Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Beogradban néhány hónappal ezelőtt Danas (Ma) címen konstruktív folyóirat indult meg, amely a mai szociális problémák minden ágazatával foglalkozik. A hézagpótló folyóirat egyik legutóbbi számában Mijo Mirković suboticai jogegyetemi tanár a legaktuálisabb problémával, a kisbirtokosság helyzetével foglalkozik, és felhívja a figyelmet arra, hogy Európa gazdasági átalakulásának sok megpróbáltatásokkal járt esztendeiben erről a társadalmi rétegről úgyszólván minden államban megfeledkeztek. Az egyetemi tanár adatai és helyes megfigyelései a jugoszláviai kisbirtokosság nehéz helyzetének az okaira is kiterjednek. Az olvasó megbízható forrásból merített s az agrárreform gondolatának a megvalósításán keresztül világos képet kap a mezőgazdasági kérdések egész komplexumáról.

A jugoszláviai kisbirtokosság története országrészenként változó, és története megíratlan. A feudális kérdés fejlődése mint Európa legtöbb államaiban, úgy Jugoszláviában is – döntő kihatással volt a gazdaságokra. A hatás a régi Szerbiában azonban úgyszólván következmények nélkül maradt. A törökök által sanyargatott szerb lakosság a földekre menekült, ott élt, és minden talpalatnyi területet kellően megművelt. Ötven esztendő alatt (1860–1910) lakosainak száma megkétszereződött, és a szaporulattal egy időben arányosan csökkent a megmunkálható föld kihasználatlan területe is. Már 1905-ben Szerbiában kétmillió hektár megmunkált föld volt, amelynek terméséből 542 000 család élt, úgyhogy egy családra átlag 3,7 hektár megmunkált föld jutott. Egy előbbi, 1897-ben kiadott statisztikai jelentés szerint a földtulajdonosok 54,65 százaléka öt hektárnál kevesebb kiterjedésű földön gazdálkodott, a kisbirtokosok a föld 41,45 százalékával rendelkeztek, úgyhogy Szerbiában már a háború előtt a megmunkálható föld 96 százaléka mint kisbirtok tagozódott szét. A helyzet azóta sem változott, és a föld egész Szerbiában ma is kis parcellákban földművescsaládok birtokában van. Az agrárreform tehát ott látszólag önmagától megoldódott.

Horvátországban, Szlovéniában és Dalmáciában, valamint a Vajdaságban más fejlődési folyamata van az agrárkérdésnek. A kisbirtokok telepítés és nemzeti célok érdekében jöttek létre. A háború után a nagybirtokok felosztásával az új kisbirtokok gyorsabban fejlődtek, mint az előző évszázadokban. A horvátországi adatok azonban azt igazolják, hogy ott már előbb megtörtént a nagybirtokok fokozatos felmorzsolódása. Azoknak a kisbirtokos családoknak a száma, amelyek öt hektárnyi földterületen gazdálkodnak, 23 százalékról ugrásszerűen 70 százalékra emelkedett, ami azt igazolja, hogy Horvátországban a megmunkált földnek csupán 30 százaléka közép- és nagybirtok.

Az 1931-ben megtartott népszámlálás 1 550 000 önálló, mezőgazdasággal foglalkozó, független családot talált az országban. Tel[594]jesen megbízható adatok szerint az ország 13 millió lakosa közül 9,2 millió lélek él földművelődésből és állattenyésztésből. A megmunkált föld terjedelme 13,2 millió hektár, ebből hétmillió hektár mezőgazdasági terményekkel bevetett, a többi legelő, rét, szőlő, gyümölcsös és veteményeskert. Egy-egy családra átlag 8,4 hektár föld jut, ebből 4,2 hektár termőföld.

A kisbirtok fogalma országrészek szerint eltérő. A háború előtti Szerbiában 5–20 hektár terület számítódott kisbirtoknak, Közép–Európa egyes országaiban: kisebb terület. Jugoszláviában kisbirtok az a föld, amelyet a család maga művel meg, idegen munkaerő igénybevétele nélkül. A nagybirtokok felosztásával és az agrárreform fokozatos végrehajtásával növekedett a mezőgazdasági munkások száma, és általánosan tapasztalható, hogy a mezőgazdaságban a rendelkező munkaerőt nem tudják kellően felhasználni. A mezőgazdasággal sokkal több ember foglalkozik Jugoszláviában, és él meg belőle, igaz, hogy szűkösen és nehezen, mint azokban az államokban, ahol a földet racionálisan és modern gépekkel munkálják meg. A jugoszláv kisbirtokosságnál nagy nehézségekbe ütközik az intenzív munkára való áttérés, nemcsak anyagi eszközök hiányában, hanem mert annak gazdasági előfeltételei egyelőre nincsenek meg. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a földműveléssel foglalkozó lakosság 1:3 arányban áll a városi lakossággal szemben, és normális állapot csak akkor volna, ha a lakosság egyik fele falun, másik fele városban élne. Ily elosztás miatt a mezőgazdaság kénytelen megmaradni a régi keretekben. Miután a kisbirtok fejlődésben elmarad, legtöbbször csak annyit hoz, amennyi a legszükségesebb napi életfenntartáshoz elégséges. A kisbirtokosság gazdasági fejlődésének útjai tehát a lakosság feltűnő megoszlása és a minden agrárországot gyötrő kiviteli nehézségek és procedúrák miatt itt is elzártak.

