Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Új tanárt kaptunk. Eddig még egyáltalán nem tanított a mi iskolánkban, és az is lehet, hogy vidékről jött fel ide, Pestre. Nem tudtunk róla semmi közelebbit, de nem is nagyon érdekelt minket, mert a nagyvakáció utáni első napon az iskola ügyeivel nem sokat törődtünk, s a tanáraink sem tekintették még komolynak ezt a napot. Az első két órán alig esett még szó arról, amit majd tanítani fognak, hanem inkább beszélgetéssel telt az idő. Nyolc óra előtt és a tízpercekben pedig a padok és a katedra közötti kis térségen gyűlt össze az egész osztály, és ott tartottuk a beszámolókat. Egyszerre beszélt minden fiú, és az egyik túl akarta kiabálni a másikat, ami sikerült is, de persze alig lehetett valamit megérteni az egészből. Verekedés is volt mindjárt az első nap. Davidović és König ott folytatták, ahol tavaly abbahagyták. König azért egy marha. Mindenért megsértődik, de a legjobban Dávidnak ugrik. (Dávid a Davidović sulineve.) Most is azért volt az egész, mert mikor König elmesélte, hogy ő hogyan nyaralt a Balatonon, akkor Dávid azt mondta, hogy az semmi – és utánozta Königet, egészen úgy tudott beszélni mint ő –, mert ő meg Grönlandon nyaralt. Könignek gazdag volt az apja, nagy üzletük volt a Bálvány utcán, Dávidnak pedig a Király utca környékén működött a papája. A verekedés után azt mondta Dávid, hogy nem szereti, hogy a König mindig úgy henceg, mert abban még nincs semmi, ha valaki a Balatonnál nyaral, de abban már van valami, ahogy ez a majom, a König – elmondja. Hát igaz is volt.

Már lecsengették a tízpercet, de még mindég együtt volt az osztály a katedra előtt, csak Péter Feri, a Hófehérke ült a helyén. Azelőtt kisasszonynak is hívtuk, de most már Hófehérke mindig a neve, mert olyan, mint egy lány – és arca fehér, és két piros rózsa van rajta.

Én nem is tudom, hogy voltam vele. Furcsa fiú volt. Mindig pontos volt, pedig kint lakott Szentlőrincen, és mindennap onnan jött be vonattal. A nagyapjánál lakott, aki már nagyon öreg volt. Hogy már nagyon öreg, azt véletlenül tudtam meg, mikor egyszer tízpercben egy kartonlapra rondírással gratulációt írt a nagyapja születésnapjára, és ott láttam, hogy abban a versben, amelyet írt, benne volt, hogy „79 évedre”. A verset különben nem ő maga költötte, hanem egy könyvből írta ki, egy régi kinézésű könyvből, amelynek a címe „Felköszöntők” volt. Abból másolta Hófehérke a verset, és csak bele kellett írni az évszámot, és máris a nagyapjára illett. Mások is látták, hogy mit csinál, és erre nagy lett a röhögés és a fróca. Én nem nevettem ki, mert jóban voltam vele, meg azért sem, mert nekem tetszett, hogy ő nem szólt egy szót sem, hanem eltette a kartonlapot, és nyugodtan ült. Mi beszélgettünk is néha, és egyszer mutatott egy könyvet nekem, amelyet éppen olvasott. „Művelt társalgó és társadalmi tanácsadó” volt a címe. Én akkor – úgy hiszem – [524] meg is bántottam őt, mert azt mondtam: „Minek az? Az ember úgyis megtanulja otthon, hogy hogyan kell beszélni és viselkedni”, – de ő azt felelte, hogy olyan jól sohasem tanulhatja meg, és olyan biztosan, mint ebből a könyvből. Akkor jutott eszembe, hogy én vele erről nem beszélhetek, mert ők nagyon egyszerű emberek – a nagyapja, amint szintén megtudtam, pallér volt valaha. Úgy látszik, az a könyv is az övé volt. Még azt is meg kell mondanom Hófehérkéről, hogy kaucsukgallérja volt, és hogy ő volt az osztályban a legjobb tanuló, de nem olyan jó tanuló, mint amilyenek vannak, hogy senkinek sem adják oda leírni a dolgozatukat, hanem éppen inkább Hófehérke mindenkinek segített, aki megkérte.

Nagyon sokat foglalkozom Hófehérkével, pedig az új tanár úrról akarok írni.

Azt már mondtam, hogy még akkor is kint voltunk a katedra előtt, mikor már a tízpercet lecsengették. Mikor ott állt az egész osztály, és kiabált, egyszerre csak kinyílik az ajtó, és bejön rajta az új tanár. Schlichternek hívták, és tudtuk, hogy könyvvitelre fog tanítani.

