Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

Itt született, a mai Zrínyi tér egyik ódon, földszintes házában. Apja is suboticai volt, de ő mégsem tartozott egészen ide. Amikor az egyetemet elvégezte, mint a többi, jó családból származó, a város szolgálatába szegődött. De a hivataloskodásnak hamar hátat fordított. Eljárását furcsállották a derék polgárok, és nőttön-nőtt elképedésük, mert sem ügyvédi irodába, sem más tisztes pozícióba nem kívánkozott. Az hírlett róla, hogy holmi elbeszéléseket, elmélkedéseket, aforizmákat meg miegymást írogat, és ebből akar megélni. Sajnálták, titokban lenézték, és mi tagadás – negyven esztendővel ezelőtt – még józanságában is kételkedtek városunk kiválóságai. Mondották, még ha újságíró vagy lapszerkesztő lenne! Bár az is bohém foglalkozás, de mégis, a jó család fiát, persze, ha kormánypárti, megteszik képviselőnek, és szép, szabályos karriert futhat be. Elnöke lesz a kaszinónak, ünnepi szónok a főispáni beiktatáson, és azután később mindenki elfelejti, hogy hajdan firkász volt.

De Milkó főorvos fia, akire már ráaggatták az őt megillető becéző nevet, a jelek szerint nem ilyen szabályszerű életpályát fut be. Pesten, a kávéházban és Szikszaynál ül, és bolyhos hajúakkal vitatkozik. A heptikás Reviczky Gyulával barátkozik, aki verseket ír a pozsonyi ligetről és arról, hogy a világ csak hangulat. A destruktív Thury Zoltán meghitt embere, aki „Útravaló” címen könyvet írt fiainak, amiben hadat üzent minden ellen, amit a polgári erkölcs szentnek és sérthetetlennek tart.

Azután múlott az idő.

„Befutott” – állapították meg róla városunk tekintélyei, hiszen Vadnay Károly kényes ízlésű lapja, a Fővárosi Lapok közlik írásait. A fiatal Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjának állandó munkatársa, és a leghíresebb magyar írók barátkoznak vele. Mégis furcsa ember; nem jár potyajeggyel a Nemzeti Színházba, és a Népszínház balettpatkányait sem ismeri. Az ő révén, ha barátai Pestre rándulnak, nem juthatnak ingyen színházjegyhez, ellenben verses, és novelláskönyveit erőszakolja rájuk, és elolvastatja velük.

A jó suboticai földbirtokosok és háztulajdonosok, a háromnapos lumpolásokban edzett, népszerű hivatalnokok, amikor meghallották, hogy Milkó „Kritikus Albumából” című könyve első példányát királyi herceg vásárolta meg, igen büszkék lettek, és azzal dicsekedtek, hogy a könyv írója közülük való. És mégis, ha gyerekeik versét az önképzőkör érdemkönyvébe iktatta, bizony megijedtek, mert a nebulóból – Isten ments – író lesz, akárcsak Milkó Izidorból!

Dr. Milkó Izidor körülményei miatt Budapestről visszatért városunkba. Alakja népszerűvé vált, és ő lett a város intelligenciájának Dórija, később Dóri bácsija. Nagy világlátottságát, univerzális műveltségét, átfogó tudását elismerték, és a diákok és a bakfis lányok mondogatták: „itt megy a híres magyar író!” De ez az elismerés és [612] csodálat nem volt több, mint ami a dalárda híres tenoristájának, vagy a városházi potentátnak, esetleg annak a derék polgártársnak jár ki, aki névnapkor egy ültő helyében kilenc liter bort iszik meg. Milkó Izidor nem is éreztette fölényét, habár egész lényében és külső megjelenésében is elütött az átlag suboticaitól. Az év egy részét Olaszországban töltötte, amikor még nem volt divat külföldre járni. Ő már akkor Velence kövei között sétált, és régi műemlékeket tanulmányozott, amikor még városi polgárainknak ilyen szükséglete nem volt. Milkó francia, német és olasz könyveket olvasott, holott kortársai, a Laza és Ago harcán izgultak, és minden igyekezetük a helyi politika irányítása volt. Közben pedig könyvei jelentek meg Budapesten, a legelőkelőbb kiadóknál. Finom veretű, nagy tudásra valló írások, művelt ember csiszolt stílusával és emelkedett felfogásával.

