzászoktatta az embereket, hogy viszont ők is diadalmaskodjanak a megsemmisülés gondolata fölött. A temetések itt nem oly szomorúak, mint észak honában, s a temetők nem oly mélabúsak, mint magasabb szélességi fokok alatt, hol több a szomorúfűz, és kevesebb a derűs márvány. Az olasz temetők tán az egész világ legfehérebb sírkertjei. A sok hideg és fehér márvány valóságos múzeumokká teszi ezeket a camposantókat, a pizait, genuait, milánóit, bolognait, firenzeit, nápolyit és rómait, mert nemcsak halandó emberek vannak bennük örökre elszállásolva, de kitűnő szobrászok halhatatlan művei állanak őrt a tetemeik fölött, s biztosítják számukra egy nemét a halhatatlanságnak, egy nemét az életnek a halál után; – Piza világhírű temetőjét meg éppen nagyszabású freskók is díszítik, köztük az Orcagna híres Trionfo della Morte-ja, a temetőket benépesítő halál e legfényesebb illusztrációja. Az ilyen helyeken az ember keveset gondol a halottakra, sokkal többet a halhatatlanokra, kik ez emlékoszlopokat, szobrokat, építészi monumentumokat, szarkofágokat, domborműveket és [620] statuetteket megalkották. Nyugodtan, szinte élvezettel gázoljuk a halált, mert íme, e művészek győzedelmeskedtek annak eszméjén, s mink, akik szemléljük és bámuljuk e köveket, mi velük együtt szintén győzteseknek érezzük magunkat.

De vajon mi jobb (ha ugyan egyáltalában van a síron túl valami jó és valami jobb): az-e, hogy gyászba borult alakok, kesergő özvegyünk, bánatos fiaink és szomorkodó leányaink hajoljanak egyszerű sírkeresztünk vagy oszlopunk fölé, s évtizedekig ápolják a csontjaink felett emelkedő domb zöld fácskáit és színes virágait, avagy az, hogy a könnyező és virágos kegyelet helyett büszke és művészi márványemlék hirdesse évszázakig az utókornak, hogy itt egy valaha derék úriember vagy egy annak idejében szeretetre méltó asszonyság alussza örök álmait? Mert amint mondám, kevés becse van itt a máshol oly drága életnek, a magunkénak meg a másokénak is. S a római özvegy és a római árva nem veszi a halált s az elhunytak veszteségét oly komolyan, mint mi, északibb emberek, akiknek hűvösebb a napunk, de melegebb a szívünk, nekik a drága halottól való megválás s a temetés nem oly szomorú foglalatosság, mint hidegebb klímájú országok meghittebb, családiasabb embereinek, nekik a gyászos idő kurtább, mint minekünk, virágot pedig nem ültet halottja emlékének a római matróna, a római özvegy és a római árva. A halott úgyszólván maga megy ki utolsó nyugvó helyére; csak a halottas kápolnáig kísérik el a hozzátartozói, kik részt vesznek a beszentelésnél s a gyászos misénél, aztán elmennek haza – megvigasztalódni, ami hihetetlenül rövid idő alatt sikerülni is szokott nekik. A „drága” halott pedig megyen szintén haza, abba az otthonába, amelyben tovább fog maradni, mint a földön (ahol otthont vélt találni, s csak vendégeskedésre jutott ideje), s vár ott – a feltámadásra. Csupa idegenek mennek vele: a beccamorto (sírásó), a temető pap meg a confraternita tagjai, ez utóbbiak egészen beöltözve egy szabás nélküli zsákba, egyszerűbb a legegyszerűbb barátcsuhánál, melyből csak a szemeik villognak ki rémesen.

