Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. szeptember) 9. szám, 609–688. p.

Az első író, kit életemben láttam, Jámbor Pál volt, Hiador, Petőfi kortársa s ellenfele, aki már meggörnyedve, ráncosan, aranysárga arccal bandukolt szülővárosom utcáján, vásott ruhában, kezében ernyővel. Később, amikor hétéves lehettem, megmutatták nekem Milkó Izidort is. Ő volt a második író, akit életemben láttam.

II.

Mögötte akkor már tisztes irodalmi múlt állt, több könyv, melyet kitűnő emberek is elismeréssel fogadtak. Tudták róla, hogy Vajda János, Reviczky Gyula, Vadnay kortársa. Emlegették élces „tárcaleveleit”, elmésségét, műveltségét. Alig írt már a budapesti lapokba, a helyi újságokba is csak alkalomszerűen, amikor a szerkesztők megrohamozták. De semmi keserűség nem érzett rajta. Vidáman járkált közöttünk, akik fölnéztünk rá, beszélgetett a városi urakkal, akik tisztelték, megfordult társaságokban, kávéházakban, ahol kellemes megjegyzéseivel szórakoztatta asztaltársait anélkül, hogy bármikor is szóba hozta volna az irodalmat. Noha barátai, akikkel együtt kezdte pályafutását, már rég elhaltak mellőle, ízig-vérig korszerű embernek látszott. Suboticán élt mindig. Nyár felé vette angol bőröndjeit, becsomagolt, eltűnt, két vagy három hónap múlva érkezett vissza, s akkor tudtuk meg, hogy Rómában vagy Párizsban járt, másoktól, mert ő ezt sem emlegette.

III.

Önkéntelenül is kapcsolatba kerültem vele. Nyolcéves koromban elhatároztam, hogy köszönök neki. Ez a köszönés, mely előzőleg nem kis mértékben foglalkoztatott, sikerült. Egy nyári reggelen, amikor szembejött világos nadrágjában, megemeltem előtte eléggé elfogulatlanul matrózsapkámat, ő pedig visszaköszönt nyájasan, európai szívélyességgel, a Fővárosi Lapok bájos modorá[609]ban. Észrevett és megtisztelt engem, akit nem ismertem személyesen, mintha nem is gyermek, hanem nagy ember lettem volna. Ez hízelgett önérzetemnek. Aztán lassan, szervesen tovább nőtt alakja munkálkodó gyermekképzeletemben. Valami finom csalódást sejtettem benne, s ez annál jobban izgatott, mert mosollyal leplezte. Elsétáltam háza előtt, belestem ablakain. Ha ritkán és kénytelenségből szerepelt, megjelentem fölolvasásain. De nem értettem, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak egy vidéki városban. Egyszer a római templomok építészeti arányairól olvasott föl. Hallgattam szép, rövid mondatait, de kellő tárgyismeret híján nem tudtam őt követni. Inkább mozdulataira figyeltem, hangsúlyára, tartózkodó úriságára, mely mögött tudás, szeretet, ízlés lappangott. Ezen a téli délutánon egy szegényes díszterem sötét csillárja alatt bennem is vágy gerjedt, hogy lássam a világot, ismerjek mindent, kiszabaduljak abból a börtönből, melybe születésem véletlene dobott. Akkor kezdtem érteni, mi az értelme annak, hogy ilyen emberek is vannak egy vidéki városban.

IV.

Később bevezetett lakásába. Itt öt nagy szobában mennyezetig érő polcok álltak, rajtuk könyvek, ritka kiadások, legalább tízezer darab. Nem is volt tehát oly száműzetésben, mint elképzeltem. Tízezer barátja volt. A beszélgetés során kiderült, hogy nem betegesen szerény, csak bölcs.

Amint pedig olvastam köteteit, az az érzés fogott el, mint diákkorunkban a díszteremben, amikor hallgattam őt. Egy egész emberöltő választott el tőle, de ő nem volt távoli. Írásán nyoma sincs az időnek. Mértékes, éles. Ebben korának gyermeke, a franciák tanítványa. Tudom, újabban is beszélnek a francia szellem hatásáról. Derűre-borúra „franciás”-nak neveznek minden írónkat, aki ötletes vagy talpraesett. A valóság az, hogy a mai írói nemzedéknek semmi sem idegenebb ennél a szellemnél. Egy-egy nagy francia író alakja talán ideig-óráig érdekelte kortársainkat, de hajlamukban, célkeresésükben már vagy húsz esztendeje merőben ellentétes irányba csaptak. Nietzsche babonázta meg annak idején őket egyéniséghirdetésével, különösen a lírikusokat, a prózaírókat pedig az oroszok, akik szintén az egyéniséget hangsúlyozzák a maga sötét, zavaros mélységeiben, föl nem bontottan. E két útirány szerint tájékozódtak újabb íróink is, a német-orosz szellem vezetésével, s a [610] bírálat is ezeket a szempontokat emelte ki, így osztályozta a tehetségeket. Egy egyensúlyozatlan és érzelmi összefogó-humoros világszemlélet lett nálunk úrrá. A francia szellem épp az ellenkezője ennek. Az egyensúlyozott értelmi-szétszedő-szatirikus. Elemzi, taglalja, osztályozza a jelenségeket. Semmit se tart oly kicsinynek, hogy ne igyekeznék megérteni. Mámora a megértés mámora. Mélysége az egyszerűség és világosság. Bizonyára „fölszínes” is. De egy spanyol írótól, Ramón Perez de Ayala-tól erre vonatkozólag pompás megjegyzést olvastam: „Manapság azt állítják – írja –, hogy a szellemi mélység olyan, mint a gödrök mélysége: sötét üresség. Holott az igazi mélység a tömeg kiterjedésének mélysége. És a tömeg csak a fölszinen nyilvánul meg. Valaminek a tömegét csakis a fölszínen keresztül ismerhetjük meg. Ennélfogva a fölszín a tömeg kifejezője, minthogy a fölszín a tömeg hatása.” Azt hiszem, ebben nem téved.

V.