Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Tenger, tengerem, te setét, szeretett lelkem,
a te smaragd vizeidből sarjadtam
feketén, vidoran,
s most is – ittasan,
most is a napfény árad keresztül rajtam.

Örök nyugtalan tested setét fodrosan –
és hullámaid görcsösek,
és komor szíved bolondul verdesi sziklák mellét:
a Végtelen erejétől és szellős titkoktól szítottan,

Tenger, tengerem, ki bújt meg bennünk,
fátylunk fehérségében
és holdas éjszakák halottas arcában?

Mélyeidből buggyanok elő szakadatlan,
görcsös tenyerem sugaramban
fogózik, s az égen álmaimban
ifjan
örök vitorlások eveznek. [522]

Az éji dagály bomlott óráiban
lerázom magamról az átkos rögöt,
s a végtelenbe lendülök-növök.

Minek a föld nekünk, a partja nyűgöz, tenger,
Tenger, fölöttünk zúg a csillagos ég morajló szelekkel

Fordította: Dudás Kálmán