Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Farkas Geiza: Egy sakkparaszt – a kényszerű lemondás regénye

(Iréne Némirovsky: Le pion sur l’échiquier – Paris, Michel.)

– Mely tárgy költői? – Az, melyet egy költői lélek felragad. Mert ennek érintése, akár Midasz királyé, még az út kavicsát is arannyá képes változtatni.

Képzelhető-e eleve prózaibb valami, mint egy negyven éven felüli, nagyvárosi magánhivatalnok, aki aránylag rendes viszonyok közt, aránylag összhangos családi eletet él, s töretlen egészségében ezenkívül kiadósan élvezi a gyomor stb. örömeit – és még mindig örökösen elégedetlen? Egy ilyenről szól Némirovsky még csak nem is gúnyos, hanem valóban megragadóan szomorú, a szánalom érzéseit felkeltő éneke.

Mert ama francia kiadású Babbitt unja mindennapi irodai munkáját, beretválkozási és hasonló „szertartásait”, kesereg az egészen gazdagok fényűzéseinek számára elkerülhetetlen voltán, sokallja korrekt s előkelő feleségének türelmes gondoskodásait, bánkódik véletlenül vele egy fedél alatt élő fiatalkori szerelmi eszményének nap nap utáni vénülésén, s bosszankodik öreg apjának és fiatal fiának egyformán lekicsinylő hidegségén. De nemcsak ezt teszi, hanem – s itt a veszedelem – eközben gondolkozik is; olyan érzéseknek ad gondolatában kifejezést, melyeket igen sokan vele együtt éltek át, de mint kitűnő tükörben éppen csak e könyv lapjain láttak meg.

Kristof Bohun tehát hivatalnok, „új proletár”. Atyja, amolyan Zaharov-féle, nagy befolyású, pénzügyi fezőr, még háborúkeverő is volt, de a pénzügyi válság elvitte vagyonát, éppen csak hogy fiát helyezhette el egykori alkalmazottjának bankjában, mint enyhén dolgoztatott, és enyhén is fizetett, inkább csak tűrt diktálógépet. Az életet legkisebb és legnagyobb élvezeteivel együtt igen szereti, de a nagyok sorban elmaradoznak tőle. Váltig kesereg is, hogy ebben a rövid, egyetlen életben lélekölően kell dolgoznia, s emellett szabad idejének nagyobb részét olyan környezetben leélnie, amelyből kénytelen álomba kívánkozni. Az ember húszéves korában hal meg, mikor az élet, a szerelem elveszti számára valódi értelmét. Életunalma tetőfokára hág, mikor régi, célszerűtlen, de legalább méreteivel imponáló lakásából egy igazán modern, világos, fürdőszobás háromszobásba, a „diadalmas kisvagyonúság” otthonába kénytelen költözni, amelynek táján gyilkos egyformaságot tapasztal. Este egyforma ablakon keresztül egyformán ingujjas alakok mellett egyforma szobákba lát, s még az utcán vele szembe jövő nők is szinte egészen egyformán öltözöttek, fésültek és kendőzöttek. (E sorok írója is észrevette a francia nőknél ezt az egyformaság-irányzatot.) Most már a halált is élvezetnek gondolja, de úgy, hogy testét egészen ruha nélkül járja át a föld nedvessége, szívja ki a növények gyökérzete, miközben éppen csak egy kis hideget, melleget kellene éreznie. Végre az egyik különösen keserves reggeli beretválkozás közben, mikor a rendes házi zajok közt az örökösen ugyanazokat az angol kérdéseket és feleleteket ismételgető, mechanikus nyelvtanító „linguafon” csak nem akar elhallgatni, gyors, bár nem éppen komoly elha[608]tározással szándékosan torkába vág. A jelentéktelennek látszó seb elmérgesedik, s rövidesen halálra vezet.

Egyike az utolsó embereknek, akivel annyira szeretett s mégis annyira unt életében érintkezett, az idős takarítónő volt, tehát nem egy „új” proletár, s ez örömmel újságolta, hogy gyermekei kiránduláson vannak –, amíg ő a bankbelinél bizonyára nem élvezetesebb napi munkáját végezte. „Csak a szeretetnek egy rendkívüli mértéke segíthet az élet elviselésében, ám szeretet nem mindenkinek adatott” – ezek a szavak adják meg a könyvnek az addig némiképpen nélkülözött lendületét.