Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Már kora hajnalban megindult a népvándorlás. Ordító barmokat hajtottak az országúton, mezítlábas legények csoportokba kötött, megfésült sörényű lovakat vezettek, és borjak sírása, bárányok bégetése úszott a felszálló porral a levegőben. Nagy szekereken megrakott ládákkal a vásárosok jöttek lassan kocogva csontos gebéikkel, istentelenül káromkodtak, mert az ünneplőbe öltözött parasztok tajtékzó parádéslovaikkal elébük vágtak felkavarva a port, hogy az utánuk jövők fuldokolva kapkodtak levegő után.

S mire a nap feljött az égre, olyan lett az országút, mint a vihar előtti égbolt tobzódó, sűrű felhőkbe burkolva. Ahogy a fuldokló bukik fel a vízből, úgy tűntek elő tisztább légrétegben a vágtató kocsik, ordító barmok és emberek, hogy kis idő múlva újra elvesszenek a sűrű szürkeségben. Sokszor semmi sem látszott a porfelhőből, csak a síró állatok és káromkodó emberek hangja szállt sértetlenül, de értelmetlenül összefolyva, mint valami elkeseredett pogány harcnak kísérőzenéje.

A vásártéren ezalatt feltűrt ingujjú legények karókat vertek, sátrakat állítottak a döngölt földön, mások meg a portékát rakták ki a ládákból. A lacikonyhák előtt vörös parázs felett már forgatták a nyársra húzott, kövér birkákat.

Céhek szerint osztották fel a helyeket. A tér egyik felében az iparosok sátrai álltak, a szabók, szűcsök, papucsosok, bognárok, bádogosok és kádárok sátrai, a másik részében az igazi vásári árusok porcelánbabákkal, ugráló majmokkal és más játékokkal.

Azok, akik már elkészültek sátraikkal, vagy akiknek legényei végezték ezt a munkát, csoportokba verődve a lacikonyhák előtt ácsorogtak. Pálinkásbutykost szorongattak a kezükben, tréfálkoztak, ugratták egymást, és hangosan nevettek. Jókedvük igazán csak akkor lett, amikor közvetlenül a lacikonyhák mellett megállt egy kocsi. Szegényes kordé volt ez, szamár volt elébe fogva, és asszony, férfi meg gyerek szállt le róla.

– Itt a szent család! – kiáltotta kaján röhögéssel a társaság.

– Lesz-e jó vásár, Szent József uram? Csak imádkozzon értünk is, hadd vigyünk haza egy kis pénzt a bugyellárisban.

Ilyeneket kiáltottak feléjük, de azok mintha meg sem hallották volna, szótlanul rakosgattak a kocsi körül. Valóban furcsa emberek voltak. A férfi, aki körülbelül negyvenévesnek látszott, hosszú, fényes, fekete hajat viselt, arca sűrű szakállal volt benőve. Sápadt, szomorú arckifejezésével, bánatos szemeivel kétségtelenül hasonlított az olcsó szentképek alakjaihoz. Az asszony, aki tíz évvel lehetett fiatalabb az uránál, nyúlánk, magas, büszke tartású nő volt, ugyancsak fekete hajjal és ugyanolyan szomorú, alázatos arccal. Fenséges, szép alakja és arcának alázatos kifejezése valami megrendítő szomorúságban találkozott. Bizonyos, hogy a társaság inkább sóvárgó éhséggel nézte, s csak amikor a nagyhajú szent emberre esett a szemük, akkor nevettek és gúnyolódtak, inkább bosszúból, [546] mint játékos ugratásból. A fiatal, bricsesznadrágos papucsosmester meg is jegyezte:

– Az egész portékámat odaadnám, ha az enyém lehetne ez az asszony. Sokszor kérdeztem már tőle, hogy mit evett azon a mamlasz urán, hisz olyan az, mintha fából faragták volna.

Ezalatt a nagyhajú ember felállította sátrát, az asszony meg az árut rendezgette. Rózsafűzért, imakönyvet és szentképeket árultak. Az ember valamikor asztalos volt, de aztán vallási rajongásba esett, hosszú hajat, szakállat növesztett, kereszteket faragott, és imádkozott egész nap. Később a feleségére is átragadt ez a mánia, akkor a vásárokra kezdtek járni maguk faragta keresztekkel, gipszszobrokkal és rózsafüzérekkel.

