Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Szívem!

Nem, nem utaztam el, és mégis írok neked. Ezt eddig sosem tettem. Effajta szentimentalizmus nem járta köztünk. Barátságunk nem volt romantikus szerelem, és ha fél napig nem találkoztunk, még nem éreztük szükségét egy titkos levélke megírásának, amiben legalább ennyi áll: „imádlak, vágyódom utánad”. Mi megmosolyogtuk az ilyen túlzásokat. Szép, nyugodt volt barátságunk.

Szándékosan mondom így: volt. Mert ez a mi barátságunk ma is szép, ma is nyugodt, éppen csak nem barátság többé.

A barátság fogalma, ugye, valami állandó folyamatot, összefüggő dolgot jelent?

Én – ha eltekintünk attól a szerdai negyedórától, amikor jelenteni jöttél, hogy nem jöhetsz – nyolc napja nem láttalak.

Nem érzékenykedem, és nem sértődöm meg. Tudom, Te ezt nem szereted. Csak minden kommentár nélkül írom: azt megelőzőleg hat napig, még azelőtt tizennégy napig nem voltál nálam. Tudom, hogy akkor itt volt az anyád. Nem is tettem szemrehányást. „Beláttam.” Beláttam?

Nem alkarok messzebbre visszanyúlni. Ennyi elég.

Azt is elismerem: talán nem az együttlétek száma és tartama, hanem milyensége és belső tartalma dönti el a szerelem fokát.

Félek, Szívem, hogy a mi szerelmünk már ezt a mértéket sem üti meg.

Látod, egészen tárgyilagos vagyok.

Óvatos voltál, sosem kényeztettél el. Betartottad azt a szabad emberek közt felesleges mértéket, amit a bölcs öregek ifjú férjeknek szoktak tanácsolni:

Nem szabad elkapatni a menyecskét, nehogy a későbbi években elégedetlen legyen. Te vigyáztál, hogy ne kapass el. Én ezt úgy hívtam: fékezed magad. Éppen ezért nem panaszolhatom, hogy együttléteink mostanában szűkölködnek a régi tűzben, lázban, odaadásban, felolvadásban.

Ilyesmi nálunk sosem volt, és így nem is múlhatott el. Te sosem dadogtál forró és értelmetlen szavakat, és soha nem omlottál könnyes remegéssel elém. A kezed akkor sem reszketett, mikor először érintettél, és soha nem vártál rám ázva és fázva egy utcasarkon.

Ez nem rekriminálás. Számomra Te voltál a Szerelem, ezért minden úgy volt jó és igaz, ahogy nálunk volt, ahogy Te kívántad. Ha nem is volt az együttléteinkben eksztázis, de volt kacagó cimboraság, volt okos és őszinte beszélgetés, volt egészséges öröm, és itt-ott volt egy meghitt perc, mikor a hajamon felejtetted a kezedet…

Együvétartozás volt. Legalább én annak éreztem. És ez most nincs többé.

Valamikor bosszankodtam, ha nem vetted észre az új ruhámat, [508] vagy a hajviseletemet, ha nem kifogásoltad a játékomat, vagy nem mondtál írásomról véleményt.

Te mosolyogva azzal védekeztél: „ha nem szólok, azt jelenti, hogy rendben van.” Azt hittem, ez csak mentegetőzés, hogy valójában észre sem vetted. Most látom: komolyan gondoltad. Újabban mindenről mondasz véleményt, mert újabban, úgy látszik, semmi sincs rendben.

Az orosz opera vendégszereplése után tűnt fel először. Mindenki dicsérte a kritikámat. Te azt mondtad: „sablon, nincs benne eredetiség”. Valószínűleg igazad volt.

De legutóbb, a hangversenyemen csak a kedvedért vettem a műsorba Bachot. Mert azt szoktad mondani, senki sem játszik olyan átérzéssel Bachot, mint én. És most azt mondtad: „a Bach kicsit száraz volt”.

