Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

A szerző református lelkész egy csendes bácskai faluban. A természet csendjében és erőinek örök tevékenységében él a falu lelki komplikációk nélküli, egyszerű népe. Ebben a csendben és egyszerűségben egybeolvad a titokzatos természet és az emberi élet. A nagy egység, mely összeköti az embert és a külvilágot, talán sohasem oly szembeöltő, mint a faluban. Ebben a kis világban benne van a makrokozmosz minden problémája: mi is az ember, mi a természet, mit jelent az Isten, mit a hatalma és szentsége? A kontemplációra hajlamos pap, aki hivatásszerűen foglalkozik mindenekfölött izgató kérdésekkel, belemélyed ezen sorsdöntő titokzatosságokba, és közben ráakad Spinozára, aki üstökénél fogva ragadja meg a legmélyebb titkot, nem aggodalmaskodik, nem kételkedik, hanem a meggyőződés hevével, az élet rajongó szeretetével és a belátó ész ritka élességével felel minden kérdésre, és old meg minden talányt.

A szerző nagyon szereti Spinozát, s joggal. Lelkiismeretessége azonban megláttatja vele hiányát is. Művében részletesen kimutatja, hogy az etika 259 tantétele közül hány van belső ellentmondásban egymással, mennyi bennük a mivel sem támogatott feltételezés, hánynál hiányos a bizonyítás, mennyi bennük a logikai botlás. Valóban, ha szillogizmusnak tekintjük az etikát, meg kell állapítanunk, hogy nincs felépítve a szillogizmus szabályai szerint, s hogy a következmények nem mindegyike folyik a propozíció minorból.

Mindezekben igaza van a szerzőnek, kinek fejlett érzéke van bölcsészeti problémák átértéséhez és képessége ily művek komoly olvasására. Ismerője és megértője Spinoza nagyon mély, sokszor nagyon merész, de mindig tartalomdús gondolatvilágának és gondolatkapcsolódásainak.

Spinozát, mint minden igazán nagy gondolkodó, erősebben hatja át az előző megoldások elégtelensége és az általa nyújtott megoldás tökéletesebb voltának tudata, semhogy észre venné a saját megoldását támogató bizonyítékok hiányosságait. Az általa emelt hatalmas épület lakályosabb a réginél, de mintha az alapzat teherbírásához képest a falak és a tető túl masszívak lennének.

Valóban az okozatosság azon tiszta világában, melybe Spinoza állít mindent, ami van, s ami lesz, idegenül hat az önokú szubsztancia, mely egyszerre oka is, okozata is önmagának. Semmiképp sem érthető meg, miként lehet a tartalom nélküli végtelenség oka a tar[606]talmas végességnek, a korlátlan a korlátoltnak. Isten eszmei szeretete megható, elragadó és kívánatos gondolat, de nehéz a megértése. A szerzőnek tehát igaza van, amidőn rámutat Spinoza bölcsészeti műveinek hiányára. De ezek a kifogások nem érintik a lényeget. Mintha a tökéletes épületben kifogásolnák az ajtók és ablakok elhelyezését, a méretezésekben itt-ott mutatkozó aránytalanságot, a zárakés kapcsok gyöngeségét, melyek azonban az épület teljességén és csodásságán nem változtatnak. Valóban Spinoza kiállotta az idők próbáját. 250 év alatt alakja mind nagyobbra nőtt, ellenségei fogynak, hívei szaporodnak, és félelmetes nagyságban kerekedik nagy utódai fölé. Pozitív, örök időkre szóló ideálok felállításának élességében s tisztaságában senki felül nem múlja. Senki sem érteti meg a világ rendjét oly imponálóan, és állítja az életet oly fénybe. Senki sem nyújt oly megnyugtató pozitívumot – még a pozitivista Comte sem –, amire pedig a mai kaotikus, reményét vesztett nemzedéknek oly nagy szüksége van.

A munka részletesen ismerteti Spinoza minden egyes művét, de mintha a szerző túlbecsülné a Tractatus teologico politicust és a Tractatus politicust, mintha Spinoza rajongása itt túllépné az objektivitásnak, máskülönben általa mindig szem előtt tartott határait.

Hiánya a szép és alapos munkának, hogy Spinoza és a későbbi bölcsészeti rendszerek összefüggéseire és jelenlegi viszonyuk feltárására nem fektet kellő súlyt. Pedig egy Spinoza-monográfiában szabatosan ki kellene tűzni azt a helyet, melyet Spinoza ma is elfoglal, és rá kellene mutatni arra a jelentőségre, melyre Spinoza a többi rendszerek képviselői mellett még ma is joggal tart igényt. Segítene Spinoza megértésében, ha Kant kriticizmusa és az ő vállain emelkedő bölcsészeti rendszerekkel szemben leszögezve látnák Spinoza mai jelentőséget és érvényességét, ha Bergson misztikusan intuitív tanai ellenében, melyekben Spinoza – szerinte merev – ideáljaival szemben mindig folyamatban lévő, örök fejlődést hirdet, és teljesen tévesen fogja fel az adekvá és inadekvát spinozista tant, megvédelmezve látnák Spinoza igazságait.

Nem látom kellően kidomborítva a Spinoza és elődjei közti viszonyt sem.

Nemcsak Bacon, Descartes és Hobbesre támaszkodik Spinoza. Az egy és minden azonosságát hirdető spinozista tanban nyoma van a nagy német misztikusok: Eckart és Angelus Silesius hitvallásának is.