Amit most kiraktak a vásárlók elé, azt mind ők maguk csinálták. Gipszszobrocskáik nevetségesen szánalmasak voltak. Szent Antalnak akkora volt a feje, mint az egész felsőteste. Arca rikító festékkel volt bekenve, vastag, lelógó bajuszt festettek az orra alá, világoskék szemet, akár valami gyermeklánynak, az orra pedig széles volt, és vörös, mint a részegeseké. Szegény jó szent Jeromos pedig nála is csúfosabban nézett ki. Tulajdonképpen nem is látszott embernek, inkább valami halomnak, buckának a sivatag közepén. Arcát nem lehetett látni, homlokával a földet érintette, miközben Seherezáde – csúnya, kövér nő volt – eltáncolta felette a nagy kísértést. A jóságos szent Klára szép arca eltorzult, amint az asztal végén csücsült, mintha csak rosszallaná a sok rikító festéket és rosszul mintázott szent testvéreit.

Rettentően nevetséges volt ez a kiállítás, s mégis lélekbe markoló, borzalmas. Alig is adtak el belőle valamit. A parasztok csak messziről nézték a szobrokat, miközben arcukról irtózat tükröződött. Vásárolni kevésnek volt kedve. Jobban szerették a megfésült, tiszta arcú szenteket az olajnyomatokon.

Az országúti porfelhő, mintha az emberek magukkal hozták volna, ott úszott már a tér felett a levegőben. A vásár megindult. Az előbbi lármás társaság szerteoszlott, ki-ki a maga sátrába ment kiszolgálni a vevőket. A nagy hajú ember úgy állt apró szentjei felett, mintha gyermekei lettek volna.

A körhintás elkopott keringőket nyaggatott a verklijén. Valami hordó tetején egy ember állt frakkban, keménykalappal a fején, és egyre ordított:

– Halló, halló! Fatima, a jövőbe látó nő…

Másfelől a pántlikás zsidók éneke hallatszott, amint a harisnyát, szalagot, madzagot kínálták. Egyik sátor előtt félmeztelen ember állt, és szemérmetlenül állította magáról, hogy:

– Én vagyok a világ legerősebb embere, aki a földhöz ver, nagy jutalmat kap, akit meg én verek oda, az nekem fizet tízszer kevesebbet.

A parasztok szájtátva bámulták, az erős ember pedig tovább buzdította őket. Némelyek bátorságot kapva megtapogatták dagadó izmait, és sóvárgó szemmel nézték a tetoválást a testén. Halfarkú nő volt a mellére rajzolva, amint tenyerébe hajtott fejjel alszik, kar[547]jain horgonyok díszelegtek – valamikor hajón szolgált –, mégis a legfurcsább volt, hogy egyik fülének fele hiányzott. A bátrabbak kérdésére aztán az erős ember erre is talált mesét.

– Egyszer, amikor Afrikában birkóztam, s a fekete atlétákat már mind a földhöz kentem, jelentkezett egy hatalmas alak. Egy fejjel volt magasabb nálam, és azt mondták, hogy ő a legerősebb ember egész Afrikában. Csak nevettem magamban, aztán gyorsan megettem egy egész nyárson sült malacot, megkentem magam kutyahájjal, és szóltam neki, hogy most már jöhet. Nohát, nem volt könnyű dolgom vele, de egy fél óra alatt mégis legyűrtem. Amikor két vállra fektettem, mérgében a fekete egyszerre csak elkezdte vicsorítani a fogait, aztán a fülembe kapott, és egy pillanat alatt leharapta. No, nekem erre több sem kellett. Öklömmel fejbe vágtam, úgyhogy mindjárt kifolyt az a fekete agyveleje.

Amikor befejezte meséjét, elégedetten nézett végig a szájtátó, megkukult parasztokon, aztán beszólt a sátorba:

– Adj valamit enni, Maris, mert éhen döglök.

A parasztok céltalanul őgyelegtek a vásárban. Büszkén, öntudatosan igyekeztek viselkedni, mert tudták, hogy mindez értük van. Ünnepeltették magukat, de egyre újabb és újabb érdekességet mutattak a ravasz vásárosok, hogy visszaestek a néma csodálkozásba. Így kezdődött a vásár.

A vásárosok mind babonás emberek. Káromkodnak ugyan, de inkább szokásból, mint elvetemültségből. Lelke mélyen mindegyiknek ott ül valamilyen szent, aki megvédi a bajtól, s nem egynek szentelt skapuláré van a kabátjába varrva. Már hajnalban megállapították, hogy bárányfelhők kergetőznek a nap körül, s keletről nyugatra vonulnak, így hát biztosan jó vásár lesz; ezt mindenki tudja. S úgy is lett.

Tíz óra felé már nemcsak a parasztok, de vásárosok is szállingóztak a jó vásár jeléül a lacikonyhák felé. A frakkos ember, aki a távolba látó nőt ajánlta, már berekedt a kiabálásba, az erős ember pedig egyre ritkábban mutatkozott sátra előtt. A jó üzletmenetet ő kizárólag azoknak a takaros, izmos cselédeknek köszönhette, akik a pálinkát mérték a parasztoknak.

– Itt van – mondták, amikor átnyújtották az italt –, aztán, ha ezt megitta, biztosan odaveri azt az erős embert. – S a parasztok bíztak a pálinkában. Egymás után gyűrték fel ingujjaikat.

De a vásárosok látnoki tudása nagyon egyoldalúnak bizonyult. Az ártatlan, fehér bárányfelhők ugyan elvonultak a nap körül, de helyükbe barátságtalan, fekete felhők tornyosultak. Hirtelen szél kerekedett, fékevesztett, bolond nyári szél, s megkapaszkodott a sátrakban, mintha a magasba akarná röpíteni őket, a kikeményített szoknyákat is fellibbentette, s a fényképész kirakatát úgy söpörte le a helyéről, hogy ezer darabba tört az üvegje. A parasztok a lacikonyhákba menekültek, mert azoknak volt legerősebb a sátorponyvájuk, a vásárosok pedig a lesöpört árut szedegették, aztán meg sátraikat erősítgették, kötözték a fergeteg ellen. Pillanatok múlva nagy, nyári zivatar csapott le. Nehéz cseppekben kezdett esni, s azután mintha [548] csak kannából öntötték volna. Egész tengert zúdított nyakukba a haragos Isten.

Sehol egy emberi lélek nem látszott, csak a szent család szamara állt az esőben türelmesen, előre ejtett fülekkel, mint a jóság és sorsába törődöttség örök, szimbolikus szobra. A nagy hajú ember bebújt sátrába a furcsa szentek közé, és imádkozott. Felesége a gyermekekkel éppen akkor ment ebédelni, amikor a vihar kezdődött, s az eső elől már nem tudott visszajönni. S ahogy az ember így, tenyerébe temetett arccal imádságot mormolt, egyszerre csak fellibbent a sátorlap egyik vége, és bebújt rajta egy idegen ember. Tarisznya lógott a vállán, mezítláb volt, és ő is nagy, bozontos szakállt és kuszált, hosszú hajat viselt. Hetvenévesnek látszott ez a koldus külsejű ember, de szeme fiatalosan és ravaszul villogott.

Köszönésére a szentes ember felriadt imájából. Gyanúsan, szinte rémülten nézett az öregre. Amaz pedig, mintha csak régi ismerősök lettek volna, barátságosan mondta:

– Ne félj, no. Nem bántlak én sem téged, sem a szentjeidet. Túlságosan öreg vagyok már a gazemberségre. Csak az eső elől menekültem ide.

– Messziről jössz-e? – kérdezte a szentes ember. – Mert úgy látom, nem vagy idevaló.

– Ha azt mondanám, hogy a világ végéről jöttem – felelte nevetve az öreg –, bizonyára azt hinnéd, hogy őrült vagyok. Pedig csak úgy van, hogy ott kezdődik a világ, ahonnan az ember elindul.

A szentes ember szerette a képletes beszédet, de ebből nem tudott kiokosodni. Egyre nyugtalanabbul nézte az öreget.

– Tulajdonképpen hova való vagy? Merre van a hazád?

– Az én hazám mindig ott van, ahol éppen vagyok. Mint ahogy a madárnak sincs hazája, és mégis otthon van, bárhova repül. Úgy vagyok én is.

– Hát családod van-e?

– Nincsen. Minek is lenne? Magam sem kellek senkinek, s ha nem volnék olyan, amilyen vagyok, éhen halhatnék. Csakhogy én nagyon jól ismerem az embereket. A föld, a folyó, az erdő mindenütt más, csak az ember egyformán ugyanaz, bárhova mégy is. S én úgy bánok velük, mint a szelídített állatokkal. Ha akarom, szelídek, a kezemet nyalják, ha meg úgy akarom, egymást is felfalják.

A szentes ember csak nézte, nézte, s hang nem jött a torkára. Az eső kitartóan esett, a sátor végén rést talált, éppen a szobrocskák felett, hogy valóságos színes tócsában úsztak a szánalmas, apró figurák. Az öreg vándor pedig így beszélt:

– Most, hogy ilyen szépen kifaggattál a magam dolga felől, igazán illene, hogy magadról is beszélj. Látom, kegyszerekkel csalod az embereket, de hát ez bizonyára nem minden. Talán tudnál valami szépet mondani, amiből én is tanulhatnék.

A szentes ember savanyú arca most hirtelen felderült, és átszellemült boldogságban ragyogott. Ajka megvonaglott, mint a betegeké, majd így szólt:

– Jézus Krisztus, Istennek fia, bocsásd meg a világ bűneit! [549]

Az öreg először csak mosolygott ezen, aztán hangosan nevetett.

