Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Európai kritikusok még ma is lefitymálva kezelik az amerikai irodalmat. Olykor a másik végletbe esnek, s a „korszerű” amerikai regényírókat, a Sinclair Lewisokat és Sherwood Andersonokat az európai írók rovására dicsérik. Megjegyzem, hogy ezek a „korszerű” írók már elrozsdásodtak az újabb amerikai írók megítélésében; sőt az utóbbiaknak az a szellemi szórakozásuk, hogy közvetlen elődeiket, akik komoly vagy komolytalan kritikát gyakoroltak az amerikai társadalmi rend és a puritán hagyományok felett, gúny tárgyává teszik. A „misera plebs” hálátlansága az irodalmi nemzedékek harcában is megnyilatkozik. A mai amerikai írók sorában erős a kommunista irány, s ez az egyik magyarázata annak, hogy az őket megelőző realisztikus írók „polgári erőtlenségét” miért hajlandók lekicsinyelni. Ebben a „korszerű” kritikában minden fontos, csak éppen az esztétikai szempontot szabad, sőt illik mellőzni. Viszont abban az európai kritikában, amely általában az amerikai irodalomra vonatkozik, gyakran ugyancsak az esztétikai szempont hiányzik. Tárgyi szempontból kezelik az amerikai írókat, vagy pedig csodálkoznak csökkent infantilizmusukon, s ugyanakkor elfelejtik, hogy nemcsak a mai kor amerikai irodalma, hanem a tizenkilencedik századé is olyan alkotásokkal gazdagította a világirodalmat, melyek kibírják az esztétikai tárgyilagosság legszigorúbb elveit.

Nagyjában az a helyzet, hogy Cooper indiánromantikáját, Bret Harte romantikus realizmusát, Poe zenéjét, Emerson erkölcsi mélységét, Longfellow lagymatag költészetét, Whitman emberséges vitalitását, Mark Twain tapintható humorát, Henry James lélektani előkelőségét s talán Thoreau természetszeretetét készek az európai kritikusok az irodalom mérlegére tenni, s elismerik, hogy a fent említett írók és költők alkotásainak van súlya. De még ebben az elismerésben is bizonyos leereszkedés rejtőzködik; körülbelül olyan természetű, mint a nagybácsié, aki elismeri, hogy unokaöccse irodalmi törekvései figyelmet érdemelnek. Az irodalmi értékelés nem tűri a kritikai leereszkedés kétes nagylelkűségét. S az a szempont, amely amerikai irodalmi viszonylatban Poe és Whitman kivételességét hangsúlyozza, annyira megbízható, mintha külföldi kritikus a magyar irodalom rovására csak Petőfiről és Aranyról emlékezne meg. Az amerikai irodalmat éppúgy, mint minden más nemzet irodalmát, a maga egészében kell megítélni, mert csak ebben az esetben juthatunk ésszerű és meggyőző következtetésre.

Kívánatos, hogy az európai olvasó és kritikus tisztában legyen a tizenkilencedik század amerikai irodalmával. Mint ahogy általában meggyőződésem, hogy a világirodalom ismerete a legkülönb ellenszere a mélyen gyökeredző előítéleteknek. Aki ismeri a könnyek vagy a kacagás okait, nem gyűlölhet, legfeljebb megérthet, s a leg[530]végsőbb esetben nem ért egyet a könnyek s a kacagás okaival. A tizenkilencedik század amerikai irodalmának megvolt a maga „golden day”-e (arany napja), ahogy Lewis Mumford, az ösztönösen érzékeny és értelmileg megbízható amerikai kritikus megállapítja. Az aranyásók, a dollárhajszolók, a politikai szélhámosok a harmadrendű vaudeville-élvezők, a Barnum-cirkuszok s az egekig érő álmokat a felhőkarcolókkal helyettesítő vállalkozók Amerikáján kívül – már csak a szellemi integritás elve alapján is – illenék ismerni azt az Amerikát, amely a nyers handabandázás közepette a szellem szolgálatában állott, s amelynek lelke épp annyira az éneklő emberi magány vetülete, mint a magyar, vagy orosz, vagy transwaali íróé.

Mindezzel korántsem akarom azt mondani, hogy a tizenkilencedik század amerikai irodalma egy színvonalú a kulturális értelemben érett vagy érettebb európai országok irodalmával. Dehogy is. Nincs az az épeszű amerikai kritikus, aki ilyen megállapítást tenne. Végül is sem Franciaország, sem Anglia, sem Németország irodalmi hagyományait nem lehetett mesterségesen áttenyészteni az amerikai kontinensre. Amerikának nem volt Chaucerje és nem volt Froissart-ja, nem volt Lorenzo de Medicije és nem volt James királya sem. Amerika nem hivatkozhatik reneszánsz múltra, sem skolasztikus hagyományokra; ennek az országnak tradícióitól idegenek a barokk és rokokó emlékek. Sőt Hans Sachsa sem volt, vagy Tinódi Sebestyénje, szóval ami esztétikai érték vagy műkedvelő becsvágy észlelhető az európai országok kultúrmúltjában, az hiányzik az amerikai szellemi élet történetéből. S noha kétségtelen, hogy az angol szellemi hagyományok beszivárogtak Amerikába a puritánok segítségével, ezekben a hagyományokban inkább az erkölcsi és vallási szempontok érvényesültek, mint az esztétikai szempontok. Ez érthető. Az úttörők nem érnek rá irodalmat és művészetet teremteni; kultúrájuk a lét gazdasági feltételeinél, az új környezet meghódításával járó körülményeknél fogva az erkölcs és vallás. És ha mindezeket a társadalmi, gazdasági és lélektani nehézségeket figyelembe vesszük, akkor annál csodálatra méltóbb és tiszteletre méltóbb az a valóság, amely a tárgyilagos olvasót és kritikust meggyőzi arról, hogy a tizenkilencedik század amerikai irodalma nemcsak kísérletezés, hanem eredmény is.

II.

A tizenkilencedik századot megelőzőleg szépirodalomról alig beszélhetünk. Jonathan Edwards fanatikus prédikációi, Thomas Paine a felvilágosodás racionalizmusából eredő politikai röpiratai és tanulmányai, Benjamin Franklin önéletrajza aligha tartoznak a szépirodalom keretébe. A korai tizenkilencedik század íróit említve Washington Irving „Rip van Winkle”-je és Fenimore Cooper „Bőrharisnyája” ugyancsak messze esnek attól a szépirodalmi alkotástól, amelyet a kritikai ízlés a maga teljességében elfogadhat. A költők (rosszak) vallási témákról verseltek, vagy pedig a kiaknázatlan új terü[531]let lehetőségeit zengték. Színpadi irodalomról nem szólhatunk. Az amerikai irodalmi alkotások közül a színdarab a leggyengébb, s Barrett H. Clark, az amerikai színházi élet szakértője beismeri, hogy az első érdemleges amerikai színdarabot Eugene O'Neill írta, aki pedig mai író. De amikor Emerson megírta a „The American Scholar”-t, vagy Hawthorne az amerikai, sőt a világirodalom egyik legkülönb regényét, a „The Scarlet Letter”-t, akkor – az irodalmi fejlődés meglepően rövid időtartama ellenére – az amerikai szellemi élet olyan fejlődést árult el, amely minden vállveregetést, kritikai értelemben vett európai apai jótanácsot fölöslegessé tett. A negyvenes évektől a polgárháborúig az amerikai irodalom épp olyan rohamos fejlődésen esett át, az értékek olyan rendkívüli irodalmi gazdagságát tüntette fel, mint a magyar irodalom Kazinczy fellépésétől a Bach–korszakig. Néhányan a kiváló írók és költők közül még a polgárháború után sem szűntek meg alkotni, de születési évük vagy munkájuk lényege a polgárháborút megelőző korszakra esik. Azaz arra a korszakra, amikor a gép és a gyár még nem hódította meg Amerikát, s amikor az amerikai főiskolák klasszikus nevelése (többé-kevésbé az angliai Oxford hatása alatt) az irodalom szeretetét kinevelte azokból is, akik esetleg politikai vagy üzleti pályára léptek.