Akár fényes legyen valakinek a földi vándorlása, akár szenvedéssel teli: nem közömbös rá nézve (amíg él), hogy miként fogják temetni, ha meghal. A temetés dísze egyszersmind mértéke az elhunyt tisztességének, és bizonysága az érdemeknek, miket életében szerzett, s a kedveltségnek, amelynek örvendett. Innen a törekvés: szépen halni meg és szépen takaríttatni el. Egy filozofáló francia szerint tulajdonképpen a világ minden becsvágya se egyéb, mint iparkodás: mentül szebb temetésben részesedni. A legkevesebb, mire igényt tart a „moriturus”, az „egyszerű, de tisztességes temetés”. Minálunk az úgynevezett halotti társaságok, Olaszországban a különböző testvérületek (confraternita) szolgálnak a tisztességes végső tisztesség biztosítékául. Ezek egy neme – szemben az életbiztosító társulatokkal – a halálbiztosító intézeteknek. Nem a halált biztosítják (mert az úgyis biztos!), de a fényes temetést. [621] Aki tagja egy ilyennek, az nyugodtan halhat meg. Az özvegye ugyan rövid idő alatt férjhez fog menni, a gyermekei ugyan összevesznek a hagyatéka fölött, s a barátai bebizonyítják a sírjánál, hogy de igenis a halottakról is lehet rosszat beszélni, de szép és keresztényi temetése lesz. Rengeteg mennyiségű viaszgyertyákat fognak kiosztani, s a confraternita tagjai ünnepélyes menetben, nagy számmal vonulnak ki díszes koporsóját kísérve a köztemetőbe.

S miután e jó urak akként öltik magukra fekete, fehér, szürke, kék vagy vörös zsákjukat (aszerint, amelyik színű céhhez tartoznak), hogy csak szemeik látszanak ki két apró nyílásból, hát senki se láthatja közönyös, unott arcaikat, melyekkel elhunyt tagtársuknak adják meg a végső tiszteletet.

A zsákszövet és -szabás elengedhetetlen egyenruhája minden miserikordianus szövetkezetnek, melyeknek tagjait némely helyen nem is nevezik másképp, mint Sacconinak. A hatás, melyet e vándorló vázak az idegenekre gyakorolnak, eleinte rémséges; idő kell, míg hozzájuk törődik a szemlélő szeme. A kövér alakok komikusan ijesztőn, a soványak rettentően ijesztően festenek a sajátságos hüvelyben. Az olaszok persze úgy haladnak el mellettük, mint más közönséges utcai alakok előtt.

A szem a legborzasztóbbat is megszokja, ha gyakran látja. A szép vonalak s a festőiség hazájában mindenesetre különös és minden más látványtól elütő egy ilyen felvonulása a zsákos embereknek, s hiába keresnél valamit ebben a szép országban, ami csak távolról is olyan ízléstelen és rémületes volna, mint valamelyik confratellónak a temetése. Ami mentségéül szolgálhat ennek az ízetlenségnek, az az egyszerű uniformisnak egy másik rendeltetése. A zsákos emberek nemcsak temetnek, hanem ha rákerül a sor, éltetnek is. Vannak testvérületek, melyek szerencsétlenül jártak megmentésével, hajléktalanok elhelyezésével és éhezők táplálásával is foglalkoznak. Itt aztán igazán nem tudja a balkéz, hogy mit tesz a jobb. A boldogtalan, ki egy ilyen „saccone” jótéteményét meg akarja köszönni, nem talál senkit, aki a köszönetét el akarná fogadni. Csak egy intézményt lát maga előtt, egy nagy Névtelent, egy ruhadarabot, amelyben teljesen eltűnik az egyéniség, egy zsák áll előtte, melyből nem látszik ki az ember, csak a „testvér”, a segítő testvér két jóindulatú szeme. Lehet, hogy ez a két szem egy egyszerű emberé, aki maga is egy szegény ördög, ki talán holnap szintén a társai segélyére szorul, de lehet az a két szem egy marchese-é is, aki odaadással ápolja egy elzüllött testvérét. Nem szebb módja-e a jóttevésnek, mint az a jótékonyság (helyesebben: jótékonykodás), mely a reklám legharsogóbb trombitájába fújja bele minden legkisebb adományának hírét, s újságokban meg jegyzőkönyvi kivonatokban szavaztat magának köszönetet minden nagylelkű (!) segélyezéséért? Vegyétek le Ferenc József-kabátotokról a hasonnevű rendjelet (melyet a közjótékonyság terén szerzett érdemekért [622] kaptatok), s húzzátok magatokra a sacconék zsákvásznát, s ha ebben a ruhában, hiúságtól menten fogjátok tovább gyakorolni a jóttevés nemes erényét, akkor hinni fogok a jószívűségtekben. De addiglan nem!

