Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Tudtuk, hogy Ilija Berić a dalmáciai Bukovicán született. De ő erősködött, hogy szerbiai, s mint ilyen, úgy beszélt a svábokról, mintha a puszta hangjával is már halomra kaszálná őket.

– Ugyan, emberek, mi az a stratégia és ki az a Mackensen? – harsogott. – Tizenöt nap még az egész, és kész. Ausztriának vége!

Pedig a háborúnak még csak első évében voltunk, és bár mindnyájan egyenként gyűlöltük a svábokat, a dac nem hagyta Iliját, egész nap szidta őket.

– Nem emberek azok, és még kevésbé okosak! Ti meg, persze, vettétek a sváb könyveket, és aztán mintha az Istent imádtátok volna belőle. Pfuj, szégyen!

Más könyvekhez nem juthattunk; ő azonban inkább unatkozott, de nem érintette őket.

Gyűlöletében egyre csökönyösebb lett. Ahol raboskodtunk, több katonai kórház volt, és alig volt nap, hogy ne hallottuk volna a háború gyászmuzsikáját. És végül is, az ember… Az első napok friss gyalázatának és sebeinek kínja még érzéketlenné tett mindnyájunkat, szabadságunk elvesztése és üldöztetésünk gyűlöletet váltott ki, későbben azonban…

Ha az ember végtelen hónapok minden éjszakáján az elérhetetlen anya és feleség arcát álmodja, mikor a bizonytalanság fájdalmas ösvénye egyre mélyül, s ami mégsem a halál, akkor még a leghalálosabb gyűlölet is megenyhül a gondolatra, hogy minden embernek van anyja vagy felesége… és hogy nem csak mi vagyunk kárhozottak, akik akaratuk ellenére kerültek a nagy vihar forgatagába, ami életünket a véletlen árnyékfonalára bízta…

Ilija erre nem adott semmit.

– Miféle könyörület, hékás! – Vigyázott, hogy a szerbiaiak hangján szóljon. – A háborúban nincs könyörület. És mi van az anyákkal? Hát nem ölték meg azokat is, és nem szenvedtek-e az asszonyaink is… az emlőjüket veszítve? Gyávák vagytok, testvérek, nem emberek; nem szerbiaiak vagytok…

Őrünknek, ki nem volt hozzánk rossz, elesett a fia; mi – ha csak pillanatra is – megsajnáltuk a szegény apát. Ilija erőltette, hogy nem érez semmit, sőt nyíltan azt hangoztatta, hogy örül.

– Jól van, a kutya gondoljon velük!… Bár mindnyájukat sírni látnám…

Nem tudtuk meglágyítani. A sváb rabokkal nem váltott szót, bennünket meg minden kimondott szóért megvetett.

II.

Legfájdalmasabb volt azonban a dolgunk a kis Ancival. Rabkaland, ami a csillogó nap alatt bizonyára jeltelen eset, de nálunk felejthetetlen. [534]

Mindjárt az első átvirrasztott éjszaka félelemben és bizonytalanságban megvirradt reggelén megismertük, ahogy idehoztak minket. Egész éjjel csörögtek a kulcsok és fegyverek a folyosóinkon, mint a halálraítélteknél, a fogház kapuja szüntelenül csikorgott, börtönünk falán meg minden pillanatban átkígyózott a kémlőlyukak rejtett világossága, míg valahol a közelben kutya ugatott, mintha egy halom holttest nyomára talált volna… Az első napsugárral keltünk, és csodálkozva láttuk, hogy cellánk közelében ház van. Hónapok mélyén át ablakaink néma, üres falakra néztek, vagy mint a mienk, dróthálóval és vasrúdkeresztekkel világtalan szemekre… és most ez a ház fákkal beültetett utakkal, meleg, élő emberi otthon, visszhangos, szabad… mintha bánataink és sóvárgásunk testté lett, elvesztett élete volna, ami elmúlott, s amit úgy szerettünk… Remegő türelmetlenséggel vártuk a napkeltét, és hogy kinyíljanak az ablakok. Az átszenvedett éjszaka elég tiszta volt ahhoz, hogy anyánk arcát ne álmodhassuk oda. De vágyón rá is gondoltunk, és az apákra, és minden lényre… És éreztük, hogy az az arc ott derült lesz, ébredéstől üdén szelíd, ki örül a reggelnek. Lelkünkben már láttuk is puha fekhelyű nyérdelődését – talán asszony, sőt az is lehet, hogy lányka – kedves tárgyai ismerős biztatásával, fájdalma és reményei erejével fogadja életének új napját, nem mint mi, elválasztva az új naptól… Ó, mit is nem áldoznánk, ha valaki csak észre is venné megszenvedett arcunk árnyékát a drótháló sötétje mögött, ha csak egy pillantás is érné szomjas szemeink emberálmát!

És ő mutatkozott először – karcsún és üdén, testében asszony, de leány a kék szemeiben, fénylő arccal, és még az alvás mélyével, köténykéje, mint a reggel, fehér, és azonnal minket keresett… Hihetetlen volt. De semmi kétség, az arcunkat, mindegyikünkét külön kereste… Mintha minden álmunk valóra válna, mintha fehér vitorla villanna az esőkorbácsolta, kietlen tengeren… Majdnem felkiáltottunk. Valamit intett, és két gyermekfej nézett még felénk. Aztán mind a hárman kiáltottak. Valaki megszólalt: „Hát halljuk!” És mikor hallgató szívünkön az öröm reszketett – hallottuk…

Ó, mintha valaki az öklével ölte volna meg mosolyunkat. Olyan hangosan szidalmazott bennünket, hogy az egész ház köréje gyűlt, és segített neki. Megátkozta mindenünket, ami kedves a szívünké volt. A lelkünk megfagyott.

Így kezdődött a szerelmünk. Csakhamar megértettünk mindent. A jegyesét elvitték a frontra, és valaki azt mondta, hogy ezért mi vagyunk a bűnösök. És mi megbocsátottunk. De a vágyunk erősebb volt a megbocsátásnál. Ez a vágy tiszta volt. Nem mentségül mondom ezt. A szenvedés tette, ami erősebb az ösztönnél. Akkor már békésebben aludtunk, és nem lázongott a test kemény fekhelyén. Élet nélkül a test kialudt, csak a lélek virrasztott. Az asszonyra való gondolás eltestetlenedett simogató tekintetek és áldó kezek sóvárgásába, s a róla való álmok a képzelet ártatlan lehelet[535]csapongásai voltak, mik az életben talán nevetségesek. De itt, ha leköpött volna is, mégis megcsókoltuk volna a kezét.

Másnap nyugodtabb volt. Valószínűleg megrendítette, hogy szidalmai ellenére is szinte lelkünket veszítve nézzük, és hogy egész nap kitartottunk az ablaknál. Nagyon szép volt. Nekem úgy tetszett – talán mert hónapok óta nem láttunk más asszonyt –, a legszebb, kit valaha is láttam. Megértettük, hogy szobalány, és hogy Anci a neve; és mindez úgy tetszett nekünk…

Csak Ilija nem lelkesedett. Mikor a lány szidott bennünket, ő bőszülten visszafeleselt. Csak az őrtől való félelem miatt csillapodott kissé. De azért egész idő alatt elfojtott hangon átkozódott, s szidta a leányt és bennünket.

Következő nap csak a kezével fenyegetődzött, vagy mutatta a kivégzés jelét; de estefelé már ez is inkább tréfás mozdulat, mint komoly fenyegetés lett. Harmadik nap már bizonytalanul nevetgélt… Valaki közülünk félig tréfásan, félig őszintén úgy intett neki, mintha kegyelmet kérne; mások is megismételték ezt, és akkor lemaradt a kacagása is. Élesen figyelt a rácson túlra, hogy felismerje arcunk kifejezését, és a feje apró meghajlásán, és elgondolkozó homlokán megérződött szenvedéseink szívébe hullott cseppje…

III.

Ettől kezdve a fehér ház ablakaink egyetlen célja lett, és ő közös vigaszunk. Reggel a napot megelőzve köszöntött ránk, este nyugalmat intett, egyetlene minden kedvesünknek. Maga érző jelekkel hírt küldött a világról, s a munkáról megtérő rabokkal papírszeletkéket ajándékozott. Ismerte mindegyikünket, tudta az árnyékunkat. Mindent az ablak körül végzett. A legtöbbet adta, amit adhatott: megengedte, hogy lássuk az életét, s ezzel valamit juttatott nekünk is az életből. Részt vettünk érzéseiben, átéltük az ő élményeit, s ismertük szokásait, örültünk az énekének, s bár annak tartalma idegen volt nekünk – vele énekeltünk. Tudtuk, mikor kel, és mikor pihen el, mikor boldog, s mikor szomorú. Mintha drága kezek nekünk írtak volna, örvendtünk, ha a frontról levelet hozott neki a posta.

