Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Alkony.
Az első alkony ezen a világon.
Először zenélt esti szél a fákon,
Először ömlött bíborszín az égen,
A napnak szívét nyilazta az éjjel,
Hévvel.

Sötét lett.
Mindjobban borult nyugatom, az égbolt,
A kerteken, a mezőkön is csend volt,
Fészkére szállt a fáradt szárnyú fecske,
Virágkehelyben szendergett a lepke –
Este.

Árnyak.
De Ádám eddig sohse látott alkonyt,
Az első ember arcán gond borongott,
,,Én Istenem! Hát megölöd a lángot,
Csupán egy napra alkotád világod?
S nem szánod!”

Mélyebb az éj,
Sakál vonít az elhagyott fenyéren,
És bagoly huhog erdők rejtekében,
Tigris üvölt. És megremeg oly árván,
Már érzi a karmait a hátán
A bárány.

Óh átok!
Az első ember jajgat, sír szünetlen
,,Hát ezért kellett nékem megszületnem?
Egy napig láttam fényt, világosságot,
Óh jaj, hogy többé napot sohse látok –
Óh átok!”

S reggel lett újra.
A hajnal fölszállt csendes pirkadattal,
És nap ragyogott édes virradattal,
Arany-özönben pálmalombok zúgtak,
És újra zengett, énekelt az új nap –
Mint tegnap. [520]

És látta Ádám:
Alkony lett százszor, s reggel is lett százszor,
Bizony, sötét lett, óh, mennyiszer, hányszor,
De mindannyiszor győztes lett a reggel,
Föltámadt újra isteni sereggel
A reggel.

Örökké így lesz.
Letaszítják a fényt a zordon éjbe,
Úgy látszik sokszor: mindörökre vége,
De akik látták újrajöttét százszor,
Ők hisznek benned: világosság, álom,
Szent visszatérő vándor…