És baj, hogy rövidre vágattam a hajam, és hogy sárgára festettem a szobám falát. Kinevetsz, mert verseskönyveket találtál az asztalomon, és túl világos a tavaszi kosztümöm.

Vagy tévedek? Talán mindez csak azért tűnik fel, mert keveset, nagyon keveset látlak, és akkor a sok hiábavaló várakozástól már ideges vagyok, és annyi türelmetlenség van bennem, hogy mindent szeretnék: szerelmet és dicséretet, vigaszt és kárpótlást, bűnbánatot és jóvátételt. Olyan sok szépet és kedveset kellene kapnom egy-két óra alatt tőled, hogy napokon át élhessek belőle.

Dehát egy óra, csak egy óra, és Te fékezed magad.

És mikor elmész, akkor keresem és felmérem, mit kaptam tőled, és az eredmény igen silány: néhány csók, egy csomó kifogás, egy kevés tréfa, sok epésség és gúny.

Nem akarok így tovább élni, Péter!

Mikor összekerültünk, Te becsületesen megmondtad, hogy mit akarsz. Talán kissé túl leplezetlenül és túl becsületesen. Most én mondom meg, hogy én mit akarok.

A szerelmünk így lassan elpusztul, tönkremegy. Nem engedem, Péter! Veled alkarok élni. Nem vasárnapi kártyapótlék akarok lenni, hanem a hétköznapod, a mindennapi életed. Részt akarok a munkádból, a gondolataidból és a gondjaidból. Akkor is veled akarok lenni, ha kedvetlen, ha fáradt, ha beteg vagy. Egyszóval nem csókolózni, nem kirándulni, nem mulatni és nem játszani akarok veled, hanem élni.

Ez az egyetlen, amivel megőrizhetjük a szerelmünket, Péter!

Gondolkozz rajta, és ha belátod, hogy igazam van, gyere értem este az akadémiára. Ma, holnap vagy holnapután. De ha nem akarod, akkor, Péter, akkor ne gyere értem se ma, se holnap, se holnapután. Sem az akadémiára, sem hozzám, Péter. Akkor legyen inkább egyszerre vége mindennek.

Várlak és szeretlek

Olga [509]

Péter összehajtotta a levelet, és a fiókjába tette. – Tud írni – gondolta elégedett büszkeséggel. – Nem azzal a tisztelettel gondolta, amivel a más produkcióját elismerjük, hanem azzal az örömmel, amivel a saját eredményeinket nézzük. Olga az ő barátnője, és hogy így tud írni, arra Péter olyan büszke, mintha az ő érdeme volna. Kiment a segédirodába, és lediktált egy levelet a gyorsírónőnek. Közben benne muzsikált az Olga levelének egy ritmikus mondata:

„Se ma, se holnap, se holnapután.”

Csodálatos módon furcsa örömet és megkönnyebbülést érzett. Megszokta, hogy figyelje magát, és meglepődött. Mi okozza ezt? Hiszen ő szereti Olgát, és esze ágában sem volt szakítani.

Olga haragszik. Búsul, ahogy ő nevezi. Ki kellene békíteni. Olga már bizonyára megbánta a levelet, és most kínlódva, nyugtalanul várja, mi lesz.

Szerelmes embernek nincs nyugta, míg az ellentétek el nem simulnak, addig nem tud újra boldog lenni. Ha az ember nem szerelmes, az más. Akkor veszekedhet kedve szerint, a méreg elmúlik, és minden olyan, mintha mi sem történt volna. Akkor megértő lehet, enyhe, barátságos.

Hiszen ő is szereti Olgát, csakhogy másképp. Valahogyan alacsonyabb szinten.

Igen. A nívóban van a különbség. A nívó a titka az egésznek. Át kell menteni a szerelmet zökkenő nélkül az alacsonyabb színvonalra. Úgy, mint az úgynevezett jó házasságokban van. Ha sikerül, meg van mentve a helyzet. Persze, némelyiknek sikerül fennmaradni a magasabb színvonalon.

Ott is lehetnek veszekedések, de nyomon követik a bocsánatkérések, kibékülések, nagy kimagyarázkodások, összeborulások.