És Ilija? Mintha mindez legkevésbé sem érdekelné. Neki is volt anyja és menyasszonya, kiknek arcképét magánál hordta, s mégsem akarta megérteni azt a másik fájdalmat. Igen: nem akarta! A honszeretet, mi őt idejuttatta, megszentelve most szenvedéssel és milliók áldozatával, most megkövesedett a lelkében, mint kegyetlen istenség, ki a megváltásért millió más áldozatot követel. Messze az élettől édes büszkeség volt neki szenvedéseinek férfias vállalása, és minden más érzékenység, bensőbb és mélyebb azt az övét csak erősítette, s minden más érzést gyengeségnek vett. Haragudott ránk. És hogy dacoljon velünk, nem is rejtette kívánságát, hogy „valamelyik jóravaló kis emberünk kivegye bajonettjével annak a jegyesnek a beleit, hogy egész nap sírni láthassa azt a nő[536]személyt.” Mikor egyszer emlékeztettem menyasszonyára és bizonytalan sorsára, dühöngeni kezdett; aztán hallgatagabb lett. Ezzel hajthatatlansága még talányosabb, különösebb, mélyebb volt… Próbára akartam tenni. Megint beszéltem neki a menyasszonyáról, anyjáról és nővéréről és az asszonyi varázsról, tekintetének vigaszáról, közelségének megejtő melegéről, és – bár folyton ellenkezett – meghallgatott… De amint kérdéssel leptem meg, vagy Anciról szóltam, mindjárt dühösen felcsattant:

– Szégyen, amit ti csináltok: gonosz árulás!

Nem engedtem. – Miért volna árulás, Ilija, az ember mindenütt ember, és vajon a jó szív, legyen az sváb vagy szerb, nem egyként vigasztaló-e? És aztán a szépség, Ilija, hát a szépség semmi, és vajon a szíved mit sem érez, ha őt jól megnézed?

– Ugyan, miféle szépség? – morgott. – Hát nem bandzsi-e?

Nem bírtam vele. Sőt még jobban megmérgesedett, annyira, hogy már nem is káromkodott. Most már csak elvétve nézett a cellák melletti házra, és hallgatott.

IV.

Így múltak a napok, rabosan, eseménytelenül, mégis megfénylőn ettől a különös kalandtól. Mintha eltalálna alkonyataink hűvöséhez, és megérintené az álmatlanság dermedt tekintetét, mintha mécses gyúlna az éjszakában Anci körül, emlékezés magunkra, mint saját közelségünk záloga. E sugárzó ablak – amely anyai nézéssel őrködött fölöttünk – néha-néha megcsillant Ilija konok szemében, de ezt senki sem látta a sötétben, csak én, ki mellette voltam. És az estében, mikor némán követtük árnyékát az ablak leeresztett függönyein, Ilija felnehezedett mögöttem, és zúgolódott. Egyszer megkísértettem:

– Nézd, most készül ágyacskájába, gondold csak: pehelypuha ágyacskájába, és vetkőzik. Figyeld, most bontja a haját; minden mozdulata él bennünk, és ha leveti cipellőjét, ingecskéjében még egyszer felénk pillant a függöny résén. Mi sötétben vagyunk, nem láthat, de tudja a nézésünket…

Egy este láttuk is – csak ingecskében. Elfeledkezett a függönyről, és a lámpa, mi előtte világított, hűen mutatta a nyakát, vállát, teste pompáját… Ámultan néztük. Homlokunk a rácsozatra feszült, mintha szét akarná roppantani, és a cella izzott az elakadó lélegzetektől. De mert az állat sohasem hal meg egészen az emberben, valakiben felhördült a tisztátalan kívánság…

Ilija felfortyant.

– Hej, a kutyafáját! – kiáltotta. Tehát így néztek ti a nővérre?!! És mintha az anyát is említettétek volna. És hogy a vigasztalástok… Aztán még hogy ti beszéltek nekem!…

Mérgesen maga elé köpött, rávágta magát a szalmára, és a fogai között dörmögött vagy egy jó óráig.

Ettől kezdve amint alkonyodni kezdett, leült a fekhelyére, és [537] onnan bámulta az ablakot. A többiek nem vették észre, én meg hallgattam, hogy megtaláljam majd az ő nyitját. Hamar meg is leptem. Észrevétlenül hozzáhajoltam:

– Ugye, szép?

Megrázkódott.

– Hát legyen! – lobbant meg, és a takaróval lefedte magát…

V.

