Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Ma, mikor annyit hallunk és olvasunk kisebbségi küzdelmekről, tudományos és irodalmi célkitűzések nehézségeiről, fokozott figyelmet érdemelnek dr. Ferdo Šišić zagrebi egyetemi tanár visszaemlékezései a zagrebi Jugoszláv Tudomány, és Művészeti Akadémia megalakításának keveset ismert nehézségeire és arra a harcra, amely életre hívását megelőzte. A bécsi titkos levéltár kapuit, melyek évszázadokon keresztül szigorúan őrizték a titkot, meg kellett nyitnia a forradalomnak, hogy a volt Monarchia területén élő nemzetiségek küzdelmei és a Habsburgoknak nem tetsző egyéb megmozdulások hiteles története előkerüljön, s tisztázódjék a történelem sok homályos részlete. Dr. Ferdo Šišić beszámolójának legszembetűnőbb [601] helyén azt bizonyítja, hogy a délszláv gondolat, bizony, nem a világháború viharában született meg, hanem már régen nyugtalankodott a délszláv népekben, és amikor a reprezentatív intézmények felállítását elhatározták, szándékosan nem mondották, hogy horvát, dalmát vagy szerb, mert a jugoszláv gyűjtőnév kifejezőbb volt, és az erők összegyűjtését jelentette. Maga az a körülmény, hogy a zágrábi Tudományos és Művészeti Akadémia megalakulásakor ezt a nevet kapta, élénken igazolja a délszláv törekvések céltudatosságát, és ismételten arra figyelmeztet, hogy a délszláv népek egyesülése nem véletlenül következett be a háború befejezésével, hanem régen előkészítették, és 1918 tulajdonképpen előre kidolgozott tervek maradéktalan megvalósítása volt.

A külföldi példák adtak ösztönzést a zagrebi tudományos és irodalmi köröknek, hogy az Akadémiát felállítsák. Amikor 1827-ben megalakult a Magyar Tudományos Akadémia és kiderült, hogy a horvátok és szerbek abból kiszorultak, Zagreb figyelme Bécs felé fordult. Közel húsz évig folyt az előkészítő munka Bécsben, de csak 1846-ban engedélyezte Ferdinánd császár az akadémia felállítását, amelynek alapszabályai szerint a választandó negyvennyolc akadémikus közül huszonnégynek állandó bécsi lakosnak kell lenni. A tagok kinevezésénél érte a második csalódás Zagrebot, mert megint mellőzték. Tulajdonképpen ez a mellőzés indította meg azt az egyre szélesedő mozgalmat, amely a zagrebi akadémia felállítását tűzte ki célul. Először Franjo Vlasić bán és Aleksandar Alagović zagrebi püspök fáradoztak azon, hogy megalakítsák a „Tanultak Egyesületét”, és ez a gondolat teljesedett be a jugoszláv akadémia felállításának az elhatározásánál. Bécsben nem nagy örömmel fogadták a zagrebi terveket, mert Metternich és jobb keze, Sedlnitzki irtóztak minden szellemi és lelki megújhodástól és fejlődéstől, úgyhogy nehéz munka elvégzése várt a vállalkozókra. Nemcsak a zagrebi, de a bécsi akadémia felállítását is el akarták gáncsolni, és ha tőlük függött volna, úgy még jó ideig késik a megalakulás. A zagrebi horvát Sabor első előterjesztését, amelyben az Akadémia felállítását kérte, egyszerűen a papírkosárba dobták. A negyvennyolcas háború és forradalmak által előidézett új helyzetben Bécs szíve megenyhült, és hogy az erősödő magyar nemzetiségi mozgalmat, amelynek az élén Kossuth Lajos