Az élet értelmére vonatkozó viszonylatban a tizenkilencedik század amerikai irodalmát három irányelv jellemzi. Egyrészt a transzcendentalizmus, amelynek képviselői főként New England-i írók és költők voltak; másrészt az agnosztikus tragikus érzés, amelynek bizonyos távlatát már Hawthorne éreztette, de legkülönb kifejezője az Európában teljesen ismeretlen Herman Melville, akinek „Moby Dick” című regénye, akár Swift „Gulliver”-je, az ifjúság olvasmánya lett, holott központi gondolatában és művészi mélységében azoknak a felnőtteknek szólt, akik a tagadás levegőjében is érzik a miszticizmus érthetetlen valóságát; végül pedig a pragmatikus alkalmazkodás elve, amelynek humorát Mark Twain fejezte ki a legjobban, s legsikeresebb, de felszínes kifejezője, William Dean Howells, a regény- és novellaíró. A New England-i transzcedentalizmus Emersonban nyert irodalmi megszemélyesítőt; de a tizenkilencedik század második felében Emily Dickinson személyében olyan költői kifejezőre lelt, amely a lelki távlat érzékeltetése és a művészi érzékenység érettsége szempontjából különb Emersonénál. Emily Dickinson tapasztalathiányos életében a feltevések, képzelet és kifejezés ereje pótolták a tapasztalatokat. Költészete világirodalmi relációban is kimagasló érték.

A fent említett osztályozásba nem lehet beleilleszteni Poe-t, akinek költészete zene, kritikai működése úttörés, s elbeszélései a rejtélyt éreztető racionális számítás megtévesztően ügyes alkotásai. Ugyancsak kiesik ebből az osztályozásból Walt Whitman; pogány univerzalitása az autodidakta féltudása és a lélek gazdag ösztönének változatossága. Végül Henry Jamest sem lehet beleilleszteni a három világnézeti csoportba, mert jórészt európai légkörben lejátszódó, erősen lélektani és elemző regényeiben a sznob kultúrfölé[532]nye, a művészet és a magasabb társadalmi osztály elszigeteltségének szükségessége annyira uralkodik, hogy kozmikus távlatokat igen nehéz kihámozni műveiből. Viszont nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy bizonyos korlátokon belül Henry James lélektani felszerelése egy színvonalú George Meredithével, a világhírű angol pszichológiai regényíróéval.

A tizenkilencedik század vége felé, mintegy átmenetet képviselve a huszadik század amerikai irodalmának naturalizmusához és pozitivizmusához, O. Henry és Frank Norris egyengették az utat Theodore Dreiserhez, aki Zolára emlékeztető szociális eszmekörében bármennyire ma él, mégis inkább a tizenkilencedik század amerikai íróinak csoportjába tartozik.

III.

Ebbe a vázlatos ismertetésbe belekapcsolhattam volna más érdemleges irodalmi neveket, amelyek Európában ismeretlenek. Nem tettem meg annál az egyszerű oknál fogva, mert lényegükben ezek az írók és költők a fent említett eszmekör valamelyikét képviselik, s a nevek maguk – ma már sokszor ismeretlen nevek az amerikai olvasók előtt is – bizony, keveset jelentenek. De jelentőségük az igazán nagy alkotókkal való viszonylatban olyan, mint a magyar irodalomban Tompa Mihály vagy Vajda János relációja Petőfihez vagy Aranyhoz. Azaz: tehetségesek, az alkotó szellem őszinte megnyilatkozói, akiknek esetleges modorosságát, olykor megszűkített látókörét valamelyes elkerülhetetlen amerikai provincializmussal lehet megmagyarázni, akikről azonban nem lehet elvitatni, hogy a művészetet nemcsak didaktikus szempontok alapján fogták fel, hanem a művészetben rejlő törvények tiszteletbe vételével.