És ma egyszerre megoldódott minden. Úgy ébredtünk, mint máskor, az ég derült volt, és Anci még virradatkor ránk köszöntött rendkívül vidáman. Aztán elment valahova. Sokáig nem tért vissza, mikor hirtelen – nagy mozgolódást hallottunk a házban. Valaki asszony futkos, és üveg csörömpöl. Gondterhesen kérdeztük: – mi ez? Rossz sejtéseink voltak. Néhány pillanat múltán valaki intett: „Pszt!” Megfeszítetten hallgattunk…

– Mi ez, az Istenért?… Vajon ez – Anci sírása?!…

Ilija elsápadt. Ellökött az ablaktól, és homlokát nekivetette a rácsnak. Csodálkozva néztünk rá, de nem szólt senki. Sokáig álltunk így. A sírásból sikolyok törtek fel, és elveszőn csengtek a néma ablakok üvegén, amelyek fölé árnyak hajoltak.

Míg egyszer Anci az ablakhoz rohant, és széttárta azt. Meg akarták akadályozni, de hiába. Kisírtan és megtörten, mint két mérgezett nyilat, dobta felénk a nézését, és sikoltozni kezdett…

Az az első reggel nem volt ilyen, mint ez… A fájdalmas jajgatás záporában összegyűlt a ház és a szomszédság, és mind csak minket néztek. Ő meg káromkodott, és átkozott bennünket úgy, hogy még egy fenevad sem tette volna azt velünk, amit ő kívánt. A szenvedély elvakította, és a hallgatóit is, s először csak mint morgás, majd egyre hangosabban a fokozódó düh kitörései hallatszottak, s végül – fenyegetés…

– A vesztőhelyre velük! – hallottuk.

– Áruló banda! Az ő szerbjeik ölték meg a jegyesét…

És mikor az indulat megfeszítette az izmokat, s a kövek ablakunk felé repültek, megalázatottan és nyomorúságosan, mintha valóban gaztettet követtünk volna el, visszahúzódtunk az ablakoktól, lezártuk őket, és csak azt kívántuk, hogy többé ne halljunk semmit…

VI.

Ismét este van. Újra világos az ablaka, de a világosság lángja nyugtalan, és ismeretlenné lett árnyak sötétlenek a függönyökön. A nap hosszú volt, bár megpróbálkoztunk a dolog könnyebb oldalával; de nem sikerült. Korán nyugovóra tértek mind, csak Ilija elmerülve a helyén, én meg magányosan, az ablakhoz dőlve gondolkoztam.

Sajnáltam a leányt, de sajnáltam magunkat is. Az első átkok után könnyen megbékítettük; maga és köztünk meglátta a hasonlóságot; a bánat és várás rokonságát, de a remény testvérét is. És [538] ha hitte is, hogy mi okozzuk a bánatot, mi voltunk a várásában az örömök titka is. De most közénk lépett a halál – a visszavonhatatlan reménytelenség, fekete űr és árok, mit többé senki be nem fedhet. Még maga a meghalt sem, ha eljönne, még annak sem hinné el már, hogy mi éppen olyan bűnösök vagyunk, mint ő: Anci… Mert a mély fájás kérlelhetetlenül keresi a bűnöst, és minél sötétebb átokkal sújtja azt, annál nehezebb kiesdekelni a megbocsátást… És akkor? A hűvös esti szél feleletet suttogott, és felébresztette a szomorú holnapot: közeledik az ősz, visszatérés, a halott hónapok bánata, körülöttünk csak sírok és sírások, nincsen remény, sem ébresztő hang… nincs boldog küszöb…

*

– Hallod-e – suttogott valaki mellém álltan –, szintén rája gondolsz? – Ilija volt. Észrevétlenül jött, és megfogta a kezemet.

– Gondolkodom – feleltem kíváncsian.

– Én is – sóhajtotta elfojtottan.

Megtámaszkodott az ablakban, homlokát beletemette a rácsba, és mintha gyónna, úgy szólt hozzám:

– Tudom, kigúnyolsz, de mégis: miért éppen őt kellett megölniük?… Miért? Mintha az ördög fészkelne bennem, egész nap hangos a lelkem: „Nem, szerb testvér, semmiért sem kellett volna őt!” És a kísértés nem áll meg ennél. Mintha te, a testvér szólítanál, megkérdez: „És talán csak ő eljegyzett?… Vajon az őr fiának is nem volt-e menyasszonya, és apja – és még hányan vannak úgy!”

– És te? Ilija!

Ilija egy pillanatig hallgatott, aztán megbánóan nézett rám, mint aki régen bocsánatért esdekel.

– Hogy én?… Áruló vagyok én is, testvér, hát így… gyalázatos áruló…