Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

19.

Abból a könyvből, melyet Kazinczy koráról akartam írni, nem készült el csak három tanulmány. (Az első magyar folyóirat, Csokonai és a botanika, A tekintélyes ifjú.) Zsinka Ferencnek, aki kislányom temetésén örök irattáskájával szorongott a sárgaföldes gödör partján, néhány hét múlva a Kerepesi temetőben adtam vissza a látogatást: én szorongtam az ő sírja szélén. Amikor utoljára benéztem a Nemzeti Múzeumba, már beteg volt, s míg Kazinczy levelezését kereste a könyvrengetegben, oda-odakapott a füléhez, és megtámolyodott. Nemrég házasodott, a lánya alig félesztendős, s a régi hivatali szobájából most vonult be egy új, bőrszékesbe, ahová titkárnő jelentette be az embert, s igazgatónak címezték a gazdát, ha még oly szerény, igénytelen emberke volt is, mint Zsinka. Sajnáltam őt, magam után elsősorban neki köszönhettem, hogy író lettem. Halálával elvesztettem a Szemlét, a Kazinczy-korról kezdett tanulmánysorozat folytatására nem kértek fel, s hogy a hónapról hónapra megújuló inger kimaradt, figyelmem másfelé fordult, s a könyv terve más tervekben omlott össze.

Nagy része volt ebben a Baumgarten-díj hercehurcáinak. Valahányszor itthon megémelyedtem, vad emigrációs láz tört ki rajtam; hát bolond vagyok én, hogy ennek a halálát koporsójába záró népnek a bajaival bíbelődöm; Európa nyitva, hány nagy elme múltban és jelenben, a kultúra hosszú galériája az enyém; ha nem lehet érdemesen élni, legalább nézelődjünk, s szép dolgok közt súrlódva érjük el a halált. A véletlen, mely az igazi író elé mindig azt a könyvet veti, amelyre szüksége van (vagy inkább mindig vet olyan könyvet, melyet ő a sors útmutatásának tekint), ekkor ismertetett meg Ortegával. Alig egy hét alatt olvastam el minden megjelent munkáját. A legalkalmasabb író volt rá, hogy a hazai kutyaszorítóért megvigasztaljon: a huszadik század összefüggő látképe elé vezetett, ahogy ez a látkép a tizenkilencedik század nagy tömegétől távolodó bölcsész körül kibontakozott. Egy táj vált ki itt – könyvről könyvre – a mögötte lévő tájból, elkülönítve magát, s a háttérbe tolva azt. És milyen széles táj: művészet, politika, a tudomány minden ága nem néhány vonásból, hanem a problémafelvetés ezer helyen megfigyelt módosulásából állt össze ez a táj, s maga Ortega mintha az első tudatos bennszülöttje lett volna. Két dolog tetszett különösen benne: a szellemi élet egységét képviselte a tudományok szakforgácsolódása után; valami új enciklopédiafélét valósított meg a teljes érdeklődés jogán, s érdeklődésében könnyű volt, találékony, sokszor szinte hazárd; a „puerilédad” bölcsésze, aki játékgömbként forgatja egy pálca hegyén a sokszínű tant, amelyet egy élet munkájával illesztett össze. Ma már látom, hogy volt valami félreértés köztünk, amikor a magam János vitézsége elé ezt a kardbűvészt állítottam igazolóul, s ha Ortega nyomán én is ráadtam a [540] fejem az „új enciklopédiára”, abból csak olyasvalami kerekedhet, mint amikor Nagy Károly germán szobrászai a túlfinomult késő római szobrokat kezdték másolgatni: az eredeti kacér szelleme elpárolgott, de egy új, vaskosabb szomjúság ürügyet talált.

A tizenkilencedik század az a bírálata különben, mellyel Ortega a rajtatapadt bábot akarta letolni a készülő lepkéről, nem ért engem váratlanul. Ha nem is ismertem annyira azt az európai, különösen angol-francia irodalmat, melynek az alapján néhány tanulmányíró kortársam ízlését tudatosan huszadik századira cserélte, bennem is feszengett már az ellentmondás; Boda Zoltán vergődése közben falak dőltek össze, amelyek a tizenkilencedik század falai voltak, s a Kazinczy-kor iránti előszeretetem azzal a szinergizmussal, mellyel fejlődő lelkekben szinte kapcsolat nélkül álló dolgok válnak egymás támogatóivá, Ortega munkáját könnyítette meg. A tizennyolcadik századbeli magyar írások forgatása, ha a Kazinczy-könyv nem is készült el, hasznomra volt; egy kultúrateremtő irodalmi kort fedeztem fel bennük, melyet a tizenkilencedik század kiötlő egyéni teljesítményei idáig elfödtek előlünk. Kisebb írók munkásságában is mennyi gond, latolgatás! Itt értettem meg, hogy ha a nagy szenvedélyt a nagy művek árulják el, a nagy kultúrát a társas ízlés csiszoló korongjától ragyogó imponderábiliák.