A századvégi Magyarország átlagolvasója nem sokban különbözött a mi suboticainktól, s ezért átütő erejű anyagi siker nem volt kísérője irodalmi munkásságának. Csak az írótársak és az előkelő szellemek feltétlen tisztelete és elismerése volt az eredmény.

Azután az esztendők évtizedekké terebélyesültek, s Milkó Izidor nem írt. Ünnepi alkalmakkor hébe-hóba megjelent egy-egy írása, de könyvre való ezekből nem került ki. Rendszeres írói munkát nem folytatott, hanem olvasott, gyűjtötte a könyveket és a bibliofiliai ritkaságokat.

Közben egy generáció nőtt fel. Tudták, hogy a lexikon, mint egyetlen, élő suboticai tollforgatóról emlékezik meg, ismerték elindulását és karrierjét, de azt hitték, hogy tudásának és teremtőkészségének csodás forrása elapadt. Nincs több írnivalója, és kielégül, ha mások írásait olvassa, vagy a vele együtt indult írótársaival levelez. De a háború után egyik suboticai újság ajánlatával újra életre hívta csodálatos képességét. Új lángra lobbantotta Milkóban az írásnak azt az örökös szeretetét, ami benne töretlenül addig is megvolt. Hetenként három cikke jelent meg. Szokása szerint már a hét első napján hozta el a szerkesztőségbe az anyagot. Csodálatos apró, mégis olvasható gyöngybetűkkel írt. Milkó tragédiája, hogy nemcsak írásairól, hanem kéziratpapírjáról is meg kell emlékezni. Tíz esztendőn át jóval több, mint ezer cikket írt – részvények és más értékpapírok hátlapjára. Sorscsapás és szomorú szimbólum volt ez! A részvények, melyek hozadékából élnie kellett volna, elértéktelenedtek. Milkó ismét értékké emelte azokat, ráírta gondolatait!

Ha a testi szenvedései nem akadályozták munkájában, kéziratai rendszeresen érkeztek a szerkesztőségbe. Írásaiból két kötetre való gyűlt össze. Lelki szenvedései nem akadályozták munkájában, és nem hagytak nyomot írásain. Azok mindig bölcsek, és mégis üdék voltak.

Sok ezer kötetből álló könyvtárát egy életen át magas értelemmel és nagy szeretettel gyűjtötte össze. Elvették tőle. Jogilag nem perfektuált szerződés alapján Subotica városa tartott rá igényt. Milkó Izidor súlyos betegségben szenvedett. Kínokban el[613]töltött, álmatlan éjszaka után egy városi írnok jelent meg nála stráfkocsikkal, és elhurcolták könyvtárát.

Felesége, aki sok bajában és kevés örömében mindig hűséges megértője, támasza volt, aki szeretetteljes önfeláldozásáért szobrot érdemelne, a szunnyadásból felriasztott beteg előtt a könyvtár elszállítását el akarta titkolni. Ámde a kopácsolás zaja felébresztette a szendergőt. Megtudta, hogy mindent elvisznek, azokat a könyveket is, amelyek nem képezték a szóban lévő vásárlás tárgyát. Elviszik a hatalmas regálisokat, melyeknek csak az üvegezése nagyobb értéket képviselt, mint amennyit a leromlott koronákban az egész könyvtárért kapott. Milkó arcára lázrózsák ültek ki, homlokát a veríték lepte el. Barátai komoly veszedelemtől tartottak. Betegágyánál az orvosokon kívül néhány jogtudós ismerőse és néhány ügyvéd is megjelent. A város eljárását jogtalannak tartották, és azt ajánlották, mivel más út nem áll rendelkezésére, indítson pert a város ellen. Kifejtették, hogy ezt a pert meg kell nyernie. Milkó Izidor a jó tanácsot ezzel utasította el:

– Rendes, becsületes suboticai ember nem pereskedik a szülővárosával!

Minden jogászi vélemény és minden biztatás ellenére megmaradt elhatározása mellett. Értékes, nagy könyvtáráról már alig ejtett szót, és másnap leült az íróasztala mellé, és megírta a jövő heti cikkét. Valami humoros írást, mert az olvasónak nem kell tudni, hogy mi megy végbe az író lelkében. Most is igazi írónak és igazi újságírónak bizonyult. Milkó Izidor lelkét öntötte minden írásába, és nem sírt könnyeket férfiatlanul olvasója előtt.