Folyóiratok
Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p. |
| Radó Imre: Mélypont alatt |
IX. Karon ragadta húgát, és indulatosan követelte, feleljen, hogy merészelt felőle oly szörnyű jóslatot mondani? Emmi nem felelt, tűrte, hogy Edus kékre szorongassa karját, hagyta beszélni… Mentek, szinte rohantak, eljutottak a Duna-korzóra, azt is vagy hatszor végigjárták már, Emmi még mindig nem szólt egy szót sem, hagyta beszélni a bátyját, aki rekedtre suttogva magát elmondott mindent, ami vele és benne két hónap alatt történt. Izgatottan, de szónoki rendszerességgel beszélt. Nagyított, hazudott, félelmetesen hasonlított az apjára… Végre elhallgatott, megállt nagyra nőtten önmaga előtt… Átszellemült pózban a magasból lenézett húgára – ő a világmegváltó forradalom egyik előharcosa… – Nagyon fáradt vagyok, és ma még nem ettem – szólt Emmi. – Ha van pénzed, vigyél valahova ebédelni. A Hungária előtt álltak. Edus kivette gomblyukából az altiszti jelvényt. Emmi mosolygott. – Ne mulass! Ez nem gyöngeség. A Hungáriában nem szívesen látnak ilyen jelvényes vendéget. Különben is miattad teszem… Téged itt ismernek… – Mehetnénk egy kiskocsmába… – Gyöngém a Hungária. Ez volt a Szovjetház… … Ebéd után Emmi beszélt: – Edus… én nem hiszek neked. Döbbenetesen hasonlítasz apánkra. Ma megtudtam, hogy te is tehetséges ember vagy. Két hónap rövid idő, és milyen sokat tanultál meg, hogy ilyen sikerült álarcot ölthess magadra. De a tehetséged, szegény Edusom, éppen olyan, mint apánké. Az ő életét te is jól ismered. Az ő élete: mindig belealakulni abba, ami könnyebb, mint a régi helyzet. Tudod, hogy az ő kitanult szakmája a bőrkereskedés volt. Nem volt szüksége rá, de jött az alkalom, elment pénzbeszedőnek. Milyen jó lett volna, ha megmarad a szakmájánál. Anyus – …szegényke az utolsó hetekben, mióta mellette vagyok, nagyon megváltozott, ő is azt sóhajtgatja, hogy jobb lett volna, ha megmarad a szakmájánál… Ne türelmetlenkedj, Edus, tudom, hogy ilyen egyszerű dolgok már nem érdekelnek téged, de… szeretnélek visszahozni az egyszerű dolgokhoz… és különben is, te két órán át szakadatlanul beszéltél, pihenj, és hagyd, hogy néhány percig én beszéljek… Igen, apus el[561]ment pénzbeszedőnek. Az a foglalkozás jobban tetszett neki, mert szabadabban élhetett, csaponghatott, több fantáziát talált benne, és ez volt számára az érvényesülés útja, csavaroghatott az emberek között, szónokolhatott, korteskedhetett, és így egyszer beállíthatott Vázsonyi Vilmoshoz, és ezt mondhatta neki: „Ügyvéd úr, ön jól tudja, hogy én háromszáz biztos szavazat felett rendelkezem…” Így kezdődött… Ez kitűnő alkalom volt az érvényesülésre… Munka alig… csak ideig-óráig… És ha keveset dolgozott, abból is nagy színházat csinált… De sose tisztesség… mindig, mindig csak az alkalom… Véletlen helyzetre, konjunktúrára vagy mások butaságára kapaszkodott, és gurult fel-le… – Igazad van, de erről apus nem tehet. Ez rendszer, melyet a kapitalizmus termel ki, mint a pléhgombot, a selymet, a prostitúciót mindkét nemben… Apust is a mai társadalom prostituálta… Az egyén minden utat készen talál, a kapitalizmus tapossa ki számára… de majd ha ezeket az utakat feltúrjuk, és a hamis kilométerjelző oszlopokat kirángatjuk, és a csaló útmestereket elkergetjük, és kiépítjük a hatalmas világutat, melyen az egész emberiség együtt marsol… – Hallgass! – szólt haragosan Emmi. – Össze-vissza beszélsz, mint apus… Ide figyelj… Tizenkét éves voltam. Már akkor a Teréz körúton laktunk. Apus már sokra vitte. Emlékszem: a szalon egyik sarkában ültem, és babaruhát varrtam. Három babám volt, majd akkorák, mint én… Apus beszélt, én is figyeltem. Nagyon szerettem apust hallgatni… Nagyon szerettem apust… istent láttam benne… Szónokolt… Hogy visszaemlékezem a szavaira, most értem meg, mit mondott, most tudom, hogy hencegett… Hencegett, hogy megnyerjük a háborút, és ebben neki nagy része van. Az ő pozíciója olyan, mintha a Nagy Vezérkarban töltene be nagy állást. Ő vigyáz Budapest élelmezésére, és ahogy soha, akkor sem hagyta ki a viccelődési alkalmat, kijelentette, hogy ő Budapest manipuláns őrmestere… Aztán éppen úgy beszélt, mint ahogyan most te beszélsz… Nem tudom idézni szóról szóra, de a te ugrabugra beszéded visszárnya apus akkori szavainak. Világmegújhodásról, a győzelemből fakadt nemes, égi életről szavalt. „Csak kitartani! Kitartani! Szenvedni! Tűrni!” Ezt mondta, ezt kiáltotta: „Éhezni! Éhezni!” És miközben ezt hajtogatta, nekem Bösendorfer–zongorát vett, Pesten egy héten háromszor hústalan nap volt, és mi naponta, reggel, délben és este finom húsokat ettünk. Minden csalás, csempészet volt nálunk… Edus, ebben az időben romlottál te is, én is… Apus hirdetése közben árulta el a vallott eszmét… Edus! Amit szájadra vettél, te is el fogod árulni… – Te tudod, hogy elhagytam Liánt… Ez a cselekedetem olyan cáfolat… – Vissza fogsz térni Liánhoz, mert nem találsz más utat… Szomorú… de ő az egyetlen bázis, melyhez annyiszor térhetsz vissza, ahányszor akarsz. – Te a régi emberrel, a múltammal beszélsz… nem tudom, miért tűröm… Emmi, én nagyon szenvedek… Vond vissza, amit [562] már kétszer is mondtál, hogy én áruló… spicli leszek… Emmi, nagy bajban vagyok… Ha hallom a „spicli” szót, megáll a szívverésem… Az volt a tervem, hogy meggyőzlek téged, hogy magunkhoz vonzalak… Mindig legyőztél engem… Most nem engedem… Okos vagy. Nagy nyeresége volnál a mozgalomnak. Mit akarsz? Látod, terveid nem sikerülnek. Meg akartál tisztítani bennünket. Hát nem látod, hogy egy nagy csődben piszkálsz? És hogy akarsz magadon segíteni? – Két hónap alatt nem hagytatok egy órai időt, hogy erről gondolkozhassam. – Nem igaz. Elbújtál a kérdés elől… Én is így voltam magammal, amikor a megoldást kerestem. Végre megértették velem, hogy mindent elölről kell kezdeni. Te?… Miért nem mondasz le a szeretőidről? Miért tűnődsz azon, hogy melyikkel élj? Edus bevágtatott húga életébe. Zuhogtatta szavait, visszaadta a kölcsönt, mit prédikációkban kapott tőle. Nagy öröme telt abban, hogy végre elmondhatta, hogy ő akkor eszmélt fel először, amikor a háziúr fiát elvitték a detektívek, és ő érzéketlenül állt a fogukat csikorgató nyomorgók százai között… Ekkor a húga estélyi ruhában, szmokingos szeretőjével autóra szállt… Ezt a képet sose felejti el… Beszélt, egyre beszélt, és közben diadalmasan állapította meg magában, hogy nagy sikere van, mert Emmi arcát elöntötte a pír, aztán elsápadt… reszketett. – Menj, Edus… Azonnal menj el! – rebegte. – Nagyon bántottalak? Én nem bántottalak… Ez orvosság… – Nem, nem bántottál… Nem is tudom, mit mondtál… Másról van szó… egészen másról… Menj már… az istenre kérlek… – Hát… megyek… Felkelt az asztaltól. Pincért keresve körülnézett… Tőlük néhány asztalnyira ő is észrevette ifjú Siró Zoltánt. – Most már értem… én háttal ültem neki… Az asztalra tett egy tízpengőst. – Fizesd ki az ebédünket… én eltűnök. Nem ez volna a dolgom… Fel kellene pofoznom azt az urat… akkor vége volna az én spicli… Elment gyáván, éppen úgy, mint a nagy metamorfózis előtt, amikor a felesége szeretőinek nyitogatott ajtót. Zoltán mellett ment el, aki megismerte, és barátságos mosollyal várta, hogy Edus előre köszönjön. Edus köszönt. „Szervusz” – köszöntötte vissza… Még a svábhegyi villában tegeződtek össze. „Hogy vagy?” – szólt utána Zoltán, de nem kelt fel az asztaltól. Edus a kérdésre nem válaszolt, mintha nem hallotta volna, távozott az étteremből. X. Zoltán megváltozott. Nem a sovány legény. Húst szedett magára, és arcáról az árnyék elmúlt. Eszik nyugodtan, most a második húsételnél tart. Úgy látszik, rászokott a falusi, kiadós táplál[563]kozásra. Véletlenül sem néz balra, és milyen jó ez, mert Emminek ideje van összeszedni magát. Beszélni fog vele. Mi beszélni valója van vele?… Közöttük elintéződött minden. Két hónappal ezelőtt – Úristen, milyen régen volt – elküldte a fiút… Két hónap telt el, és ma megbukott szenvelgett programja. Apus szélhámoskodik tovább, mint a karikacsapás, Edust is kerülgeti a sorsa… holnapután megérkezik Stux… Stux… Stux… nyomogatja magában e nevet. Most Zoltán balra néz, de tekintete letelepedik a szomszéd asztalnál, ahol egy anya két kisgyerekével ebédel. Kedves gyerekek, Zoltán mosolyogva nézi őket. Emmi arra gondol, hogy a találkozáskor vigyázni kell. Nem szabad gyöngének lenni. Öt évig gyönge volt, öt évig levegő volt ennek a fiúnak. Egyszer volt erős, és győzött, de elküldte a fiút, és így tovább is erős maradt. Viszont az elutasítást, mely nem szólt örökre, Zoltán egy bús levélben örökre nyugtázta… Ni, a bús, az örökké levert Zoltán hogy mosolyog arra a két gyerekre… Eh! Nincs értelme ennek a véletlen találkozásnak. Három óra, be kell menni az irodába, fel kell világosítani Schenk igazgatót. Meg kell tennie, nem engedheti meg, hogy Stuxnak bosszúsága legyen. Szegény Stux… őmiatta bomlottak meg idegei, most kipihenhette magát… Neki semmi köze Stuxhoz… azaz szüksége lehet rá, nincs senkije… Tény az, hogy e pillanatban nincs otthona, és csak annyi a pénze, amennyi az asztalon heverő tíz pengőből visszajár. Nohát, az „ötéves terv” csúnyán megbukott. Két hónap!… Hol az apja szónokolt, hol ő szavalt… ma Edus is szónokolt. A tervből megmaradt, ami a tíz pengőből visszajár, és holnapután hazaérkezik Stux. Eszébe jut egy fiús játék: „Stukk”… Sokszor nézte. Egy fiú a falhoz áll, egy másik fiú odadobja neki a labdát, négyszer-ötször, visszakapja, odadobja, egyszerre aztán rászánja magát: „stukk!” kiáltja, de ugyanakkor tempózik, leguggol vagy felugrik, esetleg elvágódik, nehogy megstukkolja a jelszó kimondásakor az őt célba vevő fiú… Így játszik ő már két hónapja Stuxszal. Amikor elfogadta tőle a pénzt, ezzel azt mondta, hogy stukk! Elment vele vacsorázni, hajnalig autózott vele, az ő költségén szabadíttatta ki bátyját… Ez mind stukk volt, de ő mindig jól tempózott, a labda nem találta el. Ni… Zoltán megebédelt, hívatja a fizetőpincért. Úgy látszik, siet, türelmetlenkedik, mert várakoznia kell. Felkel az asztaltól a pincér után kutatva, az egész termet körültekinti. Végre észreveszi… „Hasonl… nem, ő az!” Meghökkenése csak egy pillanatig tart. Újra Emmire néz, mintha csak most venné észre, zavart mosollyal indul el feléje. – Ez aztán találkozás! – mondta Zoltán szinte kedélyesen, de nyomban elszégyellte magát, mint a zongorista, ha rossz billentyűt üt le. Emmi segített rajta: – Ülj le, Zoltán! Én már előbb észrevettelek. Gondoltam, majd csak meglátsz… Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? – Nagyon kedves vagy, Emmi. Sokszor gondolok rád. [564] – Azonkívül mit csinálsz? – Ismered a sorsom… – Az csak javulhat. Látom, meghíztál. Jól áll neked… Mi van a köhögéseddel? – Elmúlt. Megállt a beszéd. „Elmúlt”, ez a szó megakasztotta őket. Emmi kiitta maradék sörét, mint az epe, olyan keserű volt. Zoltán feketét rendelt. – Parancsolsz te is? – Igen… nagyon erős legyen! – Azóta nem voltam Pesten – kezdett magáról beszélni Zoltán. – Most is csak átutazóban vagyok. Milánóba utazom. Apám ott megbetegedett, de hála Istennek, már jobban van. Írt, hogy látogassam meg… Azt megírtam neked, hogy elment anyám keresésére… Szomorú dolog ez… – Igen… és hogy élsz? – Nem szívesen beszélek magamról… Tudod, meg kellett emberelni magam… Apám otthagyta a nagy gazdaságot, annak minden gondját. Rám nem merte bízni, nem értettem hozzá. Egy barátja vezetésére bízott mindent, szintén gazda… Nagyon derék ember, sokat tanultam tőle… Tudod, belevetettem magam a gazdaságba… Semmi sem fenékig tejfel… Mindent revízió alá vettünk. Bajok vannak. Nincs semmi adósság, pénz is van, mégis, ha a mai árak nem javulnak fel, márpedig nem javulnak, sőt holtbizonyos, hogy romlanak, nem érdemes egy szemet sem elvetni. A termést önköltségi áron lehet csak eladni. Nemcsak hogy megszűnt a földjáradék, de hozadék sincs… Aztán ott van az az istenverte nagy szőlő… Már három termés hever a pincékben. Nincs ára a bornak. Ha a kormány nem gondoskodik jó kereskedelmi szerződésekről, nagy bajok lesznek. De a kormány nem gondoskodik. Nincs más gondja, csak az, hogy mesterségesen tenyéssze ki a gyáripart, melyet nagy vámvédelemben részesít. Ennek az a következménye, hogy az iparos országok meg a mi terményeinkre vetnek ki nagy vámot. Aztán itt van az agrárolló… Zoltán belemelegedett. Dehogy is hagyta volna abba gazdasági szakelőadását. Így akarta kikerülni, hogy másról kelljen beszélni. Kellemetlen ez a véletlen találkozás, egy csöppet sem kívánta. Emmi bámulva hallgatta Zoltánt. Bántotta a közömbössége, érezte, hogy viselkedésével a köztük levő távolságot akarta kimérni. De sértődöttségét elnyomta afölötti csodálkozása, hogy az elmúlt két hónap mit művelt ezzel a fiatalemberrel, aki most a komlótelepítésről beszél, és részletesen adja elő, hogy ahhoz milyen nagy tőke kell. Emmi mosolyog. Azon derül, hogy ma már a második metamorfózist tapasztalja. Az első volt Edus, aki néhány hét alatt kávéházi töltelékből forradalmárrá emelkedett, és itt van Zoltán… nohát, ő is alaposan megváltozott. – Milyen jól tudod a dolgokat, milyen érdekesen mondod el. – Meg kellett tanulnom. Apámnak akarok örömet szerezni… [565] Nekem mindenem az apám. Rajta kívül nincs senkim. Vissza akarom neki gyűjteni azt a pénzt, amit elherdáltam. – Nagyon megváltoztál… – Nem úgy élek, ahogy Pesten éltem. Ha az ember este fekszik le, és reggel kel… mintha kifordítanák… – Mikor utazol? Zoltán elővette az óráját. – Még húsz percem van… A vonatom négy harminckor indul. – Gyorsvonat? – Igen. Gyorsvonat. – Nem tévedsz? Azt hiszem, tévedsz. Személyvonat lehet csak. Zoltán előszedte útlevelét, abban volt a vasúti és hálófülke jegye. – Nézd, itt a jegyem. Gyors… Furcsa, hogy nem hiszed el, amit mondok. – Mert nem mondasz igazat. Jól ismerem a menetrendet. Egy ismerősöm néhány hét előtt utazott Milánóba, én írtam ki számára a menetrendet. A gyors este nyolckor indul. Gyáva vagy, Zoltán… Azt azonban tudomásul veszem, hogy csak húsz perced van számomra, de ezt a húsz percet én fogom kihasználni. Arról fogunk beszélni, amiről én akarok. – Kérlek, Emmi… mi most véletlenül találkoztunk… ne használd fel ezt az alkalmat… Én nem tartom aktuálisnak… Ugyanott tartok, ahol két hónap előtt… Hazamentem, apám nyomban elutazott, azóta hírt se hallottam felőle. Két hónapja kétségek között élek, szenvedek, kínlódom… és mindezt megtetézte apám levele, az első hír – tegnap érkezett. Azt írja: „beteg voltam”. Félek, hogy csak meg akar nyugtatni. Talán komoly beteg, hiszen sürgősen magához hív. Remegett a hangja. Nem mert Emmire nézni. Félt tőle. Tudta ő, hogy jó lesz minél rövidebbre fogni az együttlétet. Eleinte jól ment minden, de aztán rosszul sült el, hogy „a vonatom négy harminckor indul”. Mért kellett ezt mondani? Mért nem mondta egyszerűen: „dolgom van”, és nem húsz perc múlva kell mennie, hanem egyszerre, minden átmenet nélkül felállni, és villámgyorsan köszönni, elmenni… De hát ő sose csinál úgy semmit, ahogy kellene. Nem tud jól és időben elmenni. Szeptemberben is bután csinálta. Öt év után elhatározta, hogy szakít… akkor tizenkét órai előnyhöz jutott. Nem használta ki az előnyt, másnap még szabályos szakítási tanácskozást tartott vele… s akkor megfogta Emmi. Tehetséges nő ez az Emmi… mit művelt akkor vele?… Mért nem tudott akkor sem idejében, ügyesen, minden átmenet nélkül, egy mondat közepén elmenni… Most megint megfogta. Ő akar beszélni. Húsz percig. Lekésteti az esti gyorsról is… Húsz perc… Hiszen ezt az időt lassan ő fogyasztja el, mert míg ezek a gondolatok jártak benne, az folyton szemlesütve beszélt kietlen sorsáról, mint két hónap előtt, amikor szakítani akart, és bús élettörténetével adott még a szakítás gyászának külön keretet… Emmi se nézett a panaszos férfiúra. Tűrte, hogy beszéljen, így [566] ideje volt magával beszélgetni. Milyen jó, hogy beszél, és nem hagyja őt szóhoz jutni. „Arról fogunk beszélni, amiről én akarok”… Miről?… Mögötte volt a kínos két hónap. Apja, bátyja, Lián, Stux… ez az össze-vissza tragikomédia… És nem igaz, hogy a maga sorsával nem törődött. Bízott a maga ügyében, mert az lehetetlen, hogy Zoltán vissza ne térjen hozzá, hiszen el se akart menni tőle. A búcsúlevél sem ejtette ki hitéből. Abban a levélben még mindig egy ájult élet nyöszörgött. Majd talpra áll Zoltán, erős lesz, visszajön. Zoltánra néz. Nézi a pirospozsgás gazdaembert, mosolyog a talpra állt ember régi stílusán. Panaszkodni… azt tud. Hiába, a gazdálkodó embernek sose áll be a szája. Sose esik… mindig esik… Csal ez az ember. A menetrendet is meg akarta hamisítani… Kétszer könyörgött neki ez az ember. Először, amikor meg akarta szöktetni, és ez sikerült is neki. Másodszor, az utolsó napon, amikor letérdelt előtte, de ez már nem sikerült. A két könyörgés között öt esztendő telt el. És ő az első könyörgéstől az utolsóig, azon túl is, máig szerette Zoltánt, aki mindig csak ímmel-ámmal fogadta őt el, de szívesen használta fel ügyes-bajos dolgaiban, ha kellett arra is, hogy a börtöntől megszabadítsa. Mért kellett ezt az embert öt éven át így kiszolgálni? Az asztalra ütött. – Eleget beszéltél! Most én következem. Zoltán ijedten kapta fel a fejét. Körülnézett. Az étteremben már csak ők ketten voltak. – Emmi, nem ismerek rád – szólt döbbent hangon. – Milyennek kellene lennem, hogy rám ismerj? A régi árnyéknak, aki öt éven át kísért téged? – Te jó voltál, és elbocsátottal engem… – Ne használj kegyes szavakat! Nem illenek a mi beszélgetésünkbe… Azzal kezdem, hogy e perctől kezdve nem szeretlek, így hát egyenrangú felek vagyunk. Most már tudom, hogy a te akaratodból sose láttalak volna. Fél óra előtt még védtelek magam előtt. Zoltán sose volt gyáva, csak gyenge… Tévedtem, gyáva s azon felül ostoba vagy. Ügyetlen… Mi károd lett volna abból, ha már találkoztunk, ha kedves vagy hozzám, ha néhány órát velem töltesz… autóra ültethettél volna, felvihettél volna a Sváb-hegyre, ott a szanatóriumban meguzsonnáztathattál volna, vehettél volna nekem egy kedves, olcsó kövű tűt, talán egy olcsó kalapot… mindezt nagyon kedvesen, ügyesen mutatott szeretettel… Istenem, hogy rám fért volna ez a délután, milyen nagyon rászorultam… Hát ez a kegyes csalás sem jár ki tőled számomra?… Ehelyett: „ez aztán a találkozás!” Hát ki voltam én neked? Valaki, akivel tíz év előtt kellemesen együtt nyaraltál, és azóta nem láttad? Egy futó emlékkel való találkozás vagyok én?… Hát nem az vagyok! Másvalaki voltam találkozásunk első pillanatában, mielőtt kinyitottad a szádat, de viselkedésed miatt másvalaki lettem. Én is megváltoztam. Néha percek alatt esztendőket él át az ember. Átismétel tengernyi időt. Elölről kezdi, és mindent újra megnéz. Szeret, odaadja magát, áldozatokat hoz, szolgál, megbocsát. De mindezt már [567] egy másik emberrel végezteti, és csak nézi a kegyetlen produkciók változatos folyamatát. De én fellázadok a másik ember ellen. Én most letiprom, meggyalázom, aztán elfelejtem azt a nőt, aki veled így élt át öt esztendőt. Zoltán felkelt. Sápadt volt. – Ülj le!… Mondom, hogy ülj le! Nem mehetsz el, innen én megyek el előbb. – Emmi, nyugodj meg! – könyörgött Zoltán, de szót fogadott, visszaült helyére. – Majd aztán, remélem, megnyugszom. De előbb elszámolunk. Öt évvel ezelőtt azt mondtad, hogy apád nem egyezik bele házasságunkba. Tizenkilenc éves, értelmes, csendes vérű szűz lány voltam. Apám gazdag ember volt. Semmi szükségem nem volt arra, hogy valakinek a kitartottja legyek. Hívtál, forró, szerelmes beszéddel könyörögtél. Nem tudtam nélküled elképzelni az életem, emlékezz, az első hívásra veled mentem. Ezért felelős vagy, de sose vállaltad. Minden gyengeséged, hibáid, gyámoltalanságod feloldódtak szerelmemben, és amikor megéreztem, hogy nem szeretsz, mindent megtettem, hogy szeress engem. Két évig jól ment a dolgod, jövedelmeidből jutott az én számomra is, de amikor kenyér nélkül maradtál, és bajba jutottál… veled maradtam, és amit adtál nekem, mindent visszaadtam. Mindent, mindent, még becsületedet is visszaszereztem. Én! Én szereztem vissza… Micsoda férfi voltál te akkor? Tűrted, hogy egy nő, a nőd futkosson érted. Milyen jussod volt neked ahhoz, hogy egy ügyvéd, aki nem mutatott hozzád való barátságot sose, heteken át dolgozzék, szaladgáljon érdekedben, s a magáéból fizessen ki utánad költségeket? Mikor fizetted ki a becsületed megváltásáért járó munkadíjat? Egyáltalán megkérdezted dr. Stux Mózestól, hogy mi jár neki?… Nem. Azt hitted ugye, hogy ki van fizetve, hogy én fizettem meg? Azt gondoltad?… Felelj! – Nem volt pénzem… Tudtam, hogy téged nagyon tisztel. – Tisztel?… Tudtad, hogy szerelmes belém, de téged ez nem zavart… Én nem tudtam, de ha tudtam volna, akkor is elmentem volna hozzá, megkértem volna, hogy engem ne bántson, de rajtad segítsen… Mondtam volna neki: „Stukk!” És ha célba vett volna – tempóztam volna. – …Hahaha! Ezt te nem érted, ez egy új fejezet… De ő úr volt, nem kellett tempóznom. Most már tudom, szeretett engem, és megmentett téged. Munkájáért én tartoztam eddig neki. Mert az adósság még áll… De ezt az adósságot most már nem vállalom… Azt mondtam, hogy elszámolunk. Zoltán, fizesd ki Stux számláját! Most, haladéktalanul bonyolítsuk le ezt az ügyet. Pénzzel vagy váltóval fizetsz? – Könyörgöm, hagyjunk most mindent… Bocsáss meg… Alig tudok magamról… Csak ülök itt megsemmisülten… Felejtsd el ezt az órát! – Nem. Térjünk vissza a tárgyra! Készpénz vagy váltó? Nekünk formailag is ilyen radikálisan kell lezárni ügyünket. Stuxnak [568] azért a munkáért tízezer pengő jár. Majd protezsállak nála. Elég lesz kétezer… Kocogtatott a poharán, a jelentkező pincérnél rendelkezett: – Kérem, hozzon egy kétezer pengős váltót! A főúr pléhpofát vágott, de az asztaltól távozva mosolyogva gondolta: „végre megegyeztek”. – Nagyon brutálisan viselkedsz. – Ne szégyelld magad! A pincér nem csodálkozik. Ezerkilencszázharminc végén vagyunk. Kereskedőnek vagy síbernek néz bennünket. Előtted a bátyámmal tárgyaltam itt, vele is élénk megbeszéléseim voltak. Hozták a váltót, és mindjárt tollat, tintát. – Töltsd ki! – Erre előbb is figyelmeztethettél volna. Egy kissé elkéstem vele… – Nem, nem! Csak most vált esedékessé. Hozzáfogott a váltó kitöltéséhez. Emmi előrehajolt, és Zoltán tolla alá figyelt. Amikor a lejárat rovathoz ért, Zoltán megállt, gondolkozott. Emmi keserűen mosolygott. Megjelent előtte a kép: Stux ül az íróasztalnál, váltót tölt ki. Hallja, amint silabizál: „lejár ezerkilencszázötven október…” Zoltán egyszerre elvörösödik, ledobja a tollat. Felugrik, Emmi elé lép. – Azért mégsem úgy állnak a dolgok, ahogy te mondod. Restellem, hogy Stuxnak jóformán meg se köszöntem. Abban az időben én nem is gondolkoztam. Te gondolkoztál. Nem is tudtam magamról. Szégyellem… Igen, engem majdnem becsuktak… Nem kétezret… tízezret adok, de nem váltót, készpénzben fizetek. De nem általad akarom hozzájuttatni. – Az elintézés csak akkor tökéletes, ha én adom át. – De mi közöd neked Stuxhoz? – csattant fel Zoltán. – Nekem!?… – Azt mondtad, hogy értem nem akarsz fizetni… – Mi közöd hozzá? – Eh, most már értem… Talán már akkor is… Igen… emlékszem, ez az ember sose ment le a nyakunkról és akkor, amikor heteken át az irodájában tanyáztál, és esténként közénk ült, teli szájjal beszélt, szemtelen gúnnyal kezelt engem… Lefiatalemberezett… „Hogy vagyunk, Zoltánka uraság?”… „Magával mindenáron rabkosztot akarnak etetni!”… Nem lett volna nekem semmi bajom. Mért lett volna bajom? Azért, mert az apám pénzéből el engedtem lopni százezer pengőt? Most nyöghetem a nagy veszteséget. Felfújta az ügyet. Imponálni akart előtted… És imponált is… egyre nézted hálás, ragyogó szemmel… azt a ronda kis fiskálist. Fenét adok tízezer pengőt… elég lesz kétezer is. És itt van a pénz, add oda. Előrántotta tárcáját, az asztalra dobott két ezrest. Aztán lesújtó hangon mondta: [569] – Ezért igazán nem kell éttermi botrányt rendezni… Apád eszközei sokkal finomabbak. Zoltán arcán pofon csattant el. Egy szemvillanás alatt történt. Erős, csattanó pofon volt. A pincérek előrohantak. A főúr ijedt arccal figyelt. Mi lesz itt? Botrány? A finom Hungária rendőri rovatba kerül? De a pofonnak nem volt folytatása, s így a főúr megnyugodott. A férfi és a nő szótlanul állnak egymással szemben, talán nem is történt pofon. Hogy is eshetne meg ilyesmi a finom Hungáriában. A pincérek megkönnyebbülten vonultak vissza. Ők ketten remegve állnak egymással szemben. Emmi előtt elborul a világ. Zoltánt marcangolja az inzultus. Tehetetlen. Arra gondol, hogy felnyalábolja a leányt, felviszi a szobájába… nem, itt menten megöli… De már késő. Ennek egy fél perc előtt kellett volna megtörténnie… Hol van ő már az első felindulástól? Igen, felviszi… kivallatja, mi van azzal a Stuxszal?… De nem történik semmi. Áll pofonütötten… – Az úr elmehet, – szólt hamis nyugalommal Emmi. Zoltán megfordult, és a szálloda hallja felé elment. Emmi egy pincért hívott az asztalhoz. – Kérem, ez az úr, aki itt ült, az asztalon felejtette ezt a kétezer pengőt. Itt lakik a szállodában. Siró Zoltán a neve. Vigye fel a pénzt a szobájába. Kérjen tőle nyugtát. Nyugodt rendelkezései, az a pontosság, ahogy bemondta a főúrnak bátyja és a maga ebédjét, ahogy megvárta a kétezer pengős nyugtát, melybe belenézett, mintha elolvasná, ez mind, mind csalás, lelkiállapotának meghamisítása volt. És az is csalás volt, hogy nyugodtan eltávozott az étteremből, és ment, ment, mintha tudná, hogy hova igyekszik. Az utcasarkokon, ahol kellett, megállt, várt, míg a forgalmi rendőr intett, hogy át lehet menni a másik oldalra. A Deák Ferenc utcában megállt egy kirakatnál. A kalapok közt talált egyet, amelyik tetszett neki. „Édes”… – rebegte dicséretét. Ez mind, mind csalás, szédelgés volt. A Károly körút sarkán megint várni kellett. Már nem látta a jelzést, hogy szabad az út, de az átkelésre várakozó közönség elindult, és sodorta magával. Emmi mégsem juthatott át a túlsó oldalra. „Elcsúszott” – mondták a földön heverő Emmit körülvevő emberek. A tömeg között akadt egy orvos. Fiatalember, végre praxishoz jutott, az állapította meg, hogy a hölgy nem csúszott el, hanem elszédült, és most sincs eszméleténél. … Este nyolc óra van. Emmi a Rókusban egy kórágyon fekszik. Este nyolc óra van: Salgó Miksa frakkba öltözötten elindul a bankettre, ugyanakkor Zoltán felszáll a milánói vonatra, és Stux Bécsben egy ékszerboltban ajándékot vásárol. [570] XI. Két hónap Zoltán életéből: Este feküdt, reggel kelt. Az első éjszakákat álmatlanul kínlódta át. Az a lány, aki mellett öt évig unottan élt, az utolsó nap, éppen szakítási tárgyalások óráiban felragyogott előtte, és magához ragadta, amikor elbocsátotta. Erőt merített belőle és ezzel az erővel fejezte be és nyerte meg harmincéves perét apjával szemben. Már tudta, hogy apja nem azért indult el megkeresni a feleségét, hogy megkérdezze tőle, vajon kettejük gyereke-e ő. Búcsúzáskor már a fiát ölelte keblére. De miért ment el?… Végre kiderült, hogy az elmúlt harminc esztendő minden perce az asszonyé volt, és csak regényes büszkeség, megmerevedett pátosz, hamis szégyenérzet tartotta vissza attól, hogy utánafusson. Zoltánt leverte, hogy apja valósággal felgerjedve indult el erre az útra. A régi tragikus helyzetet felváltotta egy másik. Míg apja hidegen távoltartotta magától, addig vágyakozott az anyja után. Most pedig, hogy bejutott apja szívébe, anyja iránt gyűlöletet érez, meg tudná ölni. Hibát követett el az apja. Mindkettőjük életét tönkretette, amikor anyja után dobta őt is. Ha anyja távozása után őt, a tíz hónapos csecsemőt magához öleli, és mindig együtt éltek volna, kiveszett volna belőlük az az asszony, mint ahogy ők ketten eltűntek annak életéből. Éjjel-nappali viaskodásait egyre jobban az apa foglalja el. Már nem tartja fogva Emmi, a varázs elhalványul, el is tűnik. Búcsúzásuk óta alig telik el néhány nap, már csak terhet érez, és egy levélben ezt a terhet is lerázza magáról. A szakítás valóságát még felhígította a rezignáció. A bús ember halk lépésével suhant ki Emmi életéből. A levél elküldése után megkönnyebbült. Jött az első éjszaka, amikor aludni tudott, és reggel már bosszankodott, hogy miért írt elégikusan, miért nem fejezte ki magát határozottan. Meg kellett volna írni kegyetlenül az igazat. Pontosan leszögezni a valóságot. Azt, hogy valójában ő követett el ballépést, s annak a következményeit ő viselte öt éven át. Az utolsó nap is, amikor megemberelte magát, és szakítani akart – megint ő bukott cl. Szívtelenül gondolt Emmire. Haragudott rá. Ellenségének tartotta. Démon. Bizonyos, hogy ezentúl is igyekszik majd megzavarni életét. Félt tőle. Egyszerre Salgó zsaroló levelére gondolt. Furcsa apa lánya… Nem, nem – mentegeti a lányt –, Emmi egészen más… Meg kell állapítani, nagylelkűen viselkedett, hiszen visszaadta a szabadságát… azaz… dehogy is… csak nagyobb stílusa van, mint az apjának. „Öt éven át a nyakamon ült, egy pillanatra sem szakadt le rólam, de amikor az utolsó fillér is elfogyott, akkor hazaküldött. Tervszerűen járt el… elővette minden erejét… előbb magába szerettetett, és csak aztán küldött haza, hogy béküljek ki apámmal. Hogy megvédte előttem az apám!… Szuggerált… Lépjek apám elé, mint egy gyerek, jogászgyerek… milyen agyafúrt nő… jól tudta, hogy mit kell mondani, mi tetszik apámnak… Csodálatos nő… most már tudom, hogyan tudott rávenni arra, hogy öt évig vele maradjak. Nem is bizonyos, hogy szeretett engem. Hát szeret[571]het az, aki mindent az eszével csinál, abban annyi a türelem, hogy öt évig a nyakán lógjon valakinek, akiről tudja, hogy nem szereti őt?… Igen is, a nyakamon lógott! Terhemre volt!… Most kellene írnom neki, a tegnapi levél elhibázott dolog. Újra kell írnom, nehogy félreértés legyen.” Le is ült nyomban – vitte az indulat, levelet írni. De belépett Kalász István, aki komolyan teljesítette idősb Siró Zoltántól nyert megbízatását, vezette a gazdaságot, és ezenfelül még arra is volt gondja, hogy ezt a szomorú fiatalembert, aki sokszor tépelődött előtte, meggyógyítsa, talpra állítsa. – Zoltánkám, nélküled nem akarok dönteni. Borra alkudozik velem egy kereskedő. Gyere, vegyél részt a tárgyalásban. Abbamaradt a levél, sose íródott meg. Kalász jó orvos volt. Megnyugtatta, felélénkítette a fiút. Mindent másképp láttatott vele. – Apád harminc éven át megmérgezett lélekkel, rögeszmékkel viaskodott. Most elutazott, ez jót fog tenni neki. Hamarosan jobban lesz, száz évig fog élni, az eldobott harminc esztendőt pótolni fogja. Láttam, amikor megindult a gyógyulása. Ha láttad volna, hogy mulatott a Pannóniában, nem ismertél volna apádra. Szenzációs, hogy milyen nagy ruhatárat varratott magának össze. Európára szóló útlevelet váltott ki. Azt mondod, anyádat keresi Európa-szerte. Hát igen… úgy gondolja, hogy azért ment el. De látod, két hete van már távol, anyádat nem lelte meg… úgy látszik, érdekesebb dolgokat talált… Fura dolog ám harminc évig eltemetkezni, aztán belenyargalni… dehogy is nyargalni!… belerepülni a mai világba. Neki ez merőben új világ. Apádnak, úgy látszik, smakkol ez az új világ. Látod, nem vágtatott vissza a kriptájába. Egy sort se ír. Nem érdeklődik az itthoni dolgok, a gazdaság után, pedig eddig ez volt az egyetlen szál, ami az élethez kötötte. Apád szétnéz az új világban, belekóstol, ő nem érzi a hullaszagot rajta, ízlik neki. Nap nap után így beszélt Kalász István, és maga is hitte azt, amit mondott. De olyat is mondott, ami igaz is volt, nem is. Egy alkalommal az Egységes Párt elnöki tanácsülésére parancsolták fel. Hazajött, és megsúgta Zoltánnak, hogy a kormány készülődik az új választásokra. Bethlen meg se várja, míg az országgyűlésnek a mandátuma lejár. „Átadom apádnak a kerületem. Vagy ha ő nem vállalja, akkor neked juttatom, fiam. Már meg is mondtam Bethlennek…” Csak úgy mellékesen mondta még: „Benn jártam apád pesti bankjánál. Mielőtt elutazott, csinos összeget utaltatott oda. Megnéztem a folyószámláját. Mondhatom, erősen fogy a pénz, egyre küldözgetik utána. Hála Istennek, nem él rosszul apád…” Jó dolog ilyesmit kitalálni, használ a fiúnak. És az is használt, hogy nem hagyta a fiút tétlenkedni. „Te vagy itt a gazda, törődj a dolgokkal.” Együtt vizsgálgatták a gazdasági könyveket, tárgyaltak a bor- és terménykereskedőkkel, tanítgatta az okszerű gazdálkodásra, együtt szidták a kormányt. De gondoskodott a szórakozásokról is. Korán jött meg a tél, nagy havak estek. Beszánkóztak a [572] megyegyűlésre. Gazdaértekezleteken együtt jelentek meg, egy alkalommal Zoltán is felszólalt. „Beszélni kell, fiam, hagy hallják a szavad itt is, Pesten is… jönnek a választások…” Zoltán hét évig élt Pesten, ott mindenki megtanul beszélni – beszélt, és nagy sikere volt. És vadászatokon, névnap és egyéb dínomdánomokon, lányos házaknál, mindenütt sikere volt. Meggyógyult. Semmi gondja nem volt az apjára. Úgy van, ahogy Kalász István mondja, apja külföldön jár, és jól él. Belemerült a gazdasági munkákba, melyeket épp olyan biztonsággal végzett, mint amilyen nyugalommal látta el éveken át a Tengerentúli és Szállítmányozási Részvénytársaság vezérigazgatói teendőit. Itt-ott egy mulatság, különben rendszeres élet, átaludt téli éjszakák, sok húsétel, harmincesztendős borok, minden szerelmi szertartás nélküli ölelkezések… Egészséges lett a vérkeringése. Így telt el két hónap. Akkor megjött apja levele, mely meghökkentette. „Beteg voltam, és még most is gyöngélkedem.” Hát így lumpol az apja Európa-szerte?… „Amint megkapod levelem, nyomban szerezz útlevelet, és gyere…” „ Várlak…” Más nincs a levélben. De igen: „Kedves fiam.” És ez minden. Ez az első levél, melyet életében apjától kapott. Gyerekkorában, mikor Kecskeméten iskolázott, ha közölni valója volt vele, meglátogatta, de ezt is csak ritkán tette, inkább valakivel üzent, néha egy cédulát hozott a hírhozó, de soha semmi megszólítás. Soha „kedves fiam”, soha „ölel apád”. Most minden megvan ebben a levélben. Elindult Milánóba. Nem nyugtalankodott. Apja beteg volt. Nemsokára mellette lesz. Ez lesz az első igazi, benső találkozás. Apja lábadozik, ő megjelenik előtte lélekben, testben erősen. Mondani fogja apjának: „éljünk, apám, éljünk! éljünk egymással egymásnak… vegyük el, ami a mienk”… Erre gondolt, amikor a Hungáriában ebédelt. Aztán következett a véletlen találkozás. … Már a vonaton ül. Viszi magával Emmi bíborba gyulladt tekintetét. Egyedül van a hálófülkében. Félig levetkezve, szinte megmeredve ül az ágyszélen. Félretartja a fejét, még mindig viseli a pofont, mely egyre jobban égeti. Miért kellett ez a találkozás? Már semmi köze sem volt ahhoz a lányhoz. Most már van… és ezt nem lehet elintézni. Egy ismerőse jut az eszébe, kivel szerencsétlenség történt, golyót kapott a hátába. Nem tudni, miért, az orvosi magyarázat nagyon komplikált, a golyót nem lehetett eltávolítani. Nincsen semmi baja, csak a golyó néha ide-oda mozog. Nagyon kellemetlen, de nem lehet ellene semmit se tenni. Nem folytatja gondolatait. Nincs ereje hozzá. Viszi a vonat, mint a fülke leltári tárgyait, a vészféket, a rézfogantyúkat… … De azért a jugoszláv határon már álmából keltette fel a vámvizsgálat, és hogy útlevelére rányomták az átkelési pecsétet, újra álomba merült. Másnap délben Triesztben ébredt fel, és nagyon meglepődött azon, hogy ágyban fekszik. Nem emlékezett arra, hogy [573] levetkezett volna. Tegnap délután négy órakor a Hungáriában megállt az esze, nem emlékszik rá, mikor indult el újra. Trieszt örökzöld dombjain szinte sétál a vonat, látni a tengert, a napsütésben minden ragyog. Tegnap még decemberi köd, ólmos eső és lelket árnyékoló egyéb dolgok… Már a lebocsátott ablaknál áll, és bámulja a panorámát, se égen, se lelkében még egy kósza felhő sincs. Triesztben hatvan percig áll a vonat. Kiszáll, végigautózik a mólón, egy büfében aperitiffel nyugtatja meg üres gyomrát. A vonat újra elindul vele, az étkezőkocsiban jóízűen megebédel. Hipp-hopp! Már Mestrén is túl van. „Velence… ide apámmal visszajövök”… Megint egy jó alvás… Ébredéskor hózivatarban robog a vonat… Délutáni alvás után, különösen, ha egy palack lacrimae Christi az altató, ébredéskor zsibbadtak a tagok, a fej olyan, mint az ólom, savanyú a szájíz. Zoltán átaludta a tavaszi vidéket, és a télben ébredt fel. Kezdetben csak a gyomra kínozta. A büfében elfogyasztott szendvicsek, vermut vagy a lehetetlen olasz ebéd kínozta-e? Töprengett. A trieszti tavaszból gyomorfájást hozott az észak-olaszországi télbe. A gyomorfájáson segített a csodagyökerekből párolt gyógyital, de a fej ködös marad, alig tudta összeszedni gondolatait, pedig már itt volt az ideje, még egy óra, és Milánóba érkezik. Egy óra alatt sok mindent lehet elvégezni. El lehet takarni a felbukkanó árnyékokat, félre lehet rakni Emmi pofonját, az most nincs napirenden, nem szabad ezzel a dologgal zavarni apjával való találkozása bensőségét. Azzal a pofonnal szemben úgyis tehetetlen. Emmi furcsa elintézési módja… Emmi stílusa… Igen, az ő stílusa, végre kiderült ez is. Nem baj. Bethlent Genfben egy emigráns inzultálta az egész világ előtt, és utána addig marad miniszterelnök, ameddig ő akar. Zoltán mégis elvörösödött. Kénytelen volt arra gondolni, hogy az ő esete mégsem egy véletlenül fejére esett tégla. Lassan emlékezni kezd, hogy volt, mint volt, bizony, ő kiverekedte magának azt a pofont. „Az apád stílusa finomabb.” Ilyesfélét mondott. Persze ezt volt kénytelen mondani, mert Emmi gyanús mederbe terelte a beszélgetést. Beszélgetést?… Pénzt kért tőle… Mi köze Emminek Stuxhoz? Mi köze volt az ő idejében Stuxhoz? Miért csinálta, vitte az ő ügyét ingyen az az ügyvéd?… Megdöbben, hogy csak most teszi fel a kérdést, amikor a honoráriumot utólag követelik rajta. Utólag, mikor már Emmivel mint egy idegennel akart beszélgetni. Megdöbben, mert elébe tolódnak az elmúlt évek, melyeket a konjunktúrában és a mélypont alá süllyedésben szedett-vedett népség közé vegyülve velük együtt töltött el. Ezekért az esztendőkért bűnhődni kellett. Ezekre az esztendőkre méltó pontot tett a pofon. Ezek a gondolatok vánszorogtak agyában, de minduntalan visszacsetlett-botlott a kérdéshez: hogy abban a világban, amelyből végre kiszakadt, ahol mindenki gyorsan, könnyen akarta megkeresni, lopni, összecsalni a pénzt, miért dolgozott érte ingyen az az ügyvéd? E kérdés mögül gyűlölettel nézett Emmi felé. … [574] Este hétkor érkezett meg, és nyomban apjához sietett. A gondnoki irodában az ügyeletes tisztviselőnél érdeklődött apja szobája után. A tisztviselő nem tudott németül, és így Zoltán csak nehezen tudta megmagyarázni, hogy külföldről jött apja látogatására. Sokszor ismételte apja nevét, az írnok zavartan keresgélt különféle névmutatókban, de eredménytelenül. Zoltán noteszéből kitépett egy lapot, ráírta „Zoltán Siró”, mert úgy látszik, az olasz fül nem fogja apja nevét. A tisztviselő, akit a hivatalos órák után bizonyára azért hagytak itt, hogy a telefonszolgálatot ellássa, örült a segítségnek, most már előtte volt a kérdezett név úgy, ahogy írják. Meg is találta a névmutatóban, felnyitotta a törzskönyvet a megfelelő számnál… Zoltán ideges várakozásban, a falon lógó statisztikai táblákra bámult, és így nem vette észre, hogy a tisztviselő megrezdül, felkapja a fejét a könyvből, mert Siró Zoltán neve mellett ez a megjegyzés állt: „meghalt 1930. december 3-án, 15 órakor”. Kórházi ember számára nem nagy dolog a haláleset. Halálozás miatt a beteglétszám csökkent. De ritka dolog, vele még egyszer sem történt meg, hogy a beteg hozzátartozója bejön az irodába, és felvilágosításul azt kell mondani: „uram, akit keres, meghalt”. Különben is ő innen, a fogadószobától a tizedikben az élelmiszer-raktárkönyvet vezeti… Nem is tudná megmondani a szomorú hírt, hiszen ez az úr, aki meredten ránéz, nem ért olaszul. De nem kellett szólnia, arcáról leolvasható volt a szomorú hír. A tisztviselő, kinek mutatóujja most is ott volt a rovaton, ahova örömmel bökte oda, mikor megtalálta, részvéttel bámult a remegő idegenre. Zoltán elindult, hat lépést kellett megtennie, míg a tisztviselő mellé került. Iszonyatos út volt ez. De ott állt már, és nézte a rovatot, melyet az odabökött ujj egyre mutatott. Nézte apjának az életből való kikönyvelését. Nagy könnycsepp ült a szemébe. Furcsa az a könnycsepp, olyan, mint a nagyítólencse, a végzetes sort jól megvastagította, s a betűk kontúrjait száz színben játszatta. Tűrte, hogy a tisztviselő fotelbe ültesse, ott dideregve meghúzta magát. Úgy tett, mintha figyelné a tisztviselő beszédjét, aki a gondnoki lakásba, aztán az ügyeletes orvosért telefonált. Szükség volt az orvosra, mert az idegen úr mellére hanyatlott fejjel, meredt szemmel olyan volt, mintha ő halt volna meg. A gondnok megérkezett. Magas, kövér ember volt. Ujjai tele voltak piros, zöld, sárga kövű gyűrűkkel, melyeket olyan büszkén viselt, mint egy élelmezési katonatiszt a háborúban szerzett kitüntetéseit. Szertartásosan lépett a magába roskadt Zoltánhoz. Az eset nagyságához mérten, mélyen megilletődve hajolt meg előtte. Jól ismerte az esetet. Minden komoly esetet jól ismert. A kórházi személyzet az érdekes betegekről mindent tud, és a tényekhez még hozzászövik a legendákat és pletykákat. A gondnok értesülései a legteljesebbek, mert minden forrás hozzá ömlik. Itt ma egy gazdag magyar úr halt meg, és most annak fia előtt áll. Futva jött ide, első akart lenni, Beltramot kellett megelőznie, a halott elszállítása körü[575]li teendőkre a megbízást neki kell elnyernie. Jól beszél németül. Hangos, szinte jajgatja a részvét szavait. Zoltán meg se mozdul, talán egy szót se hall a beszédből, de a gondnok kérdezetlenül mond el mindent, beszél az öreg Siró betegségéről és a szerencsétlen fordulatról. Szavaiba orvosi kifejezéseket kever. Harmincéves kórházi szolgálata alatt a kórtörténeti lapokból, melyeket kíváncsiságból sorra elolvasott, megtanulta a betegségek latin nevét – boldog, ha titkos úton szerzett tudományát fitogtathatja. De vissza kell vonulnia. Belép az orvos, és nyomban utána Beltramo. Beltramo egy pillanatra megáll az ajtóban, aztán Zoltán elé vánszorog, elébe omlik, és zokogásba fúlva beszél: „az ön édesapja… az én jó uram… kegyetlen csapás…” Zoltánban megrebben az élet. Fájdalmas csodálkozással néz a térdére boruló idegenre. Miért sír ez az ember? Honnan tud sírni? Egyre hallja tőle: „az én jó uram, az én nagyságos, szomorú uram”. Ki ez a magyarul beszélő ember, aki apja halálából merült fel? Nem tudja megkérdezni, nem is kérdezheti meg. A gondnok talpra rángatja Beltramót, olaszul lepisszenti: „mit tolakodik?” Zoltánnal csillapítószert itat az orvos, aztán karonfogva vezeti márványfalas, márványköves, széles, hosszú, hideg folyosón. Az elhunyt Siró szobája mellett Beltramo szipogott. Zoltán megállt előtte. – Kicsoda ön? – Uram, az én nevemből nem tud meg semmit. A vak sors kergetett vele össze. Bár ne ismert volna meg engem soha. Az orvos türelmetlenül szólt Beltramóra, és vitte Zoltánt tovább. Az egyik rendelőszoba nyugágyára fektette le, és injekciót adott neki. Az erős, gyorsan ható oltás talpra állította. – Doktor úr! Miért halt meg az apám? Így: miért? Nem azt kérdezte, hogy milyen betegség ölte meg, hanem, miért, mely okból, mi célból halt meg az apja. Az ő apja erős, hatalmas ember volt, nem fogott ki rajta senki, semmi. A kínt, szenvedést magába fogadta, harminc évig uralkodott rajtuk, kegyetlen volt hozzájuk, mint a halál, és elnyelte őket, mint a sír. Miért halt meg, ki támadta meg orvul? Vagy ő akarta? – Uram, nyugodjék meg, legyen erős. Szomorú eset… Két hónappal ezelőtt agyvérzéssel hozták ide a repülőtérről… állítólag ott valakivel találkozni akart. – Egy asszonnyal! – kiáltott fel Zoltán. – Úgy hallottuk… A baj javult, életben maradt. Életben? Nem lett volna élet az… Lábára, kezére nyomorult… Arca eltorzult… Megtanult beszélni újra, de ritkán szólt egy szót is. Nem tetszett neki, hogy él. Élhetett volna talán tíz évig is még… tolókocsiban. Négy nap előtt tüdőgyulladást állapítottunk meg… a láz megölte. – Egy asszony ölte meg! – ordította Zoltán. – Egy asszony gyilkolta meg! – sikoltotta, üvöltötte százszor, míg végre nagy nehezen rájött a sírás. [576] Szomorú éjszaka volt ez. Az orvos, a gondnok hasztalan birkóztak vele, csititó, lebeszélő szóval, orvosi tekintéllyel, a fiú nem engedett, látni akarta apját. Behívták Beltramót, remélték, magyar szóval többre mennek. Céltalan volt minden, Zoltán eszeveszetten követelte, hogy engedjék a ravatalhoz. És míg zokogva tette meg az utat apjához, a holttest láttára fennakadt sírása. Megrettentette a látvány: az öles, testes férfiúból megmaradt csontok, az eltorzult arc, melyet a halál sem simított ki. „Rettenetes ez a találkozás… ha én ezt átélem… jaj nekem, mert én nem engedem, nem hagyom így…” Összekulcsolt kézzel nézte apját. Néha egy-egy szót hebegett, gondolataiból hullott ki egy szó, vagy csak egy hang. „No, híres Kalász István, apám, így futott harminc év után neki az új életnek. Így ízlett neki az új élet. Hallod-e, Kalász István, miért mulattattál engem két hónapon át? Vidáman keltem útra… »apád sok pénzt küldet maga után…« otthon én is belemarkoltam a kasszába… mert az apa és fia találkozása kifogyhatatlan áldomásokkal jár…” Felsírt: – Apám! Így maradtam, mint a kisujjam. Egy ápolónő lépett be. – Kérem jöjjön. Nem szabad itt maradni. A szabályok tiltják. … Tetemszállítás sok teendővel jár. De ott volt Beltramo, aki reggel gyászba borultan várt Zoltánra a szálloda halljában, és felajánlotta szolgálatait. – Uram, két hónapja múlt, hogy édesapja Milánóba érkezett, és én szinte az első perctől kezdve mindig vele voltam. Ennek a két hónapnak a történetét elmondani kötelességem. Együtt szállnak autóba. Járják sorra a hivatalokat… Idősb Siró Zoltánt balzsamozzák… Temetkezési vállalattal tárgyalnak. Kegyetlen adminisztráció. Közben ebédelni is kell… Az étteremben egy pesti ismerős köszön. Zoltán mosolyogva köszön vissza. Egy pillanatra ki kell derülni az arcnak. „Valahogy ide ne jöjjön.” Erről gondoskodik is. A köszönés pillanatában elfordítja a fejét. Estig mindent elrendeztek. Holnap reggel elindulhat idősb Siró Zoltán haza, a kiskerti temetőbe. … Még egy éjszaka. A szállodai szobában hallgatja Zoltán Beltramo elbeszélését. Beltramo nagy elbeszélő. Órákon át részletezi, elemezi a történetet az első találkozástól a halál percéig. Zoltán egyik cigarettát a másik után szívja, egyszer se állítja meg Beltramót. Amikor azt meséli el, hogy apja alig kapta vissza a beszélőképességét, első gondja az volt, hogy levelet írasson fiának, és mégsem íratott, mert nem akarta, hogy idegen kézírás megijessze a fiát, akkor ellágyult, torkában volt a sírás, de ajkába harapva visszamerevedett: „Most nem erről van szó”. [577] Beltramo így fejezte be történetét: – A vak sors hozott össze bennünket. Bár ne ajánlkoztam volna fel a nyomozási munkára. Mit tudtam én, hogy milyen ügybe ártottam magam? Most se tudom, csak látom, hogy tragédiába keveredtem, és mellette magamnak is bajt szereztem. Első cselekedeteimet érdekből követtem el, néhány lírát akartam keresni. Szegény kishivatalnok voltam, káprázott a szemem, amikor száz lírát kaptam. Következő lépéseimben is az érdek fűtött, de hajtott már a szenvedély is. – Én kinyomozom annak az asszonynak a címét – határoztam el magamban –, annak a levert, szomorú úrnak szolgálatára leszek… – Amikor kidobtak állásomból, az utolsó percekben nem a címét, hanem őt magát találtam meg, és megtudtam, hogy egy óra múlva Rómába repül. Szerencsésnek éreztem magam. Nem törődtem azzal, hogy állásomat elvesztettem, boldog voltam, hogy eredménnyel járt a munkám, és diadallal állapítottam meg, hogy a világon én vagyok az egyedüli ember, aki azt az asszonyt, aki már harmadik nevével kalandozik a világban, megtalálhattam. Bár ne találtam volna meg! Attól a perctől fogva, hogy apja elvágódott a repülőtéren, míg magához nem tért, egy pillanatig sem gondoltam állástalanságomra, családomra, a szégyenre, mely hivatalomban ért engem. Minden érzésem csak azt sóhajtotta: gyógyuljon meg az az úr, akit én vittem a szerencsétlenséget hozó helyre. Boldog voltam a gyógyulás napjaiban, és… igen… a magam sorsáról is gondolkozni kezdtem. Uram, szegény boldogult apja, amikor magához tért, még beszélni se tudott… Írásban pénzt… ötezer lírát akart adni nekem… nem fogadtam el… Reméltem, hogy betegségéből hamarosan felgyógyul, segít rajtam, szolgálatába fogad… Én nagyon szerettem az ön édesapját. Mélyen gyászolom… – Gyászolja?… – Elhallgatott. Arra gondolt, hogy rajta kívül az egész világon ez az egyetlen ember, aki apját megsiratja. – Beltramo úr! – szólalt meg hirtelen. – Úgy érzem, elmondott mindent, mégis egy helyen homályos, hézagos az eset. Eltorzult az arca, aztán még egyszer kimondta: „az eset…” Aztán megnyugodott, és furcsa, hideg tárgyilagossággal érdeklődött: – Mit gondol, az az asszony megtudta, hogy apám keresi őt? – Bizonyosan tudta. Főnökömnek átadtam az ön apja névjegyét. Nem végeztem én titkos, bűnös munkát. Védtem a kenyerem, és igazolásomra adtam át megbízóm névjegyét. Amikor kiléptem gazdám szobájából, szemben találkoztam azzal az asszonnyal. Ő bement, az asztalon volt a névjegy, és egy óra se telt bele, már a római repülőgépen ült. Míg be nem következett a katasztrófa, azt hittem, hogy a rendőrség elől menekül az az asszony. Nem gondolhattam mást. Deskovics viselkedése, dührohama… Tudtam, hogy a bank kényes valutaüzletekkel is foglalkozik… és ez a háromnevű, kóborló nő… a levelezésből láttam, hogy minden héten másutt van. Azt kellett hinnem, ugye természetes, hogy menekülni akar. Hiszen el is lehetett volna csípni, csak Rómába kellett volna [578] telefonálni, hogy leszálláskor vegyék őrizetbe. Szólni is akartam apjának, de nem szólhattam. Ragyogó szemmel nézett a gép után, imádságos szavakat rebegett… Nem rendőr ez az úr… dehogy is az… pillanatok múlva a földön terült el. – Az az asszony eltaposta… Figyeljen rám… Maga egy boldogtalan élet utolsó szakaszán teljesített detektívszolgálatot. Apám harminc éven át állandóan detektívek munkájával kínozta magát. Ezt a feladatot én fogom folytatni, ez a munka az én egyetlen örökségem. Beltramo úr, ön a végzet vak eszköze, de még korántsem fejezte be a művét. Ki kell nyomoznia azt az asszonyt. Ott kell folytatnia a nyomozást, ahol abbahagyta. Vállalja? – Igen. Vállalom. – Naponta értesítést várok öntől. Akkor is írjon, ha nincsenek hírei számomra. Tudnom kell, hol, merre jár. Nem érdekel, hogy mit csinál. Ha ebben az országban van, kövesse őt nyomon, és ha elindul Magyarországra, tudnom kell pontosan, hova, mikor érkezik meg… Ami pénzem megmaradt, nem sok, hatezer líra, vegye át. Írja meg mindig, hogy mennyi kell. Munkájának nem lesznek akadályai. Ne tartson soká! Az ügyet nem lehet, nem szabad húzni. Az ügyet meg kell ölni. – Teljes lélekkel benne vagyok az ügyben – szólt halkan Beltramo, és Zoltán búcsúintésére eltávozott. XII. Délután még beárnyékolták Salgó mai szép napját lányával való „nézeteltérései”. Ezeket a családi jeleneteket holnapra is hagyhatta volna. Mérsékeltebben kellett volna viselkednie. Manapság egy apának sok mindent kell elnézni. Kompromisszumos világot élünk. Mindenütt egyezkednek. Ő maga is egy egyeztetőirodának a levelezője… holnap az igazgatója… azaz, csak ne jöjjön holnap az özönvíz, vagy talán még ma este. Emmitől kitelik, hogy már a bankettet is elcsúfolja. Őrültséget követett el azzal, hogy kiutasította lányát. Ellenkezőleg, rá kellett volna zárni az ajtót. Talán megtört volna, kiegyezett volna vele. Most mi lesz, ha elmegy az igazgatóhoz, és leleplezi, ahogy megígérte. Amilyen indulatban volt, meg is cselekszi. Biztos, hogy megtenné, de majd ő megakadályozza. Gyöngéje volt a mai bankett. Életében számtalan banketten vett részt, mindig mást ünnepelt, őt nem ünnepelték soha. Ezernyi banketten vett részt, mindig szóhoz jutott, ha előbb nem, kivárja a hajnalt. De ő sose volt ünnepelt, mindig szerényen vonult a háttérbe. Könnyekig elfogódva gondol múltjára, közhasznú tevékenységére, nagyszabású jótékonysági akciókra, melyeknek élén állt, szociális mozgalmakban viselt vezető szerepeire… észre se veszi, hogy magát köszöntgeti fel. Végre itt az alkalom, ma este őt ünnepelnék. Felháborodással utasítja vissza a feltételes módot… Megnézi az óráját: két óra. Csak egy óra telt el a családi jelenettől?… Cselekvésre készen siet el hazulról. A Kazár utcában elintézi a frakk[579]ügyet, és három órakor már az íróasztalánál ül. „De Salgó úr, igazán túlzás, ma önnek nincs hétköznapja.” De hiába kísérleteznek a kollégák, ő végzi a dolgát, leveleket tanulmányoz, dossziékban kutat, vagyis mímeli, mintha dolgozna. Valódi tevékenysége az ajtólesés, mert minden pillanatban beléphet Emmi. Egyre tervezi, hogy miként viselkedjék, ha bekövetkezik ez az eshetőség. Először arra gondol, hogy a nyilvánosság előtt leleplezi lányát, ma délben szégyenletes dolgot tudott meg róla. „Nincs kegyelem… nem akarlak látni.” Elszégyelli magát… „Teljesen megbutultam. Igaza van Emminek, gyengeelméjű vagyok.” Megtelik gyöngéd érzelemmel… „Ha belép, hozzárohanok, átölelem, fülébe súgom: megbocsátok, te is bocsáss meg nekem… Igen, ez jó lesz, ennél maradunk. Percekig tartom karjaim közt, aztán az urak felé fordulok, és szólok hozzájuk: „Barátaim, az én szerelmetes lányom ma délben kegyetlenkedett velem, ma este nem akar atyja oldalán megjelenni. De íme, eljött hozzám, s ebből tudom, hogy mégis megjelenik közöttünk ő, az igazi fény, az egyetlen ragyogás, hogy mindnyájunk lelkében emlékezetes, mélységes benyomásokat örökítsen meg. Ez az igaz – gondolta elérzékenyülten –, ezt a tervet a jó atyai szív határozta el”. Már nem aggodalommal lesett az ajtó felé. Kívánta, hogy jöjjön Emmi. Múltak a percek, az órák. Salgóban hasztalan hatalmosodott el a vágy, kárba veszett a tervbe vett néhány érzelmes, szép mondat. Hat óra. Az irodát becsukják. Emmi nem jött el. Hét órakor ért haza. Szobáról szobára járt. Kereste Emmit. Felesége kisírt szemmel megszokott helyén, a pamlag sarkában ült. Egy szék támláján a frakköltöny hajolt át. Emmin kívül azt is kereste. Megtalálta, és megenyhült az arca. – Nina! Légy szíves, add ide a rendjelemet. Az asszony nem tudta nyomban előteremteni a rendjelet, már a tizedik dobozban kutatott utána. A rendjel most jutott Salgó eszébe, és felháborodva gondolt arra, hogy ebben a rendetlen házban elkallódott a nemes jelvény, melynek ma a mellét kellene díszíteni. Fellélegzett, mikor Nina megtalálta. Nyolcig várt, reménykedett, talán még idejében hazajön Emmi. „Nem volt itthon Emmi?” – kérdi gyáván. Nina leverten nemre rázogatja fejét. „Majd hazajön, ne félj!” Elindul, az ajtóból visszafordul, papirost vesz elő, ráírja: „Csókol apád”, és Emmi párnájára teszi. … A bankett ragyogó farsangi ünnepély volt. Salgó frakkján ott lógott a negyedik osztályú polgári érdemkereszt, melyet ő szívósan magas rendjelnek nevezett. Tizedik beszédében hódolattal emlékezett meg I. Ferenc József Őfelségéről, kinek figyelme feléje fordult, és a háborús élelmezés terén áldozatos és sikerdús közreműködéséért nyerte a magas kitüntetést a láncokkal és gyémántokkal együtt. Megfityegtette az érdemrendet: „ez csak másolat, az igazit, [580] melyet alattvalói hódolattal köszöntem meg jóságos királyomnak, amikor külön audiencián kegyes volt fogadni engem…” Salgóban kiveszett minden önmérséklet. Tizedik beszédében már kézzelfogható bolondságokat beszélt. Az első beszéd, melyben megköszönte ünnepeltetését, szép volt, mondhatni magasan szárnyalt. Az ünneplők elérzékenyedve járultak köréje, koccintottak vele. De Salgó nem volt óvatos. Keveset evett, sokat ivott. Három felköszöntőt kapott, mindegyikre külön válaszolt. Aztán, hogy nem kerülközött több szónok… – annyi baj legyen – ő zavartalanul beszélt tovább. Fél óráig beszélt, öt percig pihent, így ment föl tíz beszédig. Úgy a szónoklatokban, mint a hallgatókban egyre fokozódott a zavar. Salgó felköszöntötte az igazgatót, kit csak a beszéd első felében nevezett Vilikémnek, aztán ragyogó dialektikával, fényes átmenettel egyszerűen fiamnak szólította. A „fiam” kapcsán Emmit üdvözölte, s a társaság növekedő zavarral nézett körül, kereste Emmit, mert Salgó – mint jelenlevőt – többször megszólította. De akkor még pislákolt benne az értelem, és egy tiszta mondatban meg is értette magát: „Lányom, ha nem is vagy köztünk, mégis szólnom kell hozzád.” Már szónoklás közben is ivott. Megpihent, és mindig teli volt előtte a pohár. A bohó fiatalok egyre töltögették neki a bort, merthogy az előirányzott pezsgő éjfélig teljesen elfogyott. Schenk igazgató s a főtisztviselők kísérleteztek Salgóval, el akarták állítani mind bolondabb beszédeit. De Salgó haragra lobbant. „Urak! Senki sem rendelkezhet velem. Mindnyájuknak én parancsolok. Vegyék ezt tudomásul.” Fagyos csend… Salgó belebámul a némaságba. Egyszerre elkacagja magát. Harsányan kiáltja: „Kábáré!… ká-bá-ré!…” Schenk igazgató és a főtisztviselők szégyenkezve szállingóztak el. Hajnalodott. Salgó körül már csak a fiatal generáció ült. Gyűrűbe fogták, itatták, és hogy a főtisztviselők eltávoztak, ők is bátrabban ittak. – Még egy felköszöntőt, Salgó bácsi! – biztatta az egyik fiú. – Tudja-e, Salgó bácsi, hogy nagy sértést, felségsértést követett el?… Nem köszöntötte fel Stuxot. – Talán üdvözlő táviratot küldenénk! – mondta valaki. De akkor már Salgó feje az asztalra bukott, a javaslatból nem hallott egy szót sem. Az embert kihordták az utcára, taxiba rakták. Nagy nehezen vertek bele életet és sokáig alkudoztak vele, míg végre megmondta lakáscímét. … Nehéz volt az ébredése. Testi és szellemi bénultságban hevert az ágyban. Keringett vele a szoba. Egy-egy pillanatra eszméletre tért, de tompaságába vissza-visszazuhant. Szinte öntudatlanul szállt le az ágyról, öltözetlenül támolygott szobáról-szobára. „Nina… Nina …” nyöszörögte egyre. Motoszkálására belépett a cseléd. [581] – Megfagy így az úr… tessék felöltözni! A nagysága azt mondta, ha felébred az úr, mondjam meg, hogy a kisasszony beteg, tegnap bevitték a Rókusba. A nagysága az újságból tudta meg. Míg beszélt, egyre élesztgette az elhanyagolt tüzet. Salgó bambán nézett rá… „Kisasszony…” – hebegte, és a díványra bukott. – Itt van az újság, benne van, tessék elolvasni… Térjen már magához az úr! – kiáltott gazdájára a cseléd, és kezébe nyomott egy kitépett újságlapot. De Salgó nem volt abban az állapotban, hogy most újságot olvasson. Motyogva beszélt maga elé, de egy szavát se lehetett megérteni. Tűrte, vagy tán nem is tudott róla, hogy Lizi felrakja lábát a díványra, párnát igazít a feje alá, paplant dob rá. Visszazuhant fekete álmába. Az éjszaka két kitűnő ivóbajnok felemelt adagját itta meg, messze van még a kijózanodás… Harminc órát aludt, harmadnap délelőtt ébredt fel. A katzenjammer kavarta a gyomrát, szoborrá avatta tagjait, ólommá öntötte a fejét. A katzenjammer kellemetlen útikalauz volt, amikor elvezette bankettemlékei közé. De az emlékezések útján hamar elakadt. Hogyan, mikor került haza, mint került az ágyba, nem emlékszik. Mi történt vele az éjszaka?… „Eláztam, eláztam… kotyogtam, csak tudnám, mit”… Részegsége első stádiumában viselt dolgai egyes részleteire emlékszik… Tudja, hogy Leontint megcsókolta. Árnyékos emlékek nehezednek rá, kalapálnak agyában, mellére ülnek, szájában az éjszaka ízei rohadnak… Felesége ágyára tekint, nézi a megvetett ágyat. Az óra tizenegyet üt… Így ő még nem részegedett le soha. Ez az első és utolsó eset. Fogadja: „Fuj!… többé szeszes italt nem érint az ajkam.” Reménykedik, hogy részegsége alatt nem követett el indiszkréciót… És ha igen?… Majdcsak eligazítja. És ha ő nem tudná eligazítani… itt van Emmi… Fejéhez kap. Ébredése óta ez volt első mozdulata, és első hangos szava: „Úristen! Hiszen Emmit elűztem… Emmi!… én mindenbe beleegyeztem… Mától fogva az történik e házban, amit te akarsz, azt teszem, amit te parancsolsz… Emmi!… Csak te segíthetsz rajtam… és segíteni is fog az édes…” Minden bizodalma: Emmi. Ő majd elintéz, jóvá tesz mindent. Igaza van Emminek. Inkább Stux… addig, ameddig; mint az ő fellengős atyai tervei… Ha ő részegségében összekuszálta az ügyeket, majd kiigazítja Emmi, a dolgok rendbe jönnek… Hol van ez a Nina?… Persze, főzi az ebédet. Csengetni szeretne. Mérgelődik: „Százszor megmondtam, hogy csináltassanak az ágyam mellé csengőt. Az ember hiába beszél.” Készülődik, hogy kimászik az ágyból. Nehéz próbatétel. Szerencsére nincs szükség rá, mert Lizi már óvatosan nyitja az ajtót. – Szóljon, fiam, a nagyságának… – Nincs itthon a nagysága. A kórházba ment. – Kórházba ment? Én vagyok a beteg. Itthon van a kórház! És ő nincs mellettem. [582] – Hát nem emlékszik az úr?… Emmi kisasszony fekszik a kórházban. – Nem emlékszem… hallja! Ki bízta meg magát, hogy engem ijesztgessen?… – Hát nem megmondtam tegnap délután? – Nekem?… Jöjjön ide, fiam… én fáradt vagyok… nem mehetek magához, jöjjön ide, fiam… hagy üssem pofon… Mindegy, ha megbízásból, vagy saját ötletéből figurázza ki a ház urát… a büntetés egyformán kijár… Maga mondta nekem tegnap délután?… Tegnap délután itthon se voltam… Egyáltalán mikor álltam én szóba magával? – Igenis, tegnap délután… Az úr öt percre felébredt. Felkelt az ágyból, de újra lefeküdt a díványra. Tegnap este a nagyságával együtt vezettük, cipeltük vissza az ágyba. Erre se emlékszik az úr? Úgy látszik, azt se tudja, hogy ma nem szerda, hanem csütörtök van, és azért nem tudja azt se, hogy én tegnap délután megmondtam, hogy a kisasszony a Rókusban fekszik. Pedig odaadtam az újságot is, abban benne állt, hogyan került a Rókusba a kisasszony. Salgó felült az ágyban. Erősen megkapaszkodott, hogy remegő teste vissza ne zuhanjon. Egy pillanat alatt összefoglalt mindent. Lányát elkergette… elkeseredésében meg akarta ölni magát. Ő a leghitványabb apa. Leányának majdnem halálát okozta. Ő, a részeg disznó két nap óta döglik az ágyban. Ha volna revolvere, most főbe lőné magát. De elég magas a második emelet… Leszáll az ágyról, futkos a szobában, sehogyse tudja megtalálni az ablakot… Nem, nem… először látni akarja lányát… hiszen él… Az a Stux talán még nem is tud az esetről… Ó! Hogy eltörpülnek most az ő dolgai… Most mehet Schenk igazgató úr Stuxhoz… Emlékezete működni kezd. Feltűnik előtte a kép. A banketten feláll mellőle az igazgató, és szó nélkül eltávozik… Elmenekül az emlékképtől, a cselédre bámul, aki a köténye zsebéből elővett újságlapot nagy gonddal hajtogatja ki. – Túl van a veszélyen?… – Hála istennek… Csak nem akar beszélni… Tessék már elolvasni… Elkapta az újságlapot. Kereste benne a plakátbetűs című szenzációs riportot, de nagy csalódására csak egy tízsoros napihírt talált! Munkában a mentők. Kedden délután négy órakor a Deák téri templom előtt egy leány eszméletlenül terült el a járdán. A helyszínen megjelent mentők beszállították a Rókus kórházba. Csak órák múlva tért magához, de az orvosok kérdéseire nem válaszol, súlyos apátiában fekszik. A leány nevét nem lehet megállapítani. Retiküljében csak egyetlen írást, a következő szövegű nyugtát találták: Kétezer pengőt átvettem. S. Zoltán. [583] Lizi az újsághírhez még hozzátette: – A nagysága tegnap reggel a rádióból tudta meg, mert az is bemondta a szerencsétlenséget úgy, ahogy az újságban van benn, meg azt is, hogy milyen formájú a beteg, hogy szép, hogy nyúlánk, és hány évesnek látszik, huszonkettőt mondott. Minden ráillett a kisasszonyra… – Lizi, az istenért, mit mond a nagysága? Ugye azt, hogy hamarosan meggyógyul a lányom? – Nagyon szomorú a nagysága. Ma még hajnalban ment be hozzá… Egyszer már itthon is volt, megnézni az urat, alszik-e még… Jaj! Az én boldogtalan kisasszonyom… Elsírta magát… Elvette Salgó elől az újságlapot, és rétjeibe visszahajtogatva csendesen sírdogált. – Ne féljen az úr, az én kisasszonyom meg fog gyógyulni… Talál a halál olyat is, aki megérdemli… Miért nem öltözködik már az úr…? Igaz, a frakkért itt jártak… nem fogadták vissza, mert nagyon letisztelte az úr… – Kiment, és becsapta maga után az ajtót, nagyon begyében volt a gazdája. – …És én ezt tűröm… egy cselédtől!… Milyen süllyedés!… – sóhajtotta Salgó. Felöltözött. A tükörbe nézett. Zöld volt az arca, háromnapos a szakálla… „Nem, nem borotválkozom. Hagy lássa a lányom, hogy állapotom feldúlt, hogy szenvedése az én szenvedésem…” A villanyoson feltette a kérdést: „Itthon van-e már Stux? Távirata szerint itthon kell lennie. Vajon tudja-e, hogy Emmi kórházban fekszik? Ha nem tudja, én fogom közölni vele. Tudom, mélyen fogja érinteni… Ha Schenk igazgató zavarni merészelné, ha el akarná panaszolni a velem való konfliktusát… no, éppen jókor jelentkezne most, amikor Emmi beteg… Majd én mondok el mindent, majd én leplezem le azt a fiatalurat, aki elcsal engem egy bankettre, és leitat… Gazember! Majd elmondok rólad mindent… Szerettél volna velem panamázni, és elmondom azt a vagyonfelügyelőséget is… Gazember! Majd adok én neked, egy öregurat ilyen aljas módon leitatni… Csak lelkem, Emmikém… mindenek előtt a te egészséged az első… nem élnélek túl…” Elvitte a villanyos a Rókus mellett, átvitte Budára, valahol a Kelenföldi úton szólt a kalauz, hogy a jegye nem érvényes. Egykedvűen tűrte, hogy a kalauz erélyeskedik vele, hogy az utasok hamisan nevetgélnek rajta, a megcsípett jegycsalón. Húsz fillér árán megszabadult, leszállt. Megállapítja, hogy a Kelenföldi úton áll, holott neki a Rákóczy úton van dolga. Áll, és várja a villanyost, hogy visszavigye, jön is már a kocsi, de visszatér emlékébe a durva hangú kalauz, az is eszébe jut, hogy a kalauz nem adott új jegyet. És még az merte őt bliccelőnek nevezni… az a csaló kalauz, aki a húszfilléresből nem adott vissza négyet, és a tizenhat fillért is elsikkasztotta… És milyen kegyetlenül mulatott rajta a bárdolatlan közönség!… Nem védekezhetett, a villanyosban mégsem tarthatott beszédet, melyben el[584]mondhatta volna, hogy őt súlyos szerencsétlenség érte, vegyék figyelembe, hogy ő egy porba sújtott apa, akinek egyetlen gyermeke súlyos beteg… Az a durva lelkű kalauz hogy is érné fel ésszel, szívvel, hogy egy porba sújtott apa… „Örök gyűlöletem a villamosé… sose ülök többé villamosra…” Elcsípett egy taxit. A kocsi tükrében meglátta magát. Látta szőrös, ónszínű arcát, véres szemét. Elfeledte már, hogy amikor elindult otthonról, azt tartotta a helyzethez illőnek, hogy Emmi betegágyánál így jelenjen meg… Hogy is mehetne ő így leányához?… Csak derűs, biztató tekintettel léphet elébe. Arcáról le kell olvasni Emminek, hogy megbocsátott, sőt ő kér bocsánatot oktalan atyai szigorúságáért. Betért egy borbélyműhelybe. A borotválkozás jól sikerült műtét volt számára, mint mindenkinek, aki reggelig lumpolt. Lehajtotta fejét a borbélyszék támlájára, szappanozás közben elaludt, és csak arra ébredt fel, hogy kölnivízzel permetezték. A kölni jó volt és a segédnek alkalma nyílt arra, hogy minden tudományát gyakorolhassa. Salgó minden vajákosságba belement. Arc-, homlok-, nyakmasszázs, fejmosás kézzel és ördöngös gépek segítségével mind-mind megtörtént. Egy óra hosszat tartott ez a komplikált műtét, mely után Salgó gyógyultan kelt fel a borbélyszékből, és teli optimizmussal, felfrissülten lépett ki az utcára. Virág nélkül nem mehet Emmihez, és míg a virágboltban kötözték a bokrétát, beugrott Kovácsevicshez – kutya harapását szőrivel gyógyítják –, a söntésben megivott egy korsó sört. Bokrétával a kezében, derűvel a szívében, délcegen lépkedve ment a kórház folyosóján lánya betegágyához. Egy kedvestestvér, aki útba igazította, már megnyugtatta: „Nincs semmi komoly baj… majd helyrebillen a lelki egyensúly. Bizonyosan jól fog esni neki, ha kedves édesapja belép hozzá. Csak semmi izgalmas jelenet… Legyen erős… a szülők mindig túlozni szoktak…” A kedvesnővér szavai, mint tavaszi eső, langyosan permeteztek Salgó szívére. Meg is jutalmazta a derék apácát: „Kedvestestvérem az Úrban, köszönöm vigasztaló szavait, fogadja hálámul e rózsaszálat, legáhítatosabb szeretetem szimbólumából, e füzérből tépem magának e virágot…” Ment-ment tovább a végtelennek tűnő folyosón, melynek sivárságát derűs tekintete és előrelendített kezében tartott vörös rózsák enyhítettek. „Megbillent az én Emmim lelki egyensúlya… Csak én segíthetek rajta… Egész életemben a legjobb beteglátogató voltam. A haldoklót is felderítettem, egyenest visszaadtam az életnek. Csak semmi résztvevő pofa. Derű, ötlet, bohóság – az kell. „Ki a beteg?… te?… játsszunk valami mást!… Tiltakozom, hogy engem alaptalanul megszomoríts… Meghűltél?… No, és?… Zárasd magad egy konzerv-dobozba, azt jól ólmoztasd le… sose hűlsz meg többet. Addig örülj, míg meghűlsz!”… Mindig tudtam, mit kell mondani…” – Jó napot, apus! [585] Nem vette észre, hogy Edus jön elébe, csak a köszönésre figyelt fel önmagával való beszélgetéséből. – Te vagy az, Edus?… Homályos ez a folyosó, nem vettelek észre… Most jut az eszembe, hogy veled elintézetlen ügyem van… De ezt most hagyjuk… Kényes családi ügyekkel most nem foglalkozhatunk. Különben is, én már nem is merek szólni a gyerekeimnek… Mondj jó hírt a húgodról… Csak jót, semmi rosszat, a rossz nem létezik… Vezess engem a lányom betegágyához. – Apus, nem mehetsz be Emmihez… Ne ellenkezz… nem mehetsz be! – Miért?… Ki határozta ezt el?… Ki döntött abban, hogy az apa ne jelenhessen meg lánya betegágyánál? Tudom, Emminek nincs komolyabb baja. Illetékes helyről kaptam a megnyugtató értesülést… Miért állsz előttem ilyen búsan, leverten?… Megtiltom, hogy szomorú légy! Egy lábadozó beteg körül legyen mindenki nyugodt, vidám… – Kérlek, apus, hallgass!… Nyugodj bele, hogy nem mehetsz be Emmihez. – …Súlyos?… – Nem merte befejezni a kérdést. A kombinált borbélymunka, a korsó sör doppingja egyszerre eltűnt. Elhalványult, megingott. Az apáca szelíd szavaiból újra hall egy mondatot, de most másképp hallja: „…helyrebillen a lelki egyensúlya…” – Edus, mondd meg a valót! Ne kíméld bűnös apád… átkozott legyek!… Megöltem a lányom lelkét. – Apus… ne gyászold Emmit… reméljük… majd rendbe jön… összeomlottak az idegei… És ne vádold magad… Te is, én is csak egy kis stószt adtunk neki… Légy nyugodt, és vedd tudomásul, hogy nem mehetsz be hozzá. Senkit se engednek be… Miért is mennénk be?… Csak azért, hogy közömbösen nézzen ránk, és ha szólunk hozzá, egy szóval se válaszoljon?… Edus beszél, beszél… Nem tudni, hogy Salgó, ki homlokát a hideg falhoz szorítja, figyel-e szavára. Tőlük néhány lépésnyire Lián húzódik meg, szemben vele egy ablakmélyedésben Stux Mózes áll, és úgy tesz, mintha nagyon figyelne az orvosra, aki felvilágosításokat ad neki Emmi betegségéről. Itt van mindenki a folyóson. Az elmúlt félóra alatt futottak össze. Lián délben Salgóéknál járt. A cselédtől tudta meg, hogy Emmi a Rókusban fekszik… Mostanság egyetlen menedéke Emmi. Rohant hozzá, és itt találta Edust, aki azonban eltolta magától a nyakába boruló feleségét. „Most hagyj… két nap óta kiesett fejemből az egész világ… Ha én nem vagyok… Emmi nincs itt…” – mondta, és ment az apja felé. Liánnak elég volt az is, hogy együtt van Edussal… Tíz perccel ezelőtt futott ide Stux. Ma reggel érkezett haza. Néhány órát aludt. Délben levelet küldött Emminek: „Megérkeztem, mikor láthatom?” Megkapta a választ: „Emmi kisasszony a Rókusban fekszik…” Mindenki itt van, és mindenki másképpen tudja, hogy miért [586] fekszik Emmi a kórágyon mély apátiában… Egyedül Edus jár helyes nyomon, hiszen csak ő tudja, hogy tegnapelőtt, amikor a Hungária étterméből elment, Zoltán és Emmi akkor még külön-külön asztalnál ültek… Mindnyájan együtt vannak… E történet egyik felvonásvégénél mindenki dermedten mered magába… Benn, a kórteremben Emmivel egy csésze tejet itat az anyja. Takaróján apja virágai hevernek. Reggel még egy húszágyas kórteremben feküdt, de Salgóné ma hajnalban benyúlt alvó férje pénztárába. Szörnyülködött, mert 1100 pengőt talált benne, de menten meg is enyhült, elcsent a sok pénzből háromszázat, és a közös teremből különszobába vitette a lányát. De Stuxnak – itt, a Rókusban – a különszoba se jó megoldás… „ Kedves doktor úr, nagyon meghálálom önnek, tegyen meg mindent, hogy még ma, lehetőleg azonnal elvihessük innen. Kérem, telefonáljon dr. Wimpfennek. Hivatkozzék rám… azonnal jöjjön ide… Mit mond?… A tanár úrnak kell szólni? Szóljon neki is… A tanár úr és dr. Wimpfen együtt vigyék el innen. Majd ők ketten elviszik… Ők ketten együtt kezelik… Ön is kezeli… mindenki kezelje… Stux eszelősen beszél… Lián eszelősen bámul maga elé… Salgó falhoz szorítja a fejét… Edus maga elé motyog: „Egy-két hét múlva… talán holnap… én következem…” Most itt van Emmi körül mindenki… de mégis valaki hiányzik… A felvonásvég gyöngye… Siró Zoltán most emelteti a vagonba apja koporsóját… már viszi is a vonat hazafelé! Így mégis együtt van ez a szerencsétlen, szenvedő kis világ! XIII. Siró Zoltán eltemette apját, és ő is eltemetkezett a világ elől. A gazdaság vezetését ráhagyta Kalász Istvánra, de vigasztalását nem fogadta el. Ott folytatta, ahol apja abbahagyta. Bíbelődött, kínlódott mániájával: meg kell találni azt az asszonyt. Nap nap után tervezte, hogy visszamegy Milánóba, detektívjével együtt kutat anyja után. Beltramo nyomon van már, szinte kezében az asszony. Egyre jönnek a bőbeszédű levelek, melyek mind sikeres eredményekről számolnak be. A rendelkezésre bocsátott pénz fölényessé, biztos kezűvé tette Beltramót. A nyomozást a megtalált nyomon folytatta. Csak a Deskovics–bankházban tudható meg minden. Az irattároshoz fordult, aki őt leleplezte, aki miatt állását vesztette el. Megvette Deskovics rokonát, bizalmasát, aki sorra elmondta Madame Eliz minden kalandozását, mióta a milánói repülőtérről szállt. Négy hét telt el, míg végre Zoltán megkapta a döntő hírt: madame Eliz Genfbe utazott, és a telet ott tölti. „Végre!” – sóhajtott fel a hírre. Elmegy Genfbe, leszámol az [587] asszonnyal… Miért megy Genfbe?… Elmegy, hogy megölje azt az asszonyt. Terve nem hiúsulhat meg. Mindent tud már „madame Eliz”-ről. Síber. Könnyen hozzáférkőzhet, üzletet köt vele. Bizalmas valutaüzlet… négyszemközt lesznek… végez vele… és az is jó, hogy ő is belepusztul. Neki is el kell pusztulni. Mit kezdjen a maga életével, ugyan mit csinált eddig is vele, más sem tudta használni… Emmi szegény… jól pofon ütötte… Az az ostoba Kalász az oka mindennek. Kiforgatta valójából, két hónap alatt idegen embert csinált belőle. Emmi egy idegen embert ütött pofon… Holnap megint átutazik Budapesten. Elmegy Emmihez, megmagyaráz neki mindent. Emmi azt se tudja, hogy meghalt az apja. Ha tudna gyászáról, életválságáról, bizonyosan melléje állna… Elmenjen Emmihez?… Mit akar Emmitől? Halálos tervébe beleillik az, hogy elmenjen Emmihez?… Szó se lehet róla… azaz… miért olyan sürgős ez a genfi út, hiszen egész télen ottmarad az az asszony… És talán nincs is még ott? Beltramo értesülései tévesek is lehetnek. Ő szilárdan áll terve mellett, életének ez az egyetlen és utolsó célja… Igen, elmegy Genfbe, de előbb bizonyosságot kell szereznie a hír hitelességéről. Beltramo utazzék Genfbe, és ha ott van az az asszony, táviratozzon. Semmi halasztás… oda kell menni, meg kell cselekedni… Életének első cselekedete ez lesz… És nem megy el Emmihez… Emmi nem állna vele szóba… az élet szélén ez nagyon fájna… Vagy szóba állna, és megértene mindent… Ez se volna jó – még visszatartaná, és akkor mi volna?… honnan vehetne eldobott, kemény tervénél még súlyosabb tervet: lenni… élni… Megkapta a genfi sürgönyt: „Itt van. Rhőn szigeten, saját villájában lakik.” „Megölöm” – csapta le a táviratot. „Saját villájában lakik… él!… Megölte az apám! Ezerszer ölte meg az apám, és engem is…” … Komolyon készült az útra. Egy teljes napot az íróasztalánál töltött el. Megírta az életét. Húsz oldalt írt tele. Életében összesen nem írt ennyit. Vallani akart, de csak szenvedéseiben tetszelgett hiún, és nem vette észre, hogy benne nem nagy értéket ütlegelt a sors… Nem telt belőle egy sor sem arra, hogy mit akart az élettől, nem vallotta be, hogy sose nézett a sors szemébe, hogy egyetlenegyszer sem tett ki magáért… Vallomását öt helyen feketén lepecsételte, a borítékra ráírta: „Halálom után felbontandó”… Majd Pesten átutazóban egy közjegyzőnél letétbe helyezi. Holnap délben indul… Másnap expresszlevelet kapott Beltramótól. „A távirat feladása után megtudtam, hogy M. E. nem marad Genfben. Holnap elutazik, hogy hová, nem sikerült megtudnom. Figyelni fogok. Utasítása szerint követni fogom… stb…” Zoltán gyanakodni kezdett Beltramóra. Ez az ember megcsalja. Már harmadszor kért pénzt, mindig jelentékeny összeget. Beltramo [588] tudja, hogy ő most Genfbe készül, ezért küldi a hírt, kár az útért, mire odaér, az asszony nincs már ottan. Negyednap Bécsből jelentkezik Beltramo. Írja: „Bécsben elvesztettem madame Elizt. Mikor megérkezett, autóra szállt, én utána… Egy utcakereszteződésnél az ő kocsiját még átengedte a forgalmi rendőr, én lekéstem. Így vesztettem el madame Elizt, és hiába nyomoztam utána a szállodákban. Lehet, hogy tovább utazott. Szerencse, hogy utazása irányát tudom. Genfben mindig nyomon követtem. Az utazási irodában is ott voltam, mikor jegyet vásárolt. Jegyfüzete: Genf-Wien-Prága-Budapestre szól…” „Detektívhistória… Ha már ágenssel dolgoztatok, legalább a sarkában kellene lennem… Csak ülök itthon, és kínoztatom magam ezzel a detektívhistóriával… Apám is így csinálta. Harminc évig így csinálta. Az nem változtat a dolgon, hogy detektívje leveleit nem merte elolvasni. Miért nem olvasta el? El kellett volna olvasnia! Csak talán kettőt-hármat. Megtudhatta volna, hogy mit művel az az asszony… Őrültséget követett el az apám, szegény édesapám, ha olyan nagyon szeretted, miért nem mentél utána?… Urak vagyunk, fáklyás emberekkel sötétben üldöztetjük életünk elrablóját. Fiad vagyok, apám. Nincs semmi kétség: fiad vagyok, folytatlak… gyötrődöm, és nem nyúlok az élet után… és fia vagyok annak az asszonynak is, éppen olyan szívtelen vagyok…” Egész éjszakán át így verte magát, apját… … Reggel ágyban maradt. Déltájban bejött hozzá Kalász. – Ne add oda magad bánatodnak… Két hónapja már… és egyre feketébb a gyászod. Jöjjön már meg az erőd, fiam… Jó volna, ha elutaznál… Zoltán felnevetett – ha szabad nevetésnek nevezni, amikor a kegyetlenül elgörbült szájból sír a nevetés hangja. – Elutazni?… Napok óta készülődöm… Igazad van, István bátyám, a temetés után nyomban el kellett volna utaznom… Apámnak is harminc évvel előbb kellett volna elutazni. De mi, Sirók, nem tudunk elutazni, egy helyen maradunk, azon a helyen, ahová odavágtak bennünket… Renyhe lelkek vagyunk… El akarok utazni, de nincs erőm ahhoz, hogy egy útitáskát előszedjek… – No, majd én becsomagoltatok, még ma elutazol – és ment csomagoltatni. Hozták a postát. Ma két levelet kapott. Egyet Beltramótól. „Megint hazug, üres fecsegés és pénzszivattyúzás.” Felbontatlanul dobta le a paplanról a levelet, és a másik után nyúlt. Nézte a címzést: „Nagyságos alsó, és felsőhavasi Siró István úrnak”. – Rokon lehet – gondolja. – A temetésen látta először a rokonságot. Apja sose engedte közéjük. Most jelentkeznek, állást, segítséget kérnek. Felbontja a levelet. A megszólítás: – Mélyen tisztelt [589] Uram! Négy, apró betűkkel teleírt oldal. A levelet dr. Stux Mózes írta. Zoltánnak vérbe borult az arca. – Áhá! Az ügyvéd úr benyújtja a számlát? De miért levelez? Miért akar megkínozni?… Azt hiszi, hogy megver engem, ha elmondja, mint szabadított meg, és a végén elrikolt egy összeget? Hogy feltevéséről bizonyságot szerezzen, tekintetével átiramlott a levél sorain, hogy valamelyikben megtalálja a „számot”. Talált is egyet: „1925”. Furcsa összeg. El kell olvasnia a hozzátartozó mondatot: „Szereztem neki egy 1925-ös naptárt”… Kinek?… Miért írja meg neki Stux, hogy valakinek szerzett egy 1925-ös naptárt?… Egyáltalán, ha nem a követelését akarja behajtani rajta, mit akar tőle? Miért tolakodik elébe ez az ember? Jobb volna, ha elbújna, és örülne, hogy nem kutat utána… „Kérdéseket kellene intéznem hozzá. Mit akart attól a lánytól abban az időben, amikor az enyém volt. Ezt is el kellene intéznem. Mielőtt végrehajtanám azt a… még mennyi elintéznivalóm van… Körül vagyok kerítve… nincs irgalom… Mit akar ez az ember? Miért uszít magára egy elszánt embert?… Igen, elszánt ember vagyok. Hideg megfontoltsággal, tervszerűen készülök meggyilkolni egy asszonyt, aki a világra szült engem… Most kezdjen ki velem valaki! Ha tudná Stux Mózes, hogy jól eltalálta az időt arra, hogy engem levelével orron üssön… Bizonyos, hogy ez a célja… Persze…” Kezébe veszi a levelet, de csak nem tud hozzáfogni. Elébe tolul az éttermi jelenet… a pofon… az bizonyos, hogy aztán Emmi Stuxhoz rohant… Most ezt a levelet is együtt írták. Stux írta a levelet… Emmi föléje hajolt… Elsápadt. „Kegyetlenek!” – kiáltja, és eldobja a levelet, magára rántja takaróját, fejével is alábújik. Remeg, vacog a paplan… Nem tudott elbújni, inkább minden előbújt benne. Mindent elölről kezdett, mindent újra élt át egészen másképp, mint régen. És ha gondolataiban nem is tudott rendet tartani, ha vergődéseiben gondolatai össze-vissza is ugráltak, mégis mindent számba vett: a gyerekre sose ránéző apát, az egykori álomképet: az anyát, kit elvettek tőle; háború, fogság, kétévi vándorlás után, hazaérkezéskor apja idegenül fogadja, és azontúl is eltolja magától, mindig csak lök egyet rajta… Emmi… nem tud rágondolni, Stux felborít, megzavar minden emlékképet… Védekezik, nyakába húzza a fejét, de az emlékek rárontanak, száz pofon verődik arcára. Az Andrássy úton, Stux irodája előtt sétál, restell felmenni, Emmi egyedül van Stuxnál, és könyörög: mentse meg őt, rántsa ki a bajból. Holnapra a rendőrségre van beidézve, ha Stux nem áll melléje, biztos, hogy őrizetbe veszik, letartóztatják. De nem ez a fontos… Az a fontos, hogy Emmi már egy órája van fenn Stuxnál… Mit csinál ott olyan sokáig?… Már két óra is eltelt… Mostan sok az a két óra… Akkor?… Csak egyszerűen türelmetlen volt, és megnyugodott, amikor Emmi boldog mosollyal jött feléje. Megnyugo[590]dott, mert Emmi sugárzó tekintetéből kiolvasta, hogy Stux vállalta az ügyét… „Stux aranyos ember, vállalta ügyedet, máris munkába lépett” – mondta akkor Emmi, és még hozzátette: „Majdnem két órát kellett várnom, míg bejuthattam hozzá…” Akkor elment füle mellett ez az igazolás, nem is érdekelte. Most újra hallja, és felordít: „Hazudott! Megcsalt!…” „Persze – kínlódik az emlékekkel – éppen Stux várakoztatta meg… az az izgatott, éhes, feldühödött szerelmű ember, aki mindig szomjasan bámult Emmire… Végre magánál láthatta, és amikor a két óra letelt – csúfondárosan nevetve mondta: »Zoltánkát megmentjük…« Megmentjük…” Folyik benne a nagy revízió. Már csak Emmiről és Stuxról van szó, más mindenki és minden elmerül. Apjával való kibékülése, új élete, melyet megtört a halál, bosszúfogadalma, készülődése a tettre, minden-minden kiesett belőle. Megkötötte magát, rettegett is tovább menni, sehogy se tudta megközelíteni a legkegyetlenebb, a legfrissebb emlékeket, terveket… eltolta azokat magától… Csak revideált, utólag leselkedett Emmire, és ki is leste… De itt van még Stux levele, ezt is ki kell lesni, bármiről is szól az a levél, csak árulás derül ki belőle… Ravaszul mosolygott… Már kidugta fejét a paplan alól. Megszűnt a vacogás, huncutul mosolygott, örült előre a nagy sikernek… Stux levelében végleg megcsípi azt a pofozkodó leányt. Felvette a földről a levelet, és olvasta: „Mélyen tisztelt Uram! Fiúi gyászban fogadja őszinte részvétemet. Őszinte együttérzésemnek azzal is bizonyítékát óhajtottam adni, hogy azt a kötelességemet, hogy egy nagyon fontos ügyben felkeressem, heteken át teljesítetlenül hagytam. Igaz, nap nap után reméltem, hogy minden jóra fordul, és így elmúlik a szüksége annak, hogy az alábbi tragikus ügyben felvilágosítást kérjek Öntől. Fájdalom, bizonyára Ön is fájlalni fogja, keserves kénytelenséggel kell mégis felvilágosítást kérnem Salgó Emmi kisasszony Életperében, melyben már hetek óta dolgoznak a szakértők, hogy pontos legyek: orvosszakértők, hogy még pontosabb legyek: elmeorvos-szakértők… Ne gondolja, hogy én vagyok az ügyvéd. Kriminális ügyekben nem vagyok járatos, különben is vannak pillanatok, amikor tettestársnak érzem magam. Amilyen szomorú, olyan bonyolult Életper ez. A tettesek mind megvannak, az Áldozat azonban hallgat, egyetlen kérdésre sem válaszol, sőt még ennél is tovább megy; úgy viselkedik, mintha azokban az időkben, amikor a merényletek egész sorát elkövették ellene, nem is élt volna, illetve az az idő még el sem következett volna. Engem például nem ismert meg, nem is tudta, hogy a világon vagyok… Be kellett mutatkoznom. Bemutatkozásomat közömbösen fogadta, de hamarosan rájött, hogy én vagyok számára a leghasznosabb ember. Nem mondja, de tudja, hogy az egész világon csak ő meg én vagyunk normálisak. Első sikerem az volt nála, hogy szereztem ne[591]ki egy 1925-ös naptárt… Ügyesebb dolgot is műveltem, de ezt már nem az én szívességemnek tudta be… Ő nagyon természetesnek találja, hogy az egykor tulajdonukat képező svábhegyi villa egyik szobájában, az ő régi leányszobájában töltheti napjait, és nagyon otthonosan érzi magát benne… Hogy és mint történtek a dolgok, sorjában elmondok mindent, de azzal a kikötéssel, hogy ahol hézagos a történet, ott lesz szíves – kitölteni… Nyomozásom alapján közlöm: A múlt év december havának 2. napján Salgó Emmi kisasszony bátyjával, Edével a Hungáriában együtt ebédelt. (Ez esemény előzményeit is kinyomoztam, de – bár az ügyhöz tartoznak – szükségtelen, hogy itt részletezzem.) Ön ugyanakkor szintén ott ebédelt. Tudom, ez véletlenül történt. Ede szerint húga észrevette Önt, és ezért arra kérte őt, hagyja egyedül… Ő el is ment, távoztában köszönt is Önnek… Bizonyos, hogy Önök találkoztak, erre bizonyíték is van, hiszen Salgó Emmi kisasszony retiküljében aznapi keletű nyugtát találtak, melyet Ön állított ki, és írt is alá annak igazolásául, hogy S. E. kisasszonytól kétezer pengőt átvett. Sajnos, azt már nem nyomozhattam ki, hogy kettejük között mi történt. Itt a hézag. A fájdalmas folytatást tudom… S. E. kisasszony délután négykor a Károly körúton összeesett. Eszméletlen állapotban szállították be mentők a Rókusba… Ott feleszmélt… kegyetlen eszméletre térés volt az… Az első fázis: súlyos apátia… Aztán mégis magához tért… Új lénnyé változott. Vidám, bizakodó, reménykedve néz a jövő felé… Istenem, csak az a baj, hogy egy csomó esztendőt elfelejtett életéből… Az orvos is mondja: „emlékrendszerek váltak benne hozzáférhetetlenekké”… És: „az eset hasonlít Bourne abbé betegségéhez…” Ezzel az esettel kapcsolatosan egy nagy művet olvastam el (W. James: Principes of Psychology). Elmondom Önnek Bourne abbé esetét: Bourne abbé elfelejti énjét, és elmegy fűszeresnek… Bourne abbé belefáradt abba, hogy Bourne abbé legyen, és úgyszólván „szabadságot vett” maga magától. Nem bírta személyiségét, emlékterhének nagy részét eldobta, hogy megkönnyebbülve tovább éljen, mint ahogy veszély esetén homokzsákokat dobálnak ki a léghajóból… S. E. kisasszony betegségét nem az idézte elő, hogy összeesett az utcán, és fejét a járdába verte. Nem egyszerű traumás neurózis, balesetek után előálló idegbaj az eset, melynek oka – N. N. tanár úr, az első kezelőorvos szerint – az illető egyén üleges hajlamosságában van. A mostani kezelőorvosnak van igaza, aki azt mondja: »S. E. kisasszony betegségét nagy lelki rázkódás okozta… A beteg egyenesen belemenekült a betegségbe…” Én is ezen az állásponton vagyok, és joggal, mert nyomoztam, nyomoztam: rengeteg szakmunkát olvastam el, többet csak felfrissítettem emlékezetemben. Régen olvasom én az efféle szakkönyveket, nem először van szükségem rájuk. Nagy vagyonokat hagyományozók végrende[592]leteit támadtam meg vagy védtem meg a hűvösen, minden érzelmesség nélkül elolvasott tudományos művek segítségével. Világos az eset. Salgó Emminek meg kellett menekülni agyonterhelt életétől… „Szabadságot vett magának.” Kérdezem is magamtól, hogy szabad-e nekem – aki jogtalanul avatkozom a beteg sorsába – vagy másoknak, akik szintén ismerik a leány által elfelejtett öt esztendő történetét, arra törekedni, hogy meggyógyuljon… Most ő szépen él. Szereti régi leányszobáját, melyről azt hiszi, hogy sose hagyta el… A Sváb-hegy kedves ismerőse. Tervei vannak: tavaszra nagyobb utazásra készül… Tegnap az édesanyjával a menetjegyirodában járt, prospektusokat kért… Miért gyógyuljon meg… Nem jobb volna, ha így megmenekületlen, az időt megállítva élné le életét?… Fé1ek, szegénynek az az igazi baja, hogy meg fog gyógyulni… De mikor? Talán hosszú évek telnek el addig… öt-hat esztendő… És akkor megtudja, hogy ő harmincesztendős, és mindenki tíz évvel öregebb, mint az ő naptára mondta eddig… és ráébredt az öt év előtti szomorú dolgokra, a régi történetek tövéből kell továbbvánszorognia… és Istenem… milyen lesz, hol lesz ez a világ öt év múlva?… Ez a világ, mely egyre sötétül… Betegségéből kievezve, hol?, kinél kössön ki…? Vállalni kell tehát, meg kell tenni mindent a gyógyulás érdekében… Mindent meg kell tenni!… Az orvos szerint a segítség komoly előfeltétele, hogy pontosan ismerjük az okot, mely az állapotot kiváltotta… Ezért kérem fel Önt, Uram, legyen szíves értesíteni engem arról, hogy mi történt Önök közt 1930. december 2-án délután 3-4 között. Ha zavarná az, hogy nekem adjon felvilágosítást, úgy belenyugszom abba, hogy válaszát dr. Wimpfen Ágost orvos úrnak (lakik: VI., Nagy János utca 30.) adja meg. Kiváló tisztelettel dr. Stux Mózes” Kiugrott az ágyból. Átöltözködött, gyorsan, türelmetlenül. Járkálva kötözgette nyakkendőjét. A földön megpillantotta Beltramo levelét. Felkapta, és felbontatlanul dobta egy fiókba. – Utazom! – mondta a belépő Kalásznak. Tíz perc múlva vitte a kocsi a kiskerti állomásra. Szívta magába a kegyetlen hideget, szedte magába a frissességet, pedig anélkül is friss volt. A hideg messzeségbe nézett, leste, mikor bukkan elő a kiskerti állomás, az ő menekülési kísérleteinek első állomása… (Folytatása következik) |
Fejlesztette: GAS Softwares