Az alacsonyabb nívón felesleges a kibékülés. Az ember haragban válik el, és másnap harag nélkül találkozik. Már elfelejtették az egészet: minden rendben van.

A magasabb szinten minden olyan szörnyű fontos: egy szó, egy tekintet, sebet üthet, és a seb, ha nem gyógyítják, azonnal elgennyed.

De az alacsonyabb nívón ennek semmi nyoma. Az ember találkozik: „Szervusz, szívecském!” – mondja, mintha tegnap mi sem történt volna, és végigsimítja a nő vállát vagy az arcát.

Összeköti a férfipajtásainak kijáró joviális üdvözlést azzal a melegebb intimitással, amit kedvenc kutyája számára tartogat.

Olga tudja, hogy Péter tudatosan és akarattal ezen az alacsonyabb nívón mozog. Péter soha nem haragszik, mert Péternek nem fáj semmi.

Ez így egész egyszerű. A természetes most az volna, hogy Péter ma, holnap vagy holnapután elmegy Olgához, a levélről nem beszél, és minden a régiben marad.

Péter csodálkozva érzi, hogy nem így lesz. Vajon haragszik? Nem. Kínozni akarja a lányt? Nem. Péter maga sem tudja még, mi [510] okozta, de úgy érzi, hogy valami összetört.

Újra előveszi a levelet. Meleg, szerelmes, szomorú levél, fegyelmezett fájdalom. Az önuralom és büszkeség beszél Olgából, amit Péter benne a legjobban becsül.

Vajon az ultimátumszerű befejezés bosszantaná? Péter tudja, hogy az nem komoly.

„Veled akarok élni…” Péter úgy érzi, mintha hurok volna a nyakán. És most egyszerre tudja, mi az, ami összetört. Péternek voltak szebb, szellemesebb, ragyogóbb barátnői az életben. Ami Olgához kötötte, ami Olga barátságát különösen értékessé, megnyugtatóvá, kívánatossá tette számára, az a biztonság érzete volt. Olga dolgozó ember, akinek a maga függetlensége éppen olyan értékes, mint az övé, és aki semmi mást nem akar Pétertől, mint amit ő neki adni akar.

És most: „Veled akarok élni…”

Olga is olyan ostoba, mint a többi. A modernség, az öntudatos emberség csak addig tart, amíg akad egy férfi, akihez feleségül szeretne menni.

És Olga korlátoltnak tartja őt, mert azt feltételezi, hogy ezzel az ultimátummal a házasság nyélbe üthető.

– – –

Nem. Ő nem fog Olgáért menni – a levél szavai szerint – sem ma, sem holnap, sem holnapután.

Este Péter kint vacsorázik a szigeten. Valaki integet. Kelemenék ülnek egy asztalnál. Kelemen a „Színház és Zene” szerkesztője, az asszony énekesnő. Mindketten jó barátai Olgának, és ezért Péternek is. Olga munkatársa is Kelemennek, zenekritikát ír lapjába.

Péter szokatlanul élénk. Koktélt rendel, és táncol Kelemennével. Az asszony csodálkozva néz rá. Olgáról nem esik szó.

– Rég nem láttam Olgát – mondja végre Kelemenné –, mi van vele? Csak nem beteg?

– Azt hiszem, kicsit ideges – mondja kitérően Péter. – Jó volna, ha elutazna pár hétre.

– Sajnos – mondja Kelemenné –, ez aligha lehet. Hiszen tudja, hogy az idén olyan kevés órája volt, hogy alig tudott megélni.

Nem. Péter nem tudta. Soha nem beszéltek Olgával anyagi kérdésekről.

– Azt sem tudja, hogy három délutánja minden héten szabad volt? – csodálkozik Kelemenné.

Péter hallgat. Olgának gondjai voltak, és nem szólt neki. Olga otthon volt, és nem hívta őt, nem ment hozzá, nehogy a túl sok ráérő idejével terhére legyen.