állott, valamiképpen ellensúlyozzák, és a kisebbségeknek kedvezzenek, egyszerre megértőbb lett a császárváros. Zagreb újabb előterjesztésére hozzájárultak az Akadémia felállításához, és csak azt kötötték ki, hogy annak anyagi előfeltételeit először teremtsék meg. A negyvennyolcas háborút követő reakció egy időre háttérbe szorította nemcsak Magyarországon, de Horvátországban is a haladás gondolatát, és várni kellett a további teendőkkel. Josip Strossmayer, aki akkor még csak teológiai tanár volt, és később került a đakovói püspökség élére, elégedetlen volt azzal a lanyhasággal, amellyel az Akadémia felállításának ügyét kezelték, és fris[602]sebb, mozgékonyabb munkát követelt. Ő vette a kezébe az irányítást, s amikor a császári abszolutizmus összeroppanása után Horvátország visszakapta a horvát hivatalos nyelv használati jogát, újra napirendre tűzte az Akadémia megalakításának mindig aktuális kérdését. Már 1860-ban az a megtiszteltetés érte a fiatal đakovói püspököt, hogy Ferenc József Bécsbe hívta, hogy az ő tanácsát is kikérje az időszerű államjogi kérdésekben, és ezt a kitűnő alkalmat Strossmayer arra használta fel, hogy a nemzetiségek jogaiért és intézményeik felállításáért síkraszálljon. Az elgondolás az volt, hogy a Zagrebban létesítendő Akadémia a szerb, horvát, bolgár és szlovén nép tudósainak és művészeinek kultúrvára lesz. Miután Bécsben megértést kért az Akadémia részére, Zagrebba való visszatérése után megbeszélést tartott szerb és horvát tudományos körökkel, majd egy értekezleten ötvenezer forintot (ma legalább 1 200 000 dinárnak megfelelő összeg) adott át azzal, hogy ez az összeg legyen az alapja az egyesületnek. Az volt a fajtáját szerető, lángoló lelkű egyházfő kérése, hogy az Akadémia ebből a pénzből támogassa azokat a fiatal nyelvtudósokat, akik a horvát nyelv csiszolásán és irodalmi nyelv megteremtésén dolgoznak. Ez 1860. december 10-én történt, és a nagy adomány megvetette az Akadémia alapjait. (Dr. Šišić behatóan foglalkozik azokkal a törekvésekkel, amelyek gróf Khuen-Héderváry bán és Thallóczy részéről nyilvánultak meg, hogy a zagrebi Tudományos Akadémia ne önálló intézmény legyen, hanem a budapesti Akadémia fiókja.) A következő esztendőben a horvát Sabor már kidolgozta alapszabályait, amely kibővítette Strossmayer és Rački elgondolását, mert ők csak tudományos akadémia felállítását kívánták, a horvát intelligencia azonban az írókat és a művészeket is be akarta vonni az Akadémia munkájába. A Sabor kimondotta, hogy az Akadémia állandó felügyelete alatt fog állani, és nagy szerepet szánt neki a horvát nemzeti életben. Az alapszabályok egyik pontja szerint a szerb, horvát, szlovén és bolgár nép körében az Akadémia köteles a tudományt és a művészetet terjeszteni és ápolni. A Sabor azt kívánta, hogy az Akadémia első tíz tagját nevezze ki, s hogy a tíz akadémikus már az első ülésen még öt tagot válasszon. A tagok számát negyvenben állapították meg. Az alapszabályokat felküldték Bécsbe, de közbejött a Bécsnek nem tetsző módon működő Sabor feloszlatása, úgyhogy csak évek múlva került Mažuranić horvát kancellár elé az Akadémia alapszabálya.

(Mielőtt továbbfűznénk ezt a gondolatot, álljunk meg egy pillanatra dr. Šišić Ferdo fejtegetéseinél, amelyekben a kiegyezés előtti időkkel foglalkozik. A bécsi titkos irattárban olvasott régi feljegyzésekből azt a következtetést vonta le, hogy a magyar forradalom leverése után Bécsnek minden vágya az volt, hogy a horvátokat kijátssza a magyarok ellen. Azt hitte Bécs, hogy a horvátokat könnyen fel lehet használni Budapest ellen, de ebben csakhamar csalódás érte. A horvátok türelmetlenül követelték jogaikat és a teljes [603] nemzeti önrendelkezést, Hangos kívánságaik miatt csak 1863 januárjában merte Mažuranić kancellár előterjeszteni Ferenc Józsefnek az Akadémia alapszabályait jóváhagyás végett, pedig ekkor már részben teljesedésbe mentek a horvát kívánságok. Zagrebben felállították a hétszemélyes táblát, és nagy volt az öröm Horvátországban, hogy nem kell Bécsbe küldeni jogerőre való emelésért a bírósági ítéleteket. A horvát Sabor előterjesztésében azt mondja, hogy a horvát nép a törökökkel vívott állandó harcokban közoktatási és tudományos téren elmaradt a nyugati kultúrnépek mellől, és ezért van szükség az Akadémiára. Zagrebban hangsúlyozták, hogy az Akadémia alapszabályainak a jóváhagyása kedvező hatást váltana ki Horvátországban, és ez volna az első jele a közeledésnek Zagreb és Bécs között.)

A horvát Sabor kérését az Akadémia alapszabályaival együtt megküldték a bécsi államtanácsnak véleményezés végett, és ekkor persze újabb nehézségek merültek fel. A legtöbben kifogásolták, hogy jugoszláv elnevezést kap az Akadémia, és azt kívánták, hogy Horvát Akadémia legyen a neve. Az államtanács tagjai arra hivatkoztak, hogy a Monarchia egyes részeinek geográfiai elnevezését rejti magában a jugoszláv gyűjtőcím. Az államtanács az első ülésen nem tudott határozni, közben pedig újabb intervenció történt a bécsi udvarnál. Zagrebi vezető személyiségek, akik az udvar kegyeit élvezték, felhívták Ferenc József figyelmét arra, hogy Strossmayer ötvenezer forintos adománya után rövid idő alatt 175 000 forintot gyűjtöttek az Akadémia számára. A nagy összeg igazolására arra hivatkoztak, hogy a horvátok az Akadémiában jövőjük és boldogulásuk erős várát látják, és ezért nem ajánlatos az alapszabályokat visszautasítani, mert az a horvátok újabb elkeseredését vonná maga után, amit Bécs igyekezett elkerülni, hiszen Magyarországgal már javában folytak a kiegyezési tárgyalások. Rechberg gróf külügyminiszternek azonban további aggályai voltak, és kijelentette, hogy bár elmúlt a török veszély a Balkánon, de az Akadémia központja lesz a délszláv gondolatnak, és abból fog kiindulni az erőteljes nemzetiségi mozgalom, amely a jugoszlávokat egy táborba tömöríti. A helyzetet Mažuranić kancellár mentette meg, aki határozottan a horvátok mellé állott, és kijelentette, hogy szilárd meggyőződése – és erről bizonyságot szerzett Zagrebban – hogy az Akadémia kizárólag a szláv nyelvet és a művészetet akarja ápolni, és ha hamarosan Zagrebban fel nem állítják az Akadémiát, úgy Beograd megelőzi Zagrebot, ez pedig politikai okokból sokkal veszélyesebb a Monarchiára. Az érvek hatottak, és az államtanács nagy többséggel hozzájárult az Akadémia felállításához, és álláspontját kellően megindokolva elküldte az udvarnak. Már Ferenc József előtt feküdt az okmány, amikor Rainer főherceg utolsó kísérletet tett, hogy az engedélyezést megakadályozza. A császár azonban nem hallgatott a főhercegre, és végül 1863. március 7-én annyi küzdelem és utánjárás [604] után aláírta az Akadémia felállítását engedélyező császári okiratot.

Ezek voltak az előzményei az Akadémia felállításának, a hatásról és későbbi munkájáról így emlékezik meg dr. Ferdo Šišić: