Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

A szobában télen át sohasem fűtünk. Nem telik. Szobánkat a házigazdáéval ajtó köti össze. Nekik még jól megy. Egész nap fűthetnek. Egyetlen gyermekük beteges, ágyhoz kötött, kell neki a melegség. Az ajtón azonban átszivárog hozzánk is némi langyos levegő. Meg az alacsony konyhából is beengedünk főzés után kevés meleget, és így szobánk nem oly hideg, mint a jégverem. Lehet benne aludni. De a hideg ágynemű átmelegítése nehezen megy. Hogy ezen is segítsünk, a konyha tűzhelyén téglát melegítünk, s azt rossz ruhába csavargatva lefekvés előtt félórával ágyunkba tesszük, derekunk tájára. Ott a fekhely jól átmelegszik, és mikor lenyugszunk, a téglát lerúgjuk a lábunkhoz, hogy ott is melegítsen. De felkelni inkvizíció. Különösen, míg sötét van. Büdösít a petróleumlámpa, s a meggyújtott gyufa füstje is nehéz a kis helyiségben. Még nagyon fázunk, még nem lehet kinyitni az ajtót. Sietek öltözködni. Két rossz női harisnyaszár helyettesíti a téli alsónadrágot. Ezt a zokniba húzom. A legfoltosabb cipőmet veszem elő. Száraz fagyban jó, mert ez a legmelegebb. Két rövid alsónadrág – javítgatott, kamaszkorból itt maradt –, már kinőtt pulóver. A kiskabát zsebébe berakom a szerszámokat. Kopott nagykabát, fülre húzott, zsírosodó micisapka, s munkaképes vagyok.

A fene hidegben komisz volt felkelni. Rossz a hideg, kopott, számtalanszor felhúzott ruhát magunkra venni. A kopott ruha hidegebb. De így, duplán öltözve nem fogok megfázni.

Munkába indulás: hajnalban. Nehéz érzés ily korán elindulni, s öt órakor az erős szélben egyedül baktatni. A harangszót nappal nem szeretem, de most a szorongó, fázós külvárosban barátságos melegen cseng, megejt és hajszol új erővel előre.

Még alig mozdul valaki. Sötét van. Fagyos szelek söpörnek. Ahogy beljebb haladok a város közepe felé, árnyak bontakoznak ki. Félek, hogy veszett kóbor kutya támad meg. A zsebemhez kapok. Otthon felejtettem igazolványomat! Félek, hogy rendőr áll elém, és igazoltat.

Beljebb a városban már gyulladozik az ablakok mögött a világosság. Házmesterek vagy szintén csak alkalmilag dolgozó sorstársak illesztgetik össze vacak öltözetüket. Itt-ott már indulnak is munkába vánszorgók. Éppúgy gondolat nélkül, mint én.

Néhány év előtt még sokan indultak ilyenkor munkába, sokan és csoportosan. Akkor még olyan bizalommal, hogy talán egész életüket, ha döcögve is, de munkában morzsolhatják le.

Most már csak néhányan menetelünk, sivár kedvvel és egyenként. Annak is elsorvad a munkakedve, akinek még akad némi munkája; ráragad a tétlenek nehéz, üres érzése.

Külön-külön baktatunk.

Megyek szükségmunkára. Napi néhány órán át kontárkodom, hogy legalább valami ennivalót szerezhessek, és meleget. Okoskodó kispolgárral ügyeskedem, és jókedvet mutatok, mert másképp nem kell neki a munkám. Túl sokan vagyunk. Óvatosnak kell lennem. [558]

Egyik péküzletből erős világítás csap ki. Munkába menők számára nyitották ki ilyen korán, nehogy másnál vásároljanak kenyeret.

Részeg cigányok diskurálnak az utca közepén. Hanglejtésükről ismerem fel őket, és a hónuk alatt szorongatott hegedűk árnyairól. A belvárosban már többen mozognak. Egy-egy parasztkocsi zörög a piacterek felé. Pöcegödör-tisztító szerelvény dübörög nagy zajjal, mintha a fázósan közeledő nappal elől menekülne. Gyűrött arccal gázlámpafény alá verődnek a farsangvégi mulatozók és egy-két szomorú arcú utcai prostituált.

Parazsat hullatnak előttem kanyargó alakok az útra. Parázs parázs után sziporkázik, mintha a hideg csillagok a földre hullottak volna. Rest vagyok utánuk sietni, hogy megtudjam, miért szórják a parazsat. Szállingózni kezdenek ide-oda nyűtt testű emberek. Házmesterek söprögetik a majdnem teljesen tiszta, fagyos aszfaltot a belvárosi úriházak és paloták előtt. Az úr még alszik.

Ahogy áttérek a város külső, sivár felébe, ismét csendesebb, sötétebb utcákban botorkálok. Asszonyok csoszognak papucsban, nagykendő alatt. Ez a város parasztibb, igénytelensége miatt jobb módúbb és télen ráérőbb része. Erre többen igyekeznek a templomba. Egy-két öregember is kopogó csizmában, subásan.

Postások kis csomag étellel a hónuk alatt sietnek helyükre szortírozni a leveleket, hogy kilenc órára, mire a sok úr felkel, ott legyen asztalukon.

Célhoz értem.

Meghúzom néhányszor a fagyos csengőt. Várok.

Végre beengednek.

Lélektelenül elvégzem munkámat, és majdnem sétálva elindulok. Nem bírok sietni; a túl korai felkelés, a hideg, a több mint három kilométernyi út kiszívta életerőmet. S nincs is délutánig munkám.

Most hazamegyek. Meleg löttyöt hörpintek fel, valamivel agyonütöm a délelőttöt, hogy a sovány ebéd után ismét valami nyomorult alkalmi munkára induljak.

Az utcán most már többen járnak.

Borzongósan összehúzódva sietnek munkahelyükre a kiszolgálólányok, masamódok, csipke- és harisnyagyári munkáslányok, vasúti műhelymunkások. Valamennyi ernyedten igyekszik. Fináncok zöldellnek a reggeli szürkületben. A korai termelőpiacra igyekvő kereskedők, kofák üres karkosarakkal, szekérrel s tragaccsal álmoskodnak a parasztárusok között. Parasztok hordják szakadatlanul terményeiket. Egész áradat. Sok az eladnivaló.

A nagymalom már zakatol, emelgetik a nagy, töltött zsákokat a napszámosok.

Mészárosok ásítanak vevőkre várva. Adóhivatalnokok emelgetik sétabotjaikat méltóságteljesen.

Cselédek mennek vízért, itt-ott rongyos munkanélküliek ácsorognak, és évődnek a cselédekkel. [559]

Öreg nénik és kamasz legények, lányok, suta, tört derekú, bajszos vének igyekeznek a templom felé, hamvazószerda van.

Ilyenkor rengeteg kifliárus tolong a templom körül. Jó vásárt remélnek. Hideg van. Karjaikon telistele rakott kifliskosarakat cipelnek. Kezükben a nehéz kosarak miatt ferdén tartott, rossz fazék, telve parázzsal. A fazékból ki-kibillen egy-egy parázsdarab. Előbb nem ismertem a parázshullajtás okát. Most látom. Nem a csillagok hullottak le…