Kissé meghatódott. Úgy érezte, most el kellene hozzá menni, megsimogatni, és pénzt adni neki, sok pénzt, hogy elutazhasson valahova, ahol hegyek és fenyvesek vannak. Olga imádja a hegyeket.

Igaz, nem fogadná el. Csak úgy, hogyha ő is vele menne. „Veled akarok élni.” De Péter már tudta, hogy ő nem azért adná a pénzt, [511] mert sajnálta Olgát. Tudta, hogy mikor résztvevő gyengédséggel kimondta: „el kellene utaznia”, akkor lelkében élő, titkos vágy öltött formát. Tudta, hogy az Olga iránti fellobbanó részvét önmaga előtti leplezése a kegyetlen kívánságnak: utazzon el, hogy ne kelljen érte menni, se ma, se holnap, se holnapután.

– – –

Péter fenn van Kelemenék műteremszerű, tarka szalonjában. Három nap elmúlt, és Kelemenné hívatta.

Péter hallgat. Kínos neki ez a jelenet.

– Rettentő, Péter, rettentő – mondja immár tizedszer Kelemenné. – Ha látta volna, hogy milyen volt.

– Igen – mondja Kelemen is –, nekem már az utcán feltűnt, milyen sápadt és szórakozott. Engem meg sem látott. Akkor vett észre, mikor elrántottam az autóbusz elől. Kicsin múlt, hogy alá nem került.

– Előbb nem akart semmit mondani – meséli Kelemenné. – Feküdt a díványon, és reszketett. Az összes takaróim és párnáim rajta voltak.

Péter maga előtt látja most Olgát a díványon, keskeny, barna arcát az ezerszínű párnák és selymek alatt. Olyan lehetett, mint egy kis indiai hercegnő.

– Aztán – folytatta Kelemenné – egyszerre kirobbant belőle a szó és a zokogás. Szörnyű volt, mindent elmondott.

– Rettentő – gondolja Péter. – És: indiai hercegnő a tarka selymek közt. És: veled akarok élni, Péter –, és: el kell utaznia –, de hallgat.

Végre Kelemenné: Mi lesz ebből Péter?

Péter megszólal:

– El kell utaznia, Erzsike. Valamit ki kell találni, hogy elutazhasson. Én örömmel adnám a pénzt, de hát tőlem nem fogadja el.

– Kérlek – mondja hirtelen Kelemen –, ez, azt hiszem, megoldható. A lap elküldené Olgát Salzburgba zenetudósítónak a Festspielekre. Ő azt hinné, a lap fizeti.

– Remek – derül fel Péter, és már a tárcája után nyúl. – Mennyit adjak?

– Nem olyan sürgős – tartja vissza Kelemen. – Majd kiszámítom. És magában számolja: szabadjegyet a vasútra és az összes előadásokra tud szerezni a lap. Az Österreichischer Hof hirdetésekért tartozik 600 schillinggel, amit úgy sem lehet behajtani, legalább valami így megtérül. Olga hetenként három cikket küld kétszáz dinárjával, az hatszáz.

– Kérlek, azt hiszem 2000 dinár hetenként elég lesz, és az útiköltség.

Péter már ki is vette a két ezrest.

– Csak ügyesen csináld! – mondja. Kelemen hanyagul zsebre gyűri a pénzt. [512]

– Azt hiszem, ez így jó lesz – mondja őszintén. És magában hozzáteszi: „Azt hiszem, 150 is elég lesz egy cikkért”.

– – –

Zene hullámzik fehér és arany teremben. Forró, csodálatos hangok simogatják Olga szívét. Olyan kemény, olyan keserű ez a szív, olyan görcsösen összeszorult, mintha jégkemény ököl zárná körül, amin át messziről szűrődnek felé a hangok.

– – –

Kedves Péter – írja Olga. – Búcsú nélkül utaztam el. Nagy szerencse ért, azóta bizonyára tudod már, hogy a „Színház és Zene” engem küldött ki tudósítónak. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Minden gyönyörű, üdvözöl – nem, mégis csókol, üdvözöl, mintha haragudnék, csókol Olga.