De térjünk vissza megint a föld alá, ahova úgyis eljutunk egyszer; te is, kedves olvasóm, meg én is, s mi mindannyian, akik azt hisszük, hogy valamelyes előnyünk van azok fölött, akik már a föld alá értek. Pedig nem különböztet meg bennünket tőlük semmi egyéb, csak az az egy körülmény, hogy nyugtalanul járunk amaz őselem fölött, melyhez ők már nyugodni betértek.

Hanem Rómában, ahol minden másképpen történik, mint a többi világban, még a halottaknak sincs mindenütt békességük. Aki meg akar győződni erről, menjen a Santa Maria della Concezione-ba, s ha megtekintette az egyszerű templom szép képeit, köztük egy pompás Guido Renit, melyekről készséggel vonja el a függönyt egy barátságos kapucinus, szálljon le itt is a föld alá, a kapucinus szerzetesek templom alatti temetőjébe. Nagyon furcsa temető ez. Csak annyi ideig hagyják itt pihenni a barátok tetemeit, ameddig hely van számukra, s valami sok hely éppen nincs ebben a négy pici sírkápolnában. Ha már megtelt a kis temető, s új halottat hoznak beléje, akkor annak a csontjait, ki a leghosszabb idő óta pihen itten, előszedik, s földíszítik velük a sírok falait. Sok száz barát csontja van itt arabeszkekké, koszorúkká, virágokká, levéldísszé s mindenféle más figurává ügyesen feldolgozva, oly tréfa a halállal, melyet csak Rómában engedhetnek meg maguknak az emberek. Rómában, ahol sok mindenre nézve más törvények és más érzelmek uralkodnak, mint egyebütt. A halál eszméje és félelme fölötti diadalnak nagy és kétségbevonhatatlan jele az ornamentika, mely e szomorú falakat díszíti… E boltozatos falak és mennyezetek már annyira telvék csillagokkal, keresztekkel, rózsákkal s emberi csontokból kirakott egyéb mozaikművekkel, hogy kapucinusi leleményességre lenne szükség, ha az itt elásott és még netalán ide kerülő csontokat is e sírkápolnák cifrázására akarnák fölhasználni.

Odafönt, a „felső” templomban láttam egy sírhelyet, a templom alapítójának: Barberini püspöknek utolsó pihenőjét, amelynek takarókövére ezt a mondást vésték: „Hic jacet pulvis, cinis et nihil.” (Por, hamu és semmi.) Ez a pompás sírfelirat, mely a legrégibb nézetet a halálról egypár klasszikus rövidségű szóba foglalja egybe (s éppen úgy illik a Barberini püspök sírjára, mint bármely más halottéra ezen a világon), mindenhol a helyén van, csak éppen itt nem, hol a port is, a hamut is, meg a semmit is csupa cifra csont pótolja. Az ember úgy érzi magát ebben a sajátságos kriptában, mintha régi csatatéren volna, olyan csatatéren, ahol vad törzsek mészárolták egymást, s a győztes csapat kannibáli kegyetlenséggel gyűjti egybe az elesettek csontjait, s csinál belőlük primitív műveltséggel mindenféle tarkaságot. Ah, nemcsak a vérről áll az, hogy különös egy nedű, hanem a csontról, az embercsontról is, hogy kü[623]lönös egy anyag, s nem a legvidámabb látvány ilyen sokat látni belőle egy rakáson… Ezekben a koponyákban, amelyek most oly rendszeresen vannak egymás mellé illeszkedve, s oly borzalmasan vigyorognak a szemlélőre, valaha éppen olyan agyvelő működött, mint a miénkben.

Az a páter, aki kalauzol, csöndes melankóliával mosolyog búsan, midőn az enyészettől elhódított csontok e képtárát mutogatja nekem. Mintha mondaná:

– Én most még ember vagyok, ha kapucinus barát is. De bizonyos idő múlva csak cifraság leszek. Más halandó, aki nem tartozik ennek a rendnek e zárdájához, a halál után is kaphat egy kis helyet, ahol kedvére kinyújtózkodhatik, s nyugodtan porladhat a végenyészet s a legvégső ítélet felé. Én azonban közös sírba kerülök a többi páterekkel, akikkel most együtt ebédelek, úgy temetnek bennünket együvé, mint a csatákban elvérzett katonákat, akiknek számára nincsen elég gödör. Csak addig hagynak bennünket pihenni, míg valaki meghal utánunk, akkor udvariasan átengedjük helyünket az utánunk következőnek. Szerencse, hogy jeruzsálemi szent földbe (autentikus földbe, mely ide is, mint Pizába, utánvétellel érkezik!) temettetünk, mely gyorsabban porlasztja el a testet minden más földrész talajánál. Csontjainkból aztán, amelyek emberi, érző és szenvedélyes idegek hordozói voltak, arabeszkeket és figurás tapétákat készítenek azok a testvéreink, akik még egy darab ideig idefönt ebédelnek, de nemsokára szintén követnek bennünket a végelmúlás e sajátságos útján. Belőlünk, ha meghalunk, temetődísz lesz, belőlem talán egy kárós gyertyatartó.

Egy pillanatig valóban azt hittem, hogy beszél hozzám a kapucinus, pedig a szegény öreg, aki már csakugyan nem sokáig ebédel idefönn, miután elmotyogta az útikönyvekben is följegyzett kevéske adatokat, elhallgatott, s a bárgyúság mélabújával mosolygott. De a mosoly a képzelhető legszomorúbb mosolygás volt. Csak egyszer elevenedett fel egy kissé a szomorú öregecske, mikor egy oly arabeszkhez értünk, amely meg volt csonkítva. A hiányzó hüvelykujját a múlt héten lopta el valamelyik őrizetlen pillanatban egy kegyetlen angol. S mikor ez attentátumot elpanaszolta, azt a templomba és kapucinushoz nem illő szót morogta:

– Maledetto!

Vigasztalni próbáltam, hogy majdcsak kiegészítik a hiányos figurát.

Szomorúan felelte:

– Nem lehet, Signor, nem lehet. Átnéztük egész csontkészletünket, de éppen hüvelykujjakban nagy hiány van. Nem találtunk egyetlen alkalmasat se…

S aztán megint hozzátette: „Maledetto!”

S ez nem is az egyetlen sírkápolna az örök városban, ahol alakzatokat csinálnak, és kiállítást rendeznek az emberek csontjából. A Ponte Sisto közelében fekvő Santa Maria della Morte-ról nevezett [624] templomnak is van egy kápolnája, ahol hasonló elbánásban részesül az emberi hulla. Ott is díszítvék a falak barátok csontjaiból kirakott mozaikkal, levél- és virág- motívumokkal, mindenféle fantasztikus cirádákkal.

– Padre – kérdezte itt Gregorovius az őt kísérő baráttól –, ha mindezek a koponyák és csontok a hozzájuk tartozókat keresik, micsoda zűrzavar lesz az!

– Bizony – felelte komolyan a kapucinus –, az utolsó ítélet napján, ha föltámadnak a halottak, nagy csörömpölés lesz itt!

…Fiatal házaspár is – éppen nászúton van – nézi a halál e különös hajlékának csontborzalmait. Az ifjú nő félénken simul deli urának oldala mellé, mintha oltalmat kérne tőle a fenyegető halál ellen. S az izmos férfi, akinek lábai alatt reng a szent földdel befedett talaj, elkomolyodik, s szinte színét vesztve tekint a sápadt halál cifra emblémáira. Minek jöttök ti ide a pulvis, cinis et nihil birodalmába? Minek gondoltok ti a halálra, ti fiatalok – mikor az úgyis gondolni fog rátok a kellő (vagy kelletlen) időben? Menjetek föl élvezni a napfényre, a föld fölé, s hagyjátok itt a kapucinusokat a föld alatt!

Én különben nagyon örülök, hogy ez a fiatal pár (mely nem jött Rómába messzebbről, mint Bostonból) épp abban az időben nézte meg a csontdekorációkkal fölékesített sírokat, amikor én odavetődtem. A ruháikból áradó erős chipre illat elviselhetővé tette azt a dohos szagot, a penészes halál ama nyirkos áramlatát, mely végigvonul e szomorúan groteszk boltozatokon. [625]

¹) Milkó Izidor, „Római mozaik” című könyvéből. Megjelent Budapesten 1895-ben. Révai Testvérek kiadása.