Van bennem valami felemás. Egyik tanulmányomban „szörnyetegeknek” neveztem el azokat a tehetségeket, akik úgy ülnek a maguk természetében, mint valami veremben, ki-kinyújtják a karjukat a világ felé, de nyújtózásaik után megint csak ott kotlanak külön világukba süppedetten; a közös kultúra szavait hallják, de a maguk dolgaira nem tudják alkalmazni; mindent újból, még egyszer, talán valami ősi, csak bennük dolgozó, derengő nyelvre emlékezve akarnak megnevezni, s ha látványosságai is a világnak, maguk reménytelenül idegenek benne. Alapjában én is ezekhez a szörnyetegekhez hasonlítok, de mégsem annyira, hogy vermemhez egészen hű tudnék maradni. A társasélet vonz, igazodni iparkodom a közös eszmékhez, közös szokásokhoz, palléroznám szögletes szörnyetegmozdulataim. Azok közé a műveletlen művelődők közé tartozom, akik darabosabb erényeiket hiába szeretnék előkelőségre, ízlésre, simaságra szoktatni. A szörnyeteg és a literátor küzdenek bennem, lerontva s valamelyest ki-kiegészítve egymást. Fejlődésem lökéseiben hol az egyik került, hol a másik. Boda Zoltánban a szörnyeteg, Kazinczyban a művelődés szomja. A tizenkilencedik század bírálatában mind a kettő részt vett, s mind a kettő másképpen; Boda Zoltán a liberalizmus szikkadt erkölcse, embersége ellen kelt föl; Kazinczyék a kulturális tengerszint süllyedésére figyelmeztettek a kiváló egyesek ormai közt. Most, hogy Ortega is rám tört új enciklopédiájával, mely a játékot dicsőítette a veríték helyett, az ő új huszadik századából csakhamar egész kedvemre való táj lett, melyen a literátorálcás szörnyeteg szabadon csatangolhatott vagy heverészhetett. A szellemi életben semmi sem olyan termékenyítő, mint a félreértés, s ki tudja, hogy az elegáns, de kissé keskeny mellű Ortegának ez a fél[541]reértett huszadik százada nem hasonlít-e jobban az eredetihez, épp szörnyszerűnek és literátorkodónak ezzel az ellentmondó keveredésével, mint az, amelyet az ő német tudománnyal beoltott latinsága a jelenségekből kiolvasott.

Hogy emigrációs lázamat kifelé is mutassam (ez a mutogatás egyik legnagyobb gyengém), a különféle folyóiratokból, melyekbe idáig írtam, a Napkeletbe húzódtam vissza, s megígértem, hogy minden írásom nekik adom, ha ők viszont mindet közlik. Erre az ígéretre nem volt szükség, ők úgyis közöltek mindent; azzal, hogy a többi folyóiratról lemondtam, csak saját vonzerőmet vesztettem el, hiszen egy „csak hozzánk író” író a legtöbb szerkesztő előtt éppúgy elveszti varázsát, mint a csak bennünket szerető férj a legtöbb asszony előtt. De nekem szükségem volt erre a lekötelezkedésre, hogy érintkezésemet a magyar irodalmi élettel olyan kis felületre korlátozzam, amilyenre csak lehet. Még a Napkeletből is külön rovatot hasítottam ki leghátul Kritikai Napló címen, s abban rendeztem be a magam „huszadik századát”. Az idei benyomott 17 könyvismertetésen kívül, melyben fél Európa fölvonult (Ayala, Virginia Woolf, Borgese, Valéry, Claudel, Huxley, Joyce, Ramon stb.), ebben az évben csak három nagyobb tanulmányt írtam: az Ortega volt új, huszadik százados korszakomhoz a nyitány, Byron a bűnbak, akin a tizenkilencedik századért elvertem a port, Vergilius (ez az év volt születésének kétezredik fordulója), a nemes árnyalatok költője, melyre Kazinczy szörnyeteg-tanítvány némi kultúrmimikrivel mutatott vissza. Ó, nagyon előkelő esztendő volt ez ott, a Napkelet toronyszobájában, már-már afféle finom européernek érezhettem magamat, aki míg a forgácsos ládából kiszedett „grépfrút”-ot kanalazza, megvetéssel néz le a torony alatt lökdösődő szittyákra.

Hogy egy magyar író miben különbözik egy nyugati írótól, kevesen érezhették annyira, mint én, akit épp ez a különbség akadályozott meg, hogy egészen íróvá legyek. A nyugati író beáll egy nagy kultúrvidék valamelyik parcellájára, arra, amelyik természetéhez legközelebb esik, elülteti és gondozza növényeit, s magát a tájat rábízza a százados természeti és társadalmi erőkre, amelyek földjét lerétegezték, s művelt föld és művelő ember viszonyát azon a területen vérbe ivódott szabályokkal rögzítették. A magyar írót az elhanyagolt táj nyugtalanítja; míg palántáit kirakja, a szomszéd vadvizek emelkedését nézi, a kötetlen homokbuckák vándorlásától retteg, banditák ellen szervez álmos farmerekből megbízhatatlan szövetséget. A tájat szeretné rendezni, amelyen él; a társadalmi és történelmi erőket pótolni, amelyek elmaradtak, egy évszázad lenni egy ember helyett, geológiai erő ott, ahol kertész. Mindebben van valami lázas, görcsszerű, kétségbeesett. Ha aztán az ilyen, kapa és kard közt kapkodó földművelő egyszer le tud mondani a tájról, behúzódik kerítése mögé, s azt mondja, művelem növényeimet, amíg művelhetve és elvakítva-elsüketítve magát a kerítésen túli káosz iránt, úgy kezd élni, mint egy író, maga is meghökken a túl gyors megkönnyebbedéstől, szinte gyanús neki, hogy ilyen kevés fárad[542]sággal ennyi mindent vihet végbe, egész nap dolgozik, s ez a dolog mintha pihenés lenne. Így voltam most én is. A Kritikai Napló havi két-három kis tanulmányán s az előbb említett nagyobb munkán kívül újabb regény írásába kezdtem, görögül tanultam, s a középiskola óta elhanyagolt matematikai ismereteimet ébresztgettem. De mindez csak játéknak tűnt fel, s én magam valami ínyenc ételkóstolgatónak, aki a világ elétett tálai közt sétál kanalával, s mindennek leszedi a színét. Szép, nyugodt íróság volt ez. Ekkor értettem meg ebben, az úri íróságba természettől beleszületett esztétatársaim utálatát az én lázas táj-rendező őrületem iránt, s ekkor értettem meg a magam megvetését is őirántuk.

A Nyugatba nem írtam az emlékezetes Gellért-tanulmány óta, de Babitscsal jó viszonyban maradtam; sosem voltam jobb viszonyban, mint most, hogy a tiszteleten kívül semmiféle munkatársi vagy díjazotti kapocs sem kötött hozzá. Vergilius-tanulmányomhoz fel kellett újítanom latin emlékeimet, s barátaim közül páran, Illyés Gyula, Farkas Zoltán, Busek Lóránt, maguk is félbemaradt latinosok, azt ajánlották, találkozzunk hetente egyszer, s tegyük össze az eszünket a nehezebb latin auktorok megfejtésére. Vergilius Georgiconján kezdtük; azt olvastuk hol nálam, hol Buseknál, s ha „készültünk”, ment is szépecskén. Amikor Babits meghallotta, hogy mit művelünk mi, négyen, megmozdult benne a latintanár, s ő is bekéredzett közénk ötödiknek. Attól fogva természetesen senki sem készült rajta kívül; a latin körből latin iskola lett, ahol a régi fogarasi Babits mutatta be kedves szemelvényeit. Tulajdonképp ez a fogarasi Babits volt az, akit én szeretni tudtam. Könyvtárszobáját, melynek falai az utóbbi időben már túl vékonyak voltak az irodalmi élet mozgásával szemben, a négy Propertiust vagy Statiust olvasó barát a latin nyelv hangfogó tapétáival bélelte ki, s a hexameterek, melyeknek utolsó előtti daktilusán kérdőn emelte fel éneklő hangját, hogy valóban elenyészik-e sorzáró spondeusszal kellemes zenéjük, a ritmus édes autoszuggesztiójába szédítették őt, úgyhogy a nagy, fekete emberből csak egy élvező száj s két csillogó szem maradt, sötét örvények fölött a költői játék tündére. Ezeknek a latin-óráknak az egyikén olvasta fel Szophoklész–fordítását, melyet én akkoriban pedzettem görögül. A fordítás kitűnő volt, de a művészin, sőt bűvészin követett szöveg sehogy sem tudta hálójába befogni azt, amit én Szophoklésznek éreztem. Arany János egy hangsúlyával, egy esetlenségével is méltó tud lenni Arisztophanészre, Shakespeare-re, Babits fordítói tökéletességéből – Dantejánál is éreztem – Szophoklészben – méltó hangsúly hiányzott. Sosem ismertem írót, aki a költészetek ilyen nagy játékosa volna ilyen kevés igazi nagysággal. Ezeken a latinórákon, ahol a játékost élveztük benne, szerettem is őt, s ha később szembe kellett kerülnöm vele, akit bántottam, sosem a latinórák hexameter – ízlelő költője volt, hanem „próféta”, akiből épp próféta hitele hiányzott.