A kisbirtokosság megmentése érdekében, mint minden agrárállam, úgy Jugoszlávia is gazdaságpolitikai intézkedéseket léptetett életbe. Legtöbb országban ezek az intézkedések mit sem változtattak a kisbirtokosok helyzetén. A kisbirtokok fennmaradása pedig minden állam létérdeke. Ezt jól tudják, és ezért adósvédelmi törvényekkel, a föld elidegenítésének a megakadályozásával és különféle formában nyújtott állami támogatással siettek a kisbirtokosság segítségére. De mindez nem volt kielégítő. A kisbirtokok gazdasági fejlődését az intézkedések nem biztosították, mert a probléma, hogy miként lehetne a kisbirtokok jövedelmét fokozni, ma is megoldatlan. Az ok egyszerű: a termés értékesítése és a termények ára mindig a világpiacok szeszélyétől függ. A kisbirtokok helyzete a nagyobb vámterülettel rendelkező államokban összehasonlíthatatlanul jobb, mint a kis agrárállamokban, ahol a kapitalizmus most van fejlődése legelején. A nagy államokban az agrárproletariátus és a kisbirtokosság elözönli a városokat, és ott városi proletariátussá alakul át. Mint ilyen, nem szorul rá többé a kisbirtokosság jövedelmére. [595]

Jugoszláviában a kisbirtokosok fontos szerepet töltenek be, és szociális szempontból is nagy jelentőségűek, mert milliók életfenntartásáról gondoskodnak, de szerepük mégsem döntő. Az ország lakosságának fele kisbirtokokon foglalkoztatott, és a föld hozadékából él, ám a jövedelem nem minden családban egyforma. Elég nagy számmal vannak oly kisbirtokok, melyeknek jövedelme az egyes családok legnélkülözhetetlenebb szükségleteit sem fedezi egyrészt a föld gyönge volta, másrészt pedig a mostoha éghajlati viszonyok következtében. A kisbirtokok nagyobb része több termést ad, mint amennyire az egyes családoknak élelmezési szempontból szükségük van, de a jövedelem fennmaradt részéből ruházkodásra már csak szűkösen jut. A kisbirtokosok zöme megfelelőbb lakásra, annak bebútorozására nem gondolhat, s még kevésbé kultúrigényekre: könyvre, újságra stb., mert jövedelmük minimális volta folytán vásárlóképességük szintén a legminimálisabb. A parasztnak szinte egyetlen vágya: a minél kiadósabb és bőségesebb táplálkozás. Ezért nem tud a kisbirtokosság döntő szerephez jutni, mert birtokának úgyszólván csak élelmezési szerepe van.

A kisbirtokosság nagy többsége tehát örök harcban áll a megélhetéssel, s aki csak teheti, menekül gazdaságától. Sokan közülük a városba kerülnek, ott elpolgáriasodnak, vagy a proletárrétegekbe süllyednek, és azt hiszik, hogy a nikkeltükör és szagos szappan segélyével már civilizálódtak is. Amíg a földet művelték, cukorszükségletük alig érte el az évi fél kilogrammot, de a városba kerülve fogyasztásuk csak fél kilogrammal emelkedett. A kisbirtokosok élete a maga egyhangúságában múlik el. A paraszt érzéketlenül engedi el maga mellett a jó szándékú tanácsokat, a technika vívmányai nem érdeklik, s ugyanúgy a szociális és politikai kérdések egész komplexuma sem. A kisbirtokosság elszigetelten éli a maga változatlan, egyhangú életét, mint ahogy azt évszázados megpróbáltatásokon át élte.

Tagadhatatlan, hogy Mirković egyetemi tanár adatai nagyon tanulságosak, s emellett a laikus számára is könnyen hozzáférhetőek, mégis hézagosnak találjuk beszámolóját, mert a Vajdaságról, melyet az agrárreform a legjobban rázkódtatott meg – itt voltak ugyanis igazi nagybirtokok –, nincsenek adatai, és nincs semmi mondanivalója.