Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

A Kalangya 2. számában meghatottan olvastam Szenteleky Kornél tervét az öt elsősorban dunai nemzet egymáshoz közelítésére. Azért csak meghatottan és még nem lelkesedve, mert a gyönyörű gondolat legáltalánosabb részleteinek felvázolásainál már olyan nehézségek és kilátás-eltakarók tolultak szemeim elé, melyek miatt a végső sikert csak egy igen hosszú, küzdelmes út végén tudtam meglátni, melynek végigjárására kérdés, hogy bármelyikünknek lesz-e ereje, lélegzete. Ám a nehézségek arra valók, hogy szembenézzünk velük, és legalábbis lemérjük őket, mielőtt meghátrálnánk előttük. Ezért készséggel veszem fel a nagyra becsült barátom cikkének végszavában megnyitott vitát. Ha fejtegetéseim némelyek előtt talán pesszimisztikusan hangzanak (ezt kérem, tulajdonítsák annak, hogy minden eredményes vitába ritmus kell: tehát a pro után contrá-nak kell következnie, az optimista mennyei tenorja után a pesszimista pokoli basszusának) – és viszont.

Azért már eleve aláírok a Szenteleky cikkben foglalt három megállapítást, hogy

1. a kölcsönös megismerés érzelmileg közelebb hozhatja egymáshoz a Duna-medence népeit;

2. ezeknek a népeknek jellemei, lelkületei között nincsenek olyan nagy eltérések, aminőket nyelvük, kultúrájuk különbözősége sejtetne;

3. amit már Tolsztoj lapidárisan kifejezett: minden, ami egyesíti az embereket: az jó és szép – mindaz, ami szétválasztja őket: az rossz és csúf.”

Nagyon tisztelt barátom a dunai népek közeledésének kulturális előkészítését egy „biográfiai” könyvsorozattal vélné megkezdhetőnek, mely öt kötetben Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Jugoszlávia népéletével, kultúrértékeivel és emlékeivel foglalkoznék, éspedig mindegyik négy nyelven, az összes országok nyelvein – az éppen tárgyalt ország nyelvén kívül. Száműzve lenne ez ismertető kötetekből a történelem, mint amely könnyen sebeket téphet fel egyik vagy másik olvasó szívében. A négy (5–1) kötet csak együttesen lenne, – de így azután olcsón – megrendelhető.

Itt mindenekelőtt az a kérdés merül fel, milyenek legyenek azok a népéletrajzok. Szigorúan tudományosak, vallottan propagandisztikusak, vagy túlnyomóan szépirodalmiak? A magam részéről csak a harmadik utat látom nyitva.

A szigorúan, tárgyilagosan tudományos alak lehetséges volna; de aligha számíthatna valami nagy kelendőségre. Minden dunai államban vannak ugyan a föld- és néprajz szakemberei, akik örömmel üdvözölnék a szomszéd népek megismerésének újabb alkalmát – a nagy olvasóközönségnek mindenfelé közelebb eső érdeklődéstárgyai vannak, az iskolaügyek intézői is aligha lennének hajlandók a földrajzi olvasmányokat ezzel az új tétellel kibővíteni. A népek politikai vezetői számára (itt nemcsak a kormányalakító államférfiakra gondolok) pedig egyenesen élvezhetetlenné tenné a könyveket a történelmi vonatkozások félénk elkerülése. Mit is ér egy Jugoszlávia népéről tájékozódni óhajtó osztrák ember szemében egy könyv, mely nem világosítja fel arról, mi történt Koszovón, mit jelentett a felkelés? Mit ér a magyar házakról és matyó kézimunkákról kapott adathalmaz a szerbnek, románnak, ha utóbb egy magyar házba lépve nem tudja, ki az a körszakállas, tollas kalapos férfiú a díszhelyen függő képen. Bármily keveset tud az átlagos dolgozó ember nemzete történelmének adataiból; még kevésbé érthetők meg természetesen kultúremlékei, a régi épületektől, festményektől, szobroktól kezdve a népénekekig és irodalmi művekig. Ezek közt válogatás, csak azok meghagyása, melyek nem téphetnek fel már – legalább egy oldalon – sebeket, amaz 50–100 évvel ezelőtti mosolyogtató magyarországi gyakorlatra emlékeztetne, mely egyrészt telerakta a felnövő nemzedék képzeletét a török és francia háborúk emlékeivel, de lehetően sűrű fátyolt igyekezett borítani – még emlékszünk, minő eredménnyel – a kuruc háborúkra és 48-ra.

A tudományos kimerítőségről és még pontosságról is lemondó, tisztán propagandisztikus hatásra kidolgozás viszont már eleve éppen abban a mértékben lenne csak lehetséges is, amelyben ezt az egyes országok kormányai tisztán politikai tekintetek szerint megengednék, előmozdítanák. Tehát ha ezek a kormányok valóban szükségét látnák a népek közeledésének: menne – ha ellenben bármi célból népük elé állítandó ellenségekre, mumusokra lenne szükségük, a terjesztés meg sem kezdődhetne, vagy igen hamar megakadna. Itt tehát a célnak meg kellene az eszközt előznie: a politikai közeledés előkészítésére szánt könyvek csak akkor kezdhetnének hatni, mikor ezt a közeledést a hatalmon levők már elhatározták. Különben még az sem áll feltétlenül, hogy a köl[188]csönös rokonszenvhez is vezet. Az embereket nemcsak állami, nemzeti, hanem sok egyéb határok is választják el egymástól; nagyon elképzelhető, hogy egy vagyonos bunyevác gazdaház életének leírása a cseh munkásban inkább ellenszenvet, a román juhászé az osztrák polgárban megvetést támaszt. Még azt is hiába vagy legalább nem biztos eredménnyel mutatnák ki a propagandakönyvek, mennyire közel esik egymáshoz alapjában a dunai népek pszichéje, csak más-más nyelvek szavaival. Mert a „rossz testvér”, a „nebrat” nagyon közkeletű fogalom, és a történelem szétválasztó tényeiből minden ország népe tud annyit, amennyit az iskolai oktatás, a sajtóbeállítás, a politikai befolyásolás eléje állít. Ez pedig mint az öt dunai államban több, mind amennyit egy bármily ügyesen összeszerkesztett közeledéspropagáló könyvsorozat ellensúlyozhatna.

Maradna még a szépirodalmi beállítás: öt túlnyomóan fordításokat tartalmazó antológia, telve szép és világért senkire nézve nem sértő népénekekkel, versekkel, karcolatokkal, könnyfacsarásig humánus szellemű elbeszélésekkel. Az ilyen antológiának vagy célszerűbben egyetlen dunai antológiának azután, ha egy kicsit ügyesen állítanák össze, lenne is annyi keleté, mint bármely költészeti gyűjteménynek. És annyi propagatív ereje is a népek közeledése irányában.

Kicsike eredmény ezt kénytelenek vagyunk előre jósolni. De azért megérdemli a jók, sőt a nagyok fáradságát is. Mert az igazán nagy lélek legelőbb azt nézi: jó-e az, amit tehet, alkothat, és nem azt, hogy nagy vagy kicsiny-e.