– Most már igazán látom, hogy nincsen dolgom veled. – Hamiskásan nevetett, aztán így folytatta:

– Ne azt kérdd hogy megbocsássa, hanem azt, hogy megelőzze, mert a holtat nem lehet feltámasztani, s az éhesnek nem ad kenyeret a megbocsátás. Hanem azt hiszem, az eső már elállt, s én mehetek.

Azzal fellibbentette a sátorlapot, és köszönés nélkül eltűnt.

A szentes ember teljesen magába roskadt, amikor az öreg elment. Nem tudta sehogyan megérteni a rejtélyes, furcsa idegen látogatását. Sötét gondolatok fészkelték magukat a lelkébe, és rossz látomásai voltak.

– Talán maga a sátán volt? – gondolta, és szorgalmasan morzsolta tovább a rózsafüzért. De a nyugtalanság megtelepedett benne, mint rossz fekély, nem tudott szabadulni tőle, s az imát is csak gépiesen mormolták reszkető ajkai.

Ezalatt az eső valóban elállt. A nap vörösen izzott az ég nyugati peremén, és színes, engesztelő szivárvány hasította ketté az égboltot. A lacikonyhák felől tömegesen özönlöttek az emberek. Lármásak voltak, duhajkodók, részegek. Amíg az eső esett, leitták magukat.

A szentes ember kiment, hogy felgöngyölítse sátrának egyik oldalát, s amint a lármás, részeg emberek felé nézett, úgy érezte, mintha fejbe verték volna. A bricsesznadrágos papucsosmesterbe karolva a felesége jött bizonytalan, imbolygó léptekkel, kuncogva és nevetgélve, mintha meghibbant volna. A társaság meg biztatta a papucsost:

– Csak vidd haza, most már biztosan lemond róla az ura. Szent embernek nem kell az ilyen asszony. – De az ember nem várta meg, míg hozzá ér a csőcselék a feleségével. Visszament sátrába, leült egy sarokba, és élettelenül nézett maga elé.

S mikor a sátor elé értek, az asszony – mintha hirtelen magához tért volna – hangos, jajveszékelő sírással berohant, és az urára vetette magát zokogva. A gyermek is ott sírt mellettük. A részeg társaság egy kissé alábbhagyott a röhögéssel, de a papucsos nem akart ebbe belenyugodni.

– Amál! – mondta rekedt hangon. – Amál, gyere velem, látod, hogy nem kellesz annak a bolond embernek. Amál, gyere!

De az asszony csak tovább csókolta bozontos szakállú urát, aki mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt, mint a halott.

– Amál, gyere! – folytatta a könyörgést tovább a papucsos. Gyere, és hozd a gyerekedet is, majd felnevelem én különben, mint az apja.

A csőcselék is mozgolódott, tetszett a papucsos önfeláldozó ígérete. De hamarosan ijedten torpantak meg. A szentes ember lelökte magáról a feleségét, és egy hatalmas ugrással a sátor előtt termett, ökleit összeszorítva karjait a magasba emelte, és tajtékzó szájjal üvöltötte:

– Átkozottak! Legyen átkozott a fajtátok, verjen meg az Isten [550] benneteket, feleségeteket, gyermekeiteket! Takarja el az Isten a napot előletek, fertőzze meg a véreteket, tegyen némává, süketté benneteket, bénítsa meg testetek erejét, hogy ne vétkezhessetek Isten ellen, s aki alázatos szolgája, az ember ellen.

A tömeg földbe gyökerezett lábbal állt. Mindenre számítottak, csak erre nem. De a papucsos hamarosan magához tért rémületéből.

– Hogy mersz így beszélni? – kérdezte rekedten. – Hogy mersz átkozódni te, aki meggyalázod az Istent minden szentjeivel, aki sátáni képeket faragsz róla, hogy pénzzé tegyed azokat? – S ökölbe szorított kezekkel felé indult. A csőcselék követte, szitkozódott, s mint az éhes farkascsorda, úgy közeledett a még mindig égnek emelt kezű ember felé.

– Legyetek átkozottak, nyomorultak! – kiáltotta még egyszer a nagy hajú ember, aztán elvágódott a porban, mert botok emelkedtek a levegőben, és lesújtottak rá. Alakja egy pillanatra elveszett a nyüzsgő, eszeveszett tömegben, s amikor láthatóvá vált, már csak a csizmáktól széttaposott, véres teste vonaglott. S a vérében fekvő test mellé még odadobálták a rikító színű szenteket, a nevetséges, torz figurákat, melléje dobták, mint a hős mellé a kardját.

Az asszony gyermekével együtt ájultan feküdt a sátorban. A részeg csőcselék csak a csendőrök láttára tért magához. Akkor mint a megvert állat, lehorgasztott fejjel, lelógó karokkal megindult mind a harminc-negyven ember a csendőrök előtt.