Persze, az az ördög, amely pályám kezdetén az Osváthoz írott levélbe organizátori igényeimet beleszúrta, most sem engedte meg, [543] hogy afféle nyugodt, a maga kertjét kapálgató író váljék belőlem. Hiába raktam félre, mint egészségemnek ártó izgatószert, a magyar könyveket; egyiket-másikat, ha másért nem, barátságból elolvastam, s ha elolvastam, már-már bírálatot is írtam róluk, úgyhogy Hartmann János, a másodszerkesztő csakhamar zúgolódni volt kénytelen a sok Móricz- Illyés- Bochuniczky- stb. cikk miatt: a Nyugat meg sem emlékezik „a mi íróinkról”, s a mi kritikai rovatunk velük van tele. Csakhogy az „én íróim” nekem ekkor már sokkal fontosabbak voltak „a mi íróinknál”. Ez az esztendő volt az, amelyben a háború után feltűnt, fiatal írók derékhada kibontakozott, az irodalmi atmoszférán érezhetővé váltak a belékeveredő, friss lélegzetek. Az az „új nemzedék”, melyről annak idején Osvátnak beszéltem, megjelent, s ahogy a fejek feltűntek, kiötlöttek, mintha csakugyan ahhoz az új nemzedékhez kezdett volna hasonlítani, mely mögé – mint egy szerény pluralis majestalis mögé – annak idején egymagamat rejtettem el. A grépfrút-evésnek az előkelő toronyszobában vége volt. Talán mégiscsak támad itt egy csapat, amely fiatalságát dobja be közállapotainkba – ellenszerül. „Az organizátor” hát szimatolt, s türelmetlenül megreszketett. Egyik nap három új kritikával leptem meg Hartmannt: egyik író sem tartozott a „mi íróink” közé, s kettő közülük: Fenyő és Gelléri zsidó volt. Hartmann udvariasan kért, hogy mondjak le ezekről a bírálatokról, minden folyóiratnak „vannak szempontjai”, a Nyugatnak is. Én ragaszkodtam megállapodásunkhoz, ha én minden írásom nekik adom, tessék, ők is közöljék mindet. Néhány napi levélváltás után szakítottunk. Ez a gyors, szinte kierőszakolt szakítás hálátlanságnak tűnhetett fel annyi előzékenység, azt is mondhatnám, gyöngédség után. De a személyes jóviszony sosem feledtethette velem a siralmas, tüdőfullasztó környezetet, s most, hogy itt is, ott is új bajtársak tűntek fel, magamnak tartoztam vele, hogy tüntessek mellettük, mint ahogy a rab is nyugtalan lesz, és szökni próbál, ha közeledni hallja az ágyúszót.

Amikor a Napkeletet otthagytam, még nem tudtam, hogy írói bujdosóutamon kapok-e a következő éjszakára szállást, hiszen ez volt az egyetlen folyóirat, amelybe még dolgoztam. De Babits, amikor a szakításnak híre futott, maga keresett fel; hívott a Nyugathoz, valami társ- vagy segédszerkesztőséget is felajánlott abban a részben, melyet ő szerkesztett, s Móricz a filológiai közlönyhöz hasonlított. Előttem volt, amit egy esszéíró csak kívánhatott: a görögökről, Shakespeare-ről, Csokonairól írhattam a Nyugatba, s a magam kedvére szerkeszthettem kritikai rovatát. Én többet kértem ennél, amibe Babits igazán csak azért egyezett bele, hogy a maga táborában lásson: teret egy tanulmányciklus számára, amely az új nemzedék íróinak lesz nagy parádéja.

Ennek a tanulmánysorozatnak talán a második vagy harmadik darabján dolgoztam, amikor Magda lányunk megszületett. Pocó halála után nem akartunk többé gyerekről hallani; de csak néhány hónapig, akkor annál vadabbul tört ki rajtunk a gyerekszomj. Úgy éreztük, hogy ha gyerekünk nem születik, hamarosan megöreg[544]szünk, egymás iránti gyöngédségünk mögött már ott volt a meddő házasságok sivár csöndje, a kettes étkezések utáni hosszú hallgatás. Akinek már volt gyereke, annak kibírhatatlan ez. 2Aki szül, a halált tömi” – mondta a halszájú, fuldokló kislány emléke, de én, aki élni akarok, annak minél több élettel kell kapaszkodni a világba, replikázott az ösztön. Négy év telt el kislányunk halála óta, s három gyerek sír, nyafog, hízeleg az elvesztett helyén. Amikor nyugtalan emberek az egykéről vitatkoznak, én magunkra gondolok. Mi is egykésnek indultunk; a halál tanított meg rá, hogy a gyermek az életnek éppolyan nélkülözhetetlen szerve, mint a máj, a szív vagy a tüdő.