Gyorsan a helyeink felé indultunk, ami persze nem történt valami nagy rendben és csendben. Az volt a szokás, hogy ilyenkor vagy gáncsolták a fiúk az előttük menőket, vagy kecsketúrót adtak nekik (ez térddel történik, hogy úgy mondjam: a hátukba), de azután mégis a helyére került mindenki. Akkor csendben álltunk néhány pillanatig Schlichter tanár úrral szemben, aki már fent volt a katedrán, és várt, azután meghajlott egy kicsit az osztály felé, és leült, mire mi is leültünk.

Schlichter tanár úr hátradőlt a székében, elővette a noteszát, és felolvasta a névsort, de minden név után megállt, és a jelentkezőnek figyelmesen az arcába nézett.

Schlichter tanár úron volt valami szokatlan. Nem lehet tudni pontosan, hogy mi, de talán az egész tanár volt olyan. Föntről kezdem elmondani, mindjárt a hajánál. Nem volt frizurája, hanem csak rövidre volt nyírva a haja, talán úgy két centiméternyire, és a színe barna volt, de már sok volt benne az ősz is. A hajából pofaszakáll nőtt le, és olyan színű bajusza volt, mint a haja, szakálla azonban nem volt. Ha a száját kinyitotta, akkor a bajusza mögül, amely vastag és lelógó volt, nagy, sárga fogak néztek ki. A ruhája csak egy kicsit volt sötétebb színű, mint a haja vagy a bajusza. Olyan dohánybarna színű volt az egész tanár úr, és az embernek rögtön szivar és pipa jutott az eszébe, ha ránézett. A hangja mély volt, és a kiejtésében volt valami furcsa. Soha sem mondta ki az „a”-t, vagy az „á”-t tisztán, hanem egy hangot használt a kettő helyett, amely nem volt sem „a”, sem „á”, és azt egy kicsit megnyújtotta.

Mikor a tanár úr a névsorral elkészült, beszélni kezdett. Elég jól emlékszem, mit mondott, le is írom azért az egészet.

„Hát, amint tudjátok, fiúk, én könyvvitelre foglak tanítani titeket” – kezdte. – Ezt a tantárgyat nemigen szeretik, és valószínűleg ti sem szeretitek, mert azt mondják, hogy unalmas, meg azt is [525] szokták mondani, hogy fölösleges, mert ha egy üzlet jól megy, hát akkor jól megy. Bejön a pénz, azt meg úgy látja az ember, ha pedig nem gyön be pénz, hát akkor rossz az üzlet. Nem kell ehhez könyvelés: ezt tudja mindenki. Pedig bizony, nem így van. Ha egy üzlet rossz, akkor annak valamilyen oka van. Talán nagyon drágán szerzik be az árut, vagy sok az alkalmazott, vagy magasak a fizetések, vagy a tulajdonos sokat költ. Rosszul kalkulál, de nem tudja, hol, és akkor megbukik az üzlet, mint ahogyan meghal az ember, ha a szervezetének valamely része nem működik jól. Ha valami nincs rendben egy üzletben, azt a könyvelés mondja meg, éppen úgy, mint egy szervezetben, amikor a fájdalom értesít bennünket arról, ha valami zavar van valamely részünk működésében. A fájdalomra is haragudni szoktak, pedig a fájdalom a legjobb jó, amit a természet adhatott nekünk. Mert a fájdalom a figyelmeztetés, hogy baj fenyeget bennünket, hogy valamilyen veszedelem van útban ellenünk, amely épségünkre vagy életünkre tör.”

„A fájdalom az őr kiáltása, hogy a házunk kigyulladt, ébredjünk –, oltsuk a tüzet… és a fájdalom kötelességtudó őr, mert nem áll tovább, míg a veszélyre rá nem eszmélünk, s meg nem védjük magunkat.”

Schlichter tanár úr már nem ült, hanem előre dőlten, egyik kezére támaszkodva az asztal előtt állt, és furcsa, húzott hangú beszédjét másik kezének mozdulataival kísérte. Az arca nagyon komoly volt, de a hangja és a mozdulatai nagyon nevetségesek.

A szomszédomra néztem. Láttam, hogy nevetéssel küzd, azután tovább figyeltem a fiúkat, és akkor már nem tudtam ellenállni, mert minden arcon elfojtott nevetést láttam, hát lehajtottam a fejemet, és kitört belőlem a nevetés.

Mintha ez lett volna a jel, fölzsongott az osztály, és a zúgás mindig erősebb lett, de Schlichter tanár úr nem törődött vele, hanem beszélt tovább öblös, mély hangján, már most rájöttem, egy kicsit palócosan.

„A fájdalmat szeretni kell” – és akkor a hátsó padokban – a Drucker hangja volt – felhangzott az első szabad röhögés és egy megjegyzés: „ezt a mókát!”

„A fájdalom az ember barátja” – és azután Horváth félhangosan mögöttem: „barátságos hasfájdalmat kívánok.”

„A fájdalom nem a halál előhírnöke” – és az osztályban egyre nő a röhögés, nő a lárma, már majdnem mindenki hangosan nevet, megjegyzések röpködnek, hogy alig hallani már a tanár úr hangját, de ő csak mondta tovább a beszédjét: „a fájdalom az élet őre.”

Véletlenül Péter Ferire téved a szemem, ő nem nevet. Hófehér az arca, színtelen. Karba tett kezekkel, mozdulatlan arccal néz maga elé. Kicsit szégyelltem magam az ő komolyságával szemben, de bosszantott is, hogy ő ebben a nagy nevetésben olyan komoly marad, és elfordultam tőle.

Én már nem is tudom, hogy mit beszélt még a tanár úr. Egy-egy szava keresztültört a zajon – „a fájdalom”, „a könyvvitel”, [526] „a gondviselés”, de a nevetésförgetegnek csak az óra végén a csengetés vetett véget pár pillanatra. A tanár úr egész órán át beszélt, és mi nevettünk, és azután, mikor kiment, nevettünk tovább.

„Ilyet még nem láttam, ilyen mufurcot!”

„Faajdalom, faajdalom, kérlek, kedves baraatom, vaagj pofon, de jól faajjon, mert én nagyon szeretem a faajdalmat.” – Ezt Dávid mondta, mert ő mindenkit nagyszerűen tudott utánozni, és mi fényesen mulattunk.

Valaki azután kikezdte Hófehérkét, hogy ő mit adja a szentet, úgy látszik, így akarja behízelegni magát a „Faajdalomnál”, pedig hát tudta róla mindenki, hogy ő nem stréber.

Azt mondta, hogy nem nevet, mert semmi nevetségeset sem mondott a tanár úr, és hogy a Dávid köpködős beszéde sokkal nevetségesebb, mint a tanár úré, és olyan okosakat meg pláne sohasem mond, mint ő mondott. Dávid erre nem felelt, csak nagyon dühös lett, de Hófehérkét nem lehet bántani, hát nem csinált ő sem semmit.

Még két óra volt ezután, és mi a tízpercen, meg mikor haza mentünk, mindig „Faajdalomról” beszéltünk. (Most már úgy látszik, az is lesz a neve.)

Én Druckerral mentem haza. Arra lakott, amerre én, és ő mondta, hogy ki kellene találni valami jó zrít a következő órára. Azt mondta, hogy valamit föl kéne nekem rajzolni a táblára, mert én vagyok az osztály rajzolója, meg esetleg valami mást is kéne csinálni, mert úgy látszik, hogy Fájdalommal lehet – és ki is nevette, hogy micsoda egy tanár az, akinek az óráján olyan ricsajt lehet csapni. Próbálnánk csak ilyet a Kannibál óráján (akit különben Vargának hívtak), de hát az egy rendes tanár, nem olyan, mint ez.

Én ugyan azt gondoltam, hogy éppen ezért nem valami híres dolog a Schlichter tanár úr óráján zrízni, hanem nagyobb dicsőség lenne a Vargáén, ezt azonban nem mondtam meg. Ehelyett igazat adtam Druckernek.

Ez a Drucker különben tavaly ismételt. Ő a legerősebb az osztályban, és ő szokta rendezni a zríket, de ő mindig csak rendez – és más szokta csinálni. Ezt tudtuk róla, de azért mégis Druckert tisztelte az osztály a legjobban. Nem is tudom, miért. Ezért nem mondtam meg neki, hogy mit gondoltam, hanem inkább arról beszéltünk, hogy mit kellene csinálni.

A következő könyvvitelórára készen voltam a tervvel.

Az óra előtt az egész osztály ott tolongott körülöttem, mikor rajzoltam, és a fiúknak nagyon tetszett a rajz. Schlichter tanár urat rajzoltam le (azt mondták a fiúk, hogy nagyon jól eltaláltam), éspedig úgy, hogy a két kezével a hasát fogja, mint amikor fájni szokott, és az arca mégis mosolyog, és nagyon boldog, mintha örülne valaminek, és félkör alakban fölé írtam: „Örüljünk a hasfaajdalomnak.”

Még fontos az is, hogy a táblánk két darabból állt, és fel meg le lehetett őket húzni. Amikor az egyik lement, akkor a másik felment, ha pedig középen hagytuk őket, akkor az egyik eltakarta a másikat. [527]

Én arra a táblára rajzoltam, amelyet a másik elfedett, és mikor készen volt a rajz, középre állítottam a táblákat, mert úgy gondoltam, hogy mikor a tanár úr teleírta az egyik táblát, és feltolja, hogy a másikon folytassa az írást, kijön a rajz. Azt mondták a fiúk, hogy nagyon muris lesz várni erre a pillanatra, és nagyon dicsérték az egészet, és meg is éljeneztek, meg minden, de nem nagyon tudtam örülni neki.

Én ugyanis közben arra gondoltam, hogy ezt az egészet nem kellene mégsem csinálni – sok mindenért –, mert akármilyen nevetséges is volt, ahogy Schlichter tanár úr beszélt, valahogy mégis szégyelltem magam, hogy kinevettem, és meg is bántam, meg azután, ha valaki elárul, hogy én rajzoltam a képet a táblára, abból nagy baj lehet, és rosszulesett az is, ahogy Hófehérke viselkedett velem szemben, mert részt vettem ebben a dologban, sőt, hogy én csináltam az egészet. Odajött hozzám, mikor rajzoltam, és azt mondta, hogy ez piszokság, és én nem válaszoltam neki semmit, csak nem akartam tovább rajzolni, és akkor Drucker ellökdöste onnan Hófehérkét, álszentnek nevezte, nekem meg azt mondta, hogy már kezdett megjavulni a véleménye rólam, de úgy látszik, hogy tévedett, mert én mégis csak egy gyáva alak vagyok. Én ezt persze kikértem magamnak, és a rajzot befejeztem.

Azután hát lecsengették a tízpercet. Az egész osztály a helyére ment, és csendesen várták a tanár urat.

Mikor valami zrí készül, mindig így szokott lenni. Olyankor mindenki csendesen vár.

Bejött a tanár úr. Az egész osztály nagyon egyszerre állt fel, és mikor a tanár úr felénk biccentett, leültünk.

Mikor már az osztálykönyvet beírta, beszélni kezdett, de most a könyvvitelről beszélt, nem úgy, mint első nap, azután elővette a krétát, és írni kezdett a táblára.

Körülnéztem, és láttam, hogy sok fiú engem néz. Hófehérke arca nagyon sápadt volt, és előremeredt.

Én most már nagyon bántam ezt az egészet. Nem lett volna szabad mindjárt az év elején ilyesmit csinálni egy új tanárral! Biztos, hogy ennek folytatása lesz, és akkor mit szólnak majd ehhez otthon?

Közben a táblán szaporodott az írás. Megint körülnéztem, de ha egy fiúval találkozott a pillantásom, az azonnal elfordította a fejét – és akkor találkoztam a Péter Feri tekintetével, aki most rám nézett nagyon sokáig, és nagyon komolyan, úgy, hogy nem is bírtam ki a nézését.

Az osztály nagyon csendes volt.

A tanár úr már egészen a tábla alsó felén írt, és nekem arra kellett gondolni, hogy egy pillanat múlva valami nagy baj fog történni, és hogy ezt meg kellene akadályozni, de nem tudtam semmit sem kitalálni, és akkor látom, hogy a tanár úr megfogja a táblát, és kezdi felfelé tolni, és mögüle jön le a másik tábla az én rajzommal, és látom, hogy Péter Feri felugrik, és szalad ki a táblához, és mikor [528] kiér, a tanár úr abbahagyja a táblafeltolást, és Péter Ferire néz, ő pedig fellöki a teleírt táblát, és az én rajzomon végighúzza a vizes szivacsot, hogy a rajz egy pillanat múlva nincs is már, és a tanár úr nem látott belőle semmit sem.

Az osztály egyszerre fellélegzett. Hát még én!

És akkor a tanár úr megkérdi Hófehérkétől, hogy mit akar, és amikor azt mondja, hogy csak le akarta törülni a táblát, mert piszkos volt, megfogta a vállát, és úgy fordítja, hogy a fény az arcába essék, és azt mondta, hogy „mondd még egyszer”, és mikor Hófehérke beszélt, ő a száját nézte.

Mikor Hófehérke a helyére ment, a tanár úr megállt a padok előtt, és a következőket mondta: „Fiúk, ha beszéltek hozzám, mindig úgy álljatok velem szembe, hogy lássam a szátokat, mert én nagyon rosszul hallok.” Akkor maga elé nézett, és pár pillanatig hallgatott, mintha gondolkodott volna, hogy mondjon-e többet, vagy nem, azután folytatta: „A múltkor beszéltem már nektek a fájdalomról, hát látjátok, én is a fájdalomnak köszönhetem az életemet. Ha nem figyelmeztetett volna a fájdalom, hogy valami baj van, már nem is élnék, de a fejem és a fülem egyszer nagyon fájni kezdett, és az orvosok gyorsan megoperálták, mert tudták, mit jelent a fájdalom. Most persze, nagyon rosszul hallok, de mégis élek.”

És a tanár úr visszament a táblához, és tovább írt és magyarázott, az osztály pedig csendben volt.