– – –

Olga egyedül bolyong a Salzach partján. A túlsó parton a hegyek, a vár, az egész panoráma, mintha az ő városának miniatűr kiadása lenne. Amott, a hegy mögött kell lenni a kis korcsmának, ahova annyi nyári estén jártak vacsorázni.

Olga szívén enged a jeges ököl. Hiszen meg sem várta a három nap leteltét. Talán eljött bűnbánóan, szerelmesen. Péter bűnbánóan? Nem, de talán eljött nevetve, és össze akarta őt szidni a levélért.

Vagy eljött egy napon, nem a harmadikon, nem, hanem az ötödiken vagy a nyolcadikon, és nem is beszélt volna a levélről.

Akkor Olga megpróbált volna hűvös és idegen lenni, de tíz perc múlva mégiscsak úgy lett volna megint minden, ahogy Péter akarja.

– Kedves Péter – írja Olga –, csodás estém volt. Te nagyon élvezted volna. Most már társaságom is van. Mi, tudósítók mindig együtt vagyunk. Csaknem mind produktív művészember, két tanár és zeneesztétikus.

– Képzeld, a hollanduson kívül én vagyok az egyetlen nő közöttük. Nagyon kényeztetnek.

Zene hullámzik fehér és arany teremben. Olga szívét befonják a hangok, a jeges ököl leolvadt, nagy, édes vágyódás önti el. Nem akar, nem tud tovább büszke lenni, se hűvös, se haragos. És hogy ne kelljen Péterre haragudni, haragszik önmagára.

– Péter – írja harmadik levelében –, mi van veled? Haragszol? Miért nem írsz? Megbántottalak? Ugye, milyen buta leveleket írtam, édes. Remélem, úgysem hitted el, hogy udvarlást fogadok.

– Úgy vágyódom már utánad, három hete lesz, hogy nem láttalak. Miért is jöttem el? Már írtam Kelemennek, hogy elég volt, haza akarok jönni. Pedig itt lenni gyönyörűség. Hogy élvezném, ha Te is itt volnál! Jövő héten lesznek a Wagnerok, de nem bánom, nem kell semmi, jövök haza – hozzád.

Péter olvasatlanul zsebre vágja a levelet. Nem sürgős. Vár a nap és a víz.

Péter boldogan nyújtózik el a forró homokon. Hason fekszik, és [513] a könyöke felett nézi a női lábakat. Kék, piros, sárga fürdőcipők, fehér és barna bokák sétálnak előtte. Némelyik ismerősnek tetszik, de Péter nem emeli fel a fejét. Elégedetten érzi a maga izmos, barna testét, a napot, a pihenést. Most nem kell más. Ha kell, akkor majd kinyújtja a kezét az egyik arra sétáló boka után. Egyelőre jó egyedül lenni, jó szabadnak lenni. Szabadnak? Olga okos lány. Okos, józan leveleket ír. Minek ír? Persze. Mért ne írjon? Az volna furcsa, ha nem írna. Csak semmi harag. Az alacsonyabb szinten nincs harag. Barátok maradunk. Én is fogok írni. Hopp, még el sem olvastam az utolsó levelét.

A fürdőköpeny zsebében van a tárca, benne a levél.

Péter olvassa: „vágyódom utánad… jövök haza hozzád…”

Olga mégsem olyan okos, vagy még okosabb? Pétert a düh igazságtalanná teszi. Persze: „veled akarok élni”, és „jövök haza hozzád”. Engem nem is kérdez. Hogy én mit akarok, az nem érdekli. Nem mentem el hozzá, nem feleltem három levelére, de ő mosolyogva és szelíden tör a maga kis célja felé. Majd bolond lesz megsértődni.

Önérzetes nő ezek után, mit ezek után – már régen, nem tűrné, hogy így bánjanak vele. De Olga szívós. Olga nem haragszik, és nem ad alkalmat nekem haragra. Ki akarja várni a maga óráját. Velem élni, mellettem, hozzám hazajönni: milyen egyszerűnek gondolja el!

Péter mindjobban belelovalja magát. Felugrott a homokról, és dühösen szinte belevágódott a vízbe.

A hideg víz kissé kijózanítja. Dühös szidalmak helyét keserű meditáció foglalja el. – Furcsa világ – gondolja. – A nő nem szerethet, mert a férfi rögtön azt hiszi: el akarja vetetni magát. A férfi nem mer szeretni, mert a nő rögtön ezt hiszi: el fogja venni.

Csak a nagyon gazdagok és nagyon szegények szerethetik egymást szívük szerint. A többieknél egy picike gépezet működik, ami grammra méri a szerelmet: „Ennyit szabad adnom, többet nem.”

Olga ezt úgy hívja: „fékezed magad”, és kitartó, szívós türelemmel várja, hátha egy napon elromlik a kis gépezet. Csak egy órára, egy pár percre ha megakad: akkor a szerelem kiárad, és ő győzött.

Kétségbeejtő engarde játék, melyben mindkét fél arra vigyáz, hogy a másik valahogy azt ne higgye, hogy…

Virtuóz bűvészkedés az érzésekkel, melyekből elegendőt kell kapni és adni ahhoz, hogy az élvezet kielégítő legyen, de világért sem annyit, hogy kötelezettség, áldozat vagy akár csak ígéret fakadjon belőlük.

Olga nem tehet róla. Neki természetes ösztöne, a létért való küzdelme: el akar helyezkedni. Az ő célja nem lehet, hogy mindörökké tehetségtelen gyermekeknek adjon zongoraórákat.

Az ő természetes beteljesülése a család, az anyaság. Nem vehetem rossz néven tőle, hogy ezt a beteljesülést gazdaságilag is kedvező keretek közt akarja elérni.

Neki könnyű, nála az érzelmek és az érdek egy vonalban fut[514]nak. Elhiszem, hogy szeret. Valószínűleg szenved is. Szegényke. Nem haragszom rá. Nem haragszom, csak védekezem. Ez viszont az én jogom. Az én létfenntartási ösztönöm ezt parancsolja.

Holnap viszek pénzt Kelemennek. Olga maradjon még, ha kell, még négy hétig. Könnyebb lesz neki és nekem – még mindig olcsóbb.

Csúnya, cinikus mosolyra húzta a száját. Egy hullám belecsapott, orra, szája tele lett. Prüszkölt, krákogott. Mire ki tudta nyitni a szemét, nevető női arcba nézett.

– Anny! – mondta kényszeredett kedvességgel, – azt hittem, maga rég valahol a hegyek közt nyaral.

Anny közvetlen körükhöz tartozott, és Péter unta már Olga barátnőinek szemrehányásait.

– Holnap utazom – mondta Anny –, Gmundenba megyek. Két napig Salzburgban maradok. Mit üzen Olgának?

– Üdvözölöm, és jó mulatást kívánok – mondta kihívóan.

– Még mindig, Péter? – Anny rosszallóan csóválta a fejét. – Nem lehetne ezt megfoltozni?

– Megfoltozni? Mit? – Péter nem akarja megérteni.

– Ó, istenem, ne legyen most diszkrét – bosszankodik Anny. – Én nem tudok semmit, csak azt, hogy Olga szerelmes magába, és szerencsétlen.

– Honnan gondolja? – tréfálkozik Péter.

– Nem gondolom. Tudom. Ott voltam Erzsinél, mikor Kelemen félájultan felhozta.

„…Indiai hercegnő a díványon, tarka selymek és párnák közt…” – rémlik fel Péterben egy keskeny, barna arc emléke.

Aztán komolyan mondja:

– Igen, Anny, ez nagyon szomorú, de mit csináljak? Ennek vége. Jó volna, ha megpróbálná ezt Olgával megértetni.

– Ábrándítsam ki magából? – kérdezte Anny csúfondárosan. – Így érti?

– Így valahogy.

– És gondolja, hogy lehetetlen?

– Próbálja meg.

– Kérem, ne felejtse el, hogy maga kért rá. Nehogy aztán haragudjon rám!

– Isten ments! Felhatalmazom, hogy liliomtiprástól kasszafúrásig mindent mondhat rólam, amit célravezetőnek tart.

Anny kacagva továbbúszott. – El fogom intézni! – kiáltott még vissza.

– – –

Olga Annyval sétál a Salzach partján. A túlsó partról ezer apró lámpa világít a hegyoldalon. Fönt sejtelmesen fénylenek a vár körvonalai. Olga nehezen lélegzik, a hangját mintha zokogás fojtogatná:

– Nem igaz, Anny, nem igaz! [515]

Annynak nyugodt a hangja. Hanem azért jó, hogy sötét van, és Olga nem nézhet az Anny szemébe.

– Szóról szóra így történt – mondja. – Én magam olvastam a levelet.

– És mi állt a levélben? – Olga úgy érzi, a hangja nem a torkából, hanem irdatlan messzeségből jön.

– A levélben? Hogy mi állt a levélben? – Ezen még Annynak is gondolkozni kell kicsit. De hát mi állhat egy hozományvadász levelében?

Anny már mondja is folyékonyan. Minél tovább mondja, annál természetesebben és könnyedébben megy. Most már külön élvezettel költi a fordulatokat. Ügyel, hogy ne essen túlzásba, hogy hihető és valamennyire Péter stílusával összeegyeztethető legyen, amit mond.

Olga mind súlyosabban nehezedik a karjára. Alig bírja cipelni. Szegény Olga! És: „operálok” – mondja magában Anny. Sajnálta Olgát, dühös Péterre, de élvezettel és alaposan végzi azt, amit vállalt. – Operálok. Minden igazán jó sebész szadista kicsit – nyugtatja meg magát, mikor Olga félájultan roskad a padra.

Anny fantáziája felélénkül a sikertől. Újabb és újabb történetek jutnak eszébe. Mindegyikben van egy szikra igazság is. A gazdag Herter lány valóban Péter mellett ült a moziban. De Olga azt hitte, véletlenül. Azt is tudja Olga, hogy a tavasszal kétszer is járt Péter Bécsben. De persze azt mondta, üzletileg. És hogy a kávéházban este a múltkor Turnovszkyék asztalánál ült, azt is látta. De eszébe sem jutott, hogy az meg Turnovszky Eta miatt történt. A kövér Eta miatt, aki kétmillió cseh koronát örökölt a nagyapjától.

Olgát rázza az undor. De még kételkedik.

– Anny, te haragszol rá valamiért. Ez nem igaz. Péter komisz és önző, de nem aljas. Két éve szeretem. Ismerem. Büszke, gőgös, egyenes. Képtelen ilyesmire. Nincs is rászorulva. Nem igaz, Anny. Miért nem mondtad azelőtt is, ha igaz. Nem hiszek neked, Anny!

Anny operál. És most már nemcsak az Olga megmentése, a művész hiúsága is fűti. A költő költött, a színésznő játszott: siker kell. Olgának hinnie kell.

– Eddig nem mondtuk, mert amíg boldog voltál ebben a hazugságban, őriztük az illúzióidat. De most, hogy megunt, hogy útjában vagy, nem akarom, hogy sirasd. Örülj, hogy megszabadultál tőle. Tudd meg, kivel volt dolgod.

– Nem unt meg – jajdult fel Olga. – Ez nem igaz. Ezt miért mondod?

– Te magad állítottad, hogy már alig megy hozzád.

– Mert mostanában sok dolga volt. – Olga küzd, mintha az életét védelmezné.

– És mért nem ír? Mert un, és azért küldött el, mert útjában voltál, mert ha te otthon vagy, mégsem mehet minden este Turnovszky Etával.

– Nem ő küldött el. – Olga felugrott. A szeme szikrázik, a [516] sértett hiúság mindennél jobban fáj. – Nem is tudta, hogy eljövök, megszöktem előle. Lehet, hogy keresett, igen, keresett, és azért nem ír, mert dühös rám, hogy szó nélkül eljöttem és igaza van…

Anny is felugrott. Szemben állnak.

– Ha éppen tudni akarod… – kiáltja Anny, de hirtelen elhallgat. – Ezt nem szabad – villan át az agyán. Hazudnom szabad, de indiszkrét nem lehetek. Olga észre sem veszi zavarát.

– Haragszol rá, mert nem kellettél neki – sziszegi magán kívül. – Tudom, hogy tetszett neked, és hiába próbálkoztál…

Ez több volt, mint amennyit egy diszkrét barátnő elviselhet. Annyból kirobbant a titok.

– Hát akkor megmondom: igenis ő küldött el, ő kérte Kelement, ő adott pénzt Kelemennek, ő fizeti a költségeidet, csakhogy itt légy, mert útjában vagy. Idenézz, ha nem hiszed – és a táskájából kiveszi Kelemenné levelét: – Vigyázz Olgára – írja Kelemenné. – Úgy fáj érte a szívem. Péter azt mondta az uramnak, szeretné, ha még legalább két hétig maradna. Nem sajnálja a pénzt.

Lila levélpapír, a Kelemenné elegáns, szálas írása. „Csókol Olgával együtt Erzsitek.” Ez Kelemenné, ez levél, ez fogható, olvasható valóság, ez igaz. És ha ez igaz, akkor a többi is.

Egy óra múlik el, kettő? Anny búcsúzik Olgától a szálloda előtt.

– Veled megyek – mondja aggódva. Olga csendesen ingatja a fejét. – Ne félj, nem ölöm meg magam. Túl vagyok rajta. Csak nagyon fáradt vagyok. Isten veled. Köszönöm.

Annynak könnyes a szeme. – Ne haragudj rám, de…

Olga már nem is hallja. Csendesen elindul a lépcsőn.

– – –

– Kedves Péter – írta Kelemen. – Kívánságodhoz képest megírtam Olgának, hogy maradjon. Légy szíves a pénzt a mai nap folyamán hozzám eljuttatni, hogy feladhassam.

Üdvözöl híved:

Kelemen

Péter a regattába készül. Mielőtt kimegy, be fogja vinni a pénzt a szerkesztőségbe.

Fütyörészve öltözik. A pénzt kiveszi a kasszából, és beteszi a tárcájába. Finom krokodiltárca. Olgától kapta. Egy kis meghatottsággal gondol a lányra. Szegényke, csak szép legyen ez a pár hét számára, akkor nem sajnálja a pénzt. Legjobb volna, ha Olga beleszeretne valakibe.

Elmosolyodott, olyan képtelen volt ez a gondolat. – Jó – fűzte tovább a gondolatait –, hát ha úgy, mint engem, nem is fog egyhamar szeretni valakit… engem hihetetlenül szeret. Megható. – Eszébe jutottak jelenetek az elmúlt évekből. – Kedves, jó Olga! Önfeláldozó, gyöngéd, melegszívű Olga. Soha nem tett szemrehányást. Soha nem [517] haragudott. Olyant talán nem is tehettem volna, amit ő meg nem bocsát. Anny jutott eszébe: sem liliomtiprást, sem kasszafúrást.

Elkészült az öltözéssel, átment a dolgozószobájába. Az íróasztalon feküdt a délutáni posta. Egy pillantást vetett rá. Reklám, üzleti levelek. Ma már nem dolgozunk. Késő van, még a szerkesztőségbe is be kell mennie, és a regattában hat órakor indul a Sirály, az új nyolcas, benne akar lenni.

Mégis felemelte a levélcsomót. Finom, szürke, ismerős boríték tűnik elő: Olga.

Magával viszi.

Míg a villamosra vár, olvassa.

„Két rémes nap, három álmatlan éjszaka van mögöttem, mire ezt a levelet megírom neked, Péter.

Most már nyugodt vagyok. Sok mindent megtanultam. Túl vagyok rