Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Csodálkozni fog az az olvasó, aki ezt a cikket olvassa, és Palesztina aránylag fejlett iparáról, mezőgazdaságáról hall, és másrészről hallja a Szentföld terméketlenségét. De én még többet mondok: az itt ismertetett mezőgazdaság, ipar ellenére is ennek az országnak népe nem élhetne meg a saját erejéből és munkájából, és valóban, nagy része nem abból él, hanem a külföld támogatásából, amint a zsidók nagy része a világ kapitalista zsidóinak pénzéből él, vagy a katolikus lakosság jó része a Szentföldre érkezett adományokból tengeti életét. Az országnak több mint egymillió lakossága csak akkor fog megélni a saját erejéből, ha ez a rengeteg befektetés már meghozza a maga kamatját. Mert meg kell gondolnunk, hogy ennek a 24 000 négyzetkilométer kiterjedésű országnak több mint egyharmada terméketlen terület, semmire sem használható, hiszen Júdea déli részében egy tagban 8000 négyzetkilométer teljesen haszontalan, terméketlen terület; művelhető terület csupán 2000–3000 négyzetkilométer, de ez is sovány föld; 500–1000 négyzetkilométer az erdős rész, míg a gyümölcs- és olajfával beültetett terület 5000 négyzetkilométer. De mindezen a területen csak a világháború után kezdődött meg az igazibb, intenzívebb munka, mert hiszen a négyszáz éves török uralom minden gazdasági és ipari fejlődést megakadályozott a Szentföldön. Ezért remélhető, ha ez a haladás még legalább két évtizedig tart ezen a földön ebben a tempóban, akkor Palesztina az őlő-ázsiai országok között vezető helyre küzdi fel magát, és jólétet teremt határai között. Ha azonban a jelentős külföldi anyagi segítség hirtelen abbamaradna, és a megkezdett vállalkozásokat kénytelenek beszüntetni, akkor a nyomorúságot felfokozott igényeikkel jobban éreznék, mint annak előtte.

Palesztinát kedvező földrajzi fekvése nagy kereskedelmi országgá fejleszthetné. Az ókori történelem folyamán az Ázsiát és Afrikát, a nagy asszír-babiloni, később perzsa birodalmat az Egyiptommal összekötő Via maris-on, a kontinenseket összekötő nagy országúton feküdt, amelyen az említett országok kereskedelme lebonyolódott. Ez a kedvező fekvése a Földközi-tenger partján nagy közvetítő szerepet juttathat neki, és élénk kereskedelem színterévé változtathatja ma is az országot a tengertől távolabb fekvő Arábia, Irak, Transzjordánia és a damaszkuszi Szír Köztársaság számára.

A gazdasági helyzet megértésére szólok az ország mezőgazdaságáról, iparáról, kereskedelméről. A mezőgazdasági helyzetet azonban csak akkor értjük meg, ha ismerjük Palesztinában a földnek mint ingatlannak a kezelését, illetve jogi helyzetét. Az ingatlannak mulk a neve, amikor a tulajdonos szabadon rendelkezhet vele, kivéve a moszlimokat, akik az ingatlannak csak egyharmadáról végrendelkezhetnek szabadon, míg a másik kétharmada az örökösökre száll a legfőbb moszlim törvényszék ítélete szerint, amelyet az angol kormány is elfogad. Az ingatlant mirinek hívják, amikor a tulajdonos [552] jogait az állam gyakorolja, míg annak használatát, műveltetését és gyümölcsöztetését magánszemélyek gyakorolják, bért nem fizetnek érte, de más részről nem ajándékozhatják el, végrendeletileg nem rendelkezhetnek fölötte. Ha három évig egyfolytában nem művelik elégséges ok nélkül, visszaszáll az államra, halál esetén az állami örökösödési törvények szerint kapják meg utódok, ezek hiányában visszaszáll az államra. Palesztinában a legtöbb művelhető föld ilyen természetű miri ingatlan.

A legtöbb faluban a mirinek mashaa a neve, amikor a nagy közös terület a falu 4–5 előkelő parasztjának a nevén áll, de a valóságban az összes falusiaknak van abban haszonélvezeti joga. Ez a különböző falvakban a legváltozatosabb formákban történik: az egyes falvakban minden egyes gyermek a születésekor részt kap a közös birtokból, másutt csak a fiúgyermekek, másutt ismét a leánygyermek, ha a faluból kiházasodik más faluba, elveszti jogát. Egy azonban mindenütt egyforma: hogy senki egyén sem mondhatja örök tulajdonának a föld egy részét és az egyesek nem állandóan ugyanazt a részt kezelik. Időnként (rendszerint 3 évenként) történik az újraelosztás ünnepélyes szertartások közepette, amikor sorsot, illetve követ húznak, és arra van felírva vagy másképpen jelezve a földrész. Miután a földet kiosztották, új tulajdonosa felszántja, beveti, de rendszerint az egész területet ugyanazon gabonaneművel, hogy a közös aratási munkálatokat könnyebben elvégezhessék, és az osztozkodásnál a veszekedéseket elkerüljék. A legtöbb falu a mashaa területet három részre osztja, és egy részt minden esztendőben parlagon hevertet. Mivel a földek termékenység és hozzáférhetőség szempontjából nagyon különbözők, minden falusi kap szántót a jobb földből és a rosszabból is, amelynek eredménye, hogy a hosszú és keskeny szalagokat, mint nadrágszíjakat látunk a faluk határaiban. A közös földek osztozkodása sok veszekedéssel jár, és azt eredményezi, hogy senki sem műveli tisztességesen ideiglenes birtokát, amely miatt a föld termékenysége és az ország jövedelmezősége szenved. A kormány most ismételten ajánlatokat tett a palesztinai falusiaknak a mashaa birtokok végleges elosztására.

Az ingatlanok negyedik kategóriája a waqf (vakuf), amely a mi egyházi és hitbizományi birtokainknak felel meg, vagyis el nem adható, ki nem sajátítható birtokok, amelyeket mint a moszlim vallási intézmények birtokait a vallási törvényszék igazgat. A legfőbb waqf bizottság Jeruzsálemben van a Moszlim Főtanács mellett; ezen birtokok jövedelme a moszlim vallási jövedelmek 55%-a Palesztinában, és a waqf-ok jövedelme az ország jövedelmének 12%-a. Ez az összeg évenként kb. 60 000 angol font.

Természetesen ezen birtokelnevezések az araboknál találhatók meg, mert a palesztinai zsidó kolóniák gazdasági berendezkedése más természetű.

Amikor az angol hatalom az országot gondozásába vette, rendszeres gazdálkodásnak vagy erre irányuló intézményeknek, mint például földművelésügyi minisztériumnak a nyomát sem lehetett ta[553]lálni: teljesen szűz területet vehettek rendszeres gondozásukba, befektetésekre és a fejlődés megindítására. Megindult a munka, de legnehezebb része volt a hivatalos és nem hivatalos tényezők munkáját összhangba hozni. Mindkét részen megindult a szervezkedés, a talaj tanulmányozásának, felismerésének munkája: együtt dolgozott a geológus, a talaj-kémikus, a termelő, a kertész, az állattenyésztő és a farmosító szakember, bizottságokban tárgyaltak, és kidolgozott mezőgazdasági programot adtak az angol kormánynak. A kormány erre megszervezte a földművelésügyi minisztériumot, és neki adta át a munkaprogramot. Mindenekelőtt az állatvészt a sáskajárás és a különböző pestises rovaroktól okozott pusztítások megelőzésére tettek óvóintézkedéseket. Utána gyakorlati mintagazdaságot állítottak fel Acre-ban és Beishanban, kertészetet Jeruzsálemben és Jerikóban (El Riha), ménestelepet Acre-ban, 16 erdőiskolát és 24 faültetvényt a különböző kerületekben, Haifában pedig tengerészeti laboratóriumot a halászat művelésére. A gyümölcstermelés fokozására facsemetéket osztogattak ingyen vagy olcsó pénzen a lakosságnak, az állattenyésztés nemesítésére a kormány fajlovakat és fajbikákat hozatott külföldről és a tartományi telepeken helyezte el.

Mezőgazdasági tisztek, állatorvosok, erdészek és más gazdasági szakemberek állandó érintkezést tartanak fenn a lakossággal, amely bizony tanulatlan; ezért arab és héber nyelvű gazdasági felvilágosításokat, gyakorlati utasításokat juttatnak a kezükbe, melyeket azután a falusi tanítóik magyaráznak meg a népnek. Gyakorlati földművesiskolákat állítottak fel Tulkaremben az arabok, Táboo hegyének lábánál a zsidók számára.

Palesztina mezőgazdasági termékei a búza, rozs, lencse, bab, borsó, durrah (köles), szezám, olajbogyó, olaj, főzelékfélék, saláták; a gyümölcsök közül a szőlő, füge, dinnye, narancs Jaffa vidékén, datolya a tengerparton és Jeninben, a banán Jaffában és Jerikóban, a sárgabarack: a mish-mish a beduinnak legkedvesebb gyümölcse; őszibarackot, almát és körtét csak helyenként és keveset termelnek; dohányt is termelnek átlag évi négyezer métermázsa mennyiségben.

Az olajfák a legtöbbször látott fák Palesztinában: a teraszszerűleg kiképzett hegyoldalak majd az egész országban olajfákkal vannak telerakva, de a legjelentősebb olajfaültetvények Acre, Szafed, Haifa, Jenin, Nablus, Tulkarem, Jeruzsálem és Bethlehem környékén vannak. Lydia környékén már eltűnőben vannak, hogy helyet adjanak a narancs- és banánültetvényeknek. Az arab népség fő tápláléka a kenyéren kívül az olaj. Palesztina legjelentősebb kivitele a háború előtt olaj és szappan volt, de mivel a háború rengeteg olajfát tönkretett, mert hadi célokra használták, most új ültetvényekre van szükségük, hogy kivitelük ebben is emelkedjék. A fából apró emléktárgyakat is készítenek, de nagy hőkalóriája miatt kedvelt fűtőanyag is.

Palesztinának legnagyobb kivitele most a jaffai narancs, amely exportjának 50%-át teszi ki évenként majd kétmillió ládával (egy [554] ládában 48 db van). A narancstermesztés 15 000 munkást foglalkoztat csak Jaffa környékén. A háború előtti időből ismert még a zsidó borpincészet, amelyet 1892-ben báró Rothschild Ödön alapított a Rishon-le-Zion-ban, de ma már kiváló bortermelésük van a német templomos kolóniáknak, a trappista szerzeteseknek Latrunban, a francia bencéseknek Abu Goshban.

Az állattenyésztés rendszeresebb megszervezése 1926-ban kezdődött, amikor az állatok nemesítésére tiszta arab tenyészlovakat és törzsbikákat, kataloniai, ciprusi és szudáni szamarakat és egyiptomi birkákat szállítottak az ország minden részébe. A palesztinai lóállomány ugyan arab eredetű, de nagyon leromlott, és most tiszta arab vér bevezetésével akarják nemesíteni lóállományukat. Az ország állatállománya a múlt évek egyikében a következő volt:

Tejgazdaság számára: bika 3800, tehén 37 062, borjú 18 456; igavonásra, levágásra: bika 26899, tehén 39 226, kasztrált ökör 28 224, borjú 24 279, ló 6548, öszvér 3934, szamár 32 690, birka 220 611, kecske 367 730, bivaly 600, teve 23 850.

Munkára leginkább a szamarat és a tevét használják, táplálékul pedig a birka- és a kecskehús az araboknál leghasználatosabb.

Az erdőség a négyszáz éves török uralom alatt majdnem teljesen eltűnt, mivel a törökök az erdőket csak kivágták, de soha ültetvényeket nem létesítettek. Ehhez járult a háború is, és ma órákig utazhat az ember anélkül, hogy egy fát is látna. Az angol kormány nagy buzgósággal új erdőültetvényeket létesít, és ez ma kb. 500–1000 négyzetkilométert tesz ki a még megmaradt régi erdőségekkel, melyek leginkább Észak-Galileában vannak Acre, Szafed, Názáret közelében, továbbá a Kármel hegyén.

A zsidó kolóniák hatalmas eukaliptuszültetvényeket létesítettek, főleg Galileában; ennek a faanyaga rendkívül hasznos a Szentföldön épületfának, bútornak, hajóépítésre és most főképpen a narancskivitel miatt ládák számára, amelynek fáját eddig Oroszországból kellett importálni.

Más természetű fás részeket találunk a Jordán-völgyben, a Genezáreti-tó és a Holt-tenger közti szakaszon, amelynek sajátságos flórája felkelti az utazók figyelmét; ez részben azonos Afrika és India flórájával, mint az Acacia seyal, Acacia albida, Spina Christi, Ziziphus vulgaris és a Tamarix Jordanis.

A palesztinai ipar is nagy haladást mutat a háború után. A háború előtt ipar szoros értelemben ismeretlen volt ezen a földön, amennyiben nem lehetett iparnak nevezni azt a jelentéktelen kéziipart, amely szőnyeg, matrac, arab ruha, bádog- és üvegkészítmények előállításával foglalkozott. A háború előtti időben a bortermelésen kívül a legjelentősebb volt a szappangyártás Nabluszban és Jaffában.

A háború után nagy befektetésekkel hatalmas ipartelepek létesültek, mint a Nesher cementgyár Haifa mellett, amely éjjel-nappali munkájával évenként több mint százezer tonna cementet termel, a Shemen olajtársaság és a dohánygyár, amely ezer mun[555]kást foglalkoztat, Tel-Avivben a téglagyár, Acre-ban a gyufagyár. Hosszú volna elsorolni azokat a gyárakat és ipartelepeket, amelyeknek száma ma már meghaladja a 3800-at, és sok tíz- és tízezer szakmunkást foglalkoztat. Az ipar fejlődését nagyban elősegítette az elektromos művek megteremtése, amely ma két nagy társaság kezében van; a Palestine Electric Corporation, amely a Jordán vízesésének felhasználásával elektromos erőt fejleszt, és ellátja egész Galileát és a zsidó kolóniákat árammal; a másik társaság, a Jerusalem Electric and Public Service Corporation pedig a fővárost és húsz kilométer sugárban a környező falvakat látja el árammal.

A gazdaság pénzügyi részét négy bank látja el, amelyeknek természetesen a vidéki városokban fiókjaik vannak. A Barclay bank az angol gyarmatok bankja, az Ottomán bank a régi török birodalom tekintélyes pénzintézete, a Banco di Roma pedig Európában is eléggé ismert; a Tempel bank, a német templomosok bankja nem régi eredetű. Ezenkívül a bevándorolt zsidóknak, a cionistáknak vannak más kisebb, még nem eléggé ismert bankjaik.

Az elsorolt mezőgazdasági termékekkel és iparcikkekkel történik a kereskedelem az országban. A kivitel 90%-át a mezőgazdasági termények teszik, a narancs eljut az angol birodalom minden részébe, de más termékek és iparcikkek főleg csak Egyiptomba és Szíriába szállíttatnak. A szállítás vízen, vasúton vagy autókon történik.

Palesztinának három kikötővárosa van: Haifa, Jaffa és Acre, mivel Gázát nem lehet jogosan annak nevezni. Haifában most készült el a nagy kikötő, és a legnagyobb hajók is a móló mellé állhatnak. Ezért újabban a nagy tengeri hajók, amelyek Palesztinát is meglátogatják, ezt a kikötőt keresik fel, mivel a másik két városnál csak a nyílt tengeren köthetnek ki. Személy- és tengerforgalma miatt rengeteg hajó keresi fel Palesztinát. 1928-ban 750 tengeri gőzhajó kereste fel Palesztinát 1 780 890 tonna súlyban; ezek közül 210 volt angol 520 000 tonna súlyban. Ugyanebben az évben 1050 vitorlás teherhajó látogatta meg Egyiptomból és Szíriából a palesztinai partokat.

A kereskedelem másik része a vasúton bonyolódik le: a vasútvonal Egyiptomból a Szuezi-csatornától a Sinai-sziget északi részén átfutva jön be Palesztinába, és felfut egészen Haifáig; közben Lyddánál egy ág Jeruzsálembe, másik ág pedig Jaffába fut be. Haifából a vasútvonal azután átszeli Galileát és a Genezáreti-tó déli csúcsán elhagyja Palesztinát, és Damaszkuszon keresztül Szíriába fut; Galileából egy ága befut Szamariába Nablusz városig. A vasútvonal hosszúsága 1050 kilométer Palesztina területén.

Az országot azonkívül nagyszerű autóutak szelik át minden irányban, amelyeket az angol kormány épített a háború után részint kereskedelmi és személyforgalom, részint pedig hadászati célokból. Jeruzsálemben futnak össze ezek a nagyszerűen kiépített, aszfaltozott autóutak. A fővárosból ilyen út vezet nyugaton Jaffába, délen Bethlemenát Hebronba, keleten pedig Jeriánon át Transzjordánia Ammán fővárosába, északon Nabluszon és Názáreten, onnan Tiberiáson át [556] Damaszkuszba a Szír a sivatagon keresztül. Názáretből azután nyugatra Haifába, onnan északra Acre-ba, ahonnan most már új autóút visz Felső-Galileán át keletre, a Genezáreti–tóhoz, és ott egyesül a Názáret-Damaszkusz országúttal. Mindez előmozdítja nagyban az idegenforgalmat, amely nem jelentéktelen bevételt hoz évenként Palesztinának, és hozott különösen a fontnak és a dollárnak leromlása előtt, amikor a város, Jeruzsálem a téli idényben tele volt idegenekkel, a tavaszi időkben pedig zarándokokkal, és ez rengeteg embernek nyújt megélhetést a Szentföldön, amely érdekli a komoly tudóst, a kutató idegent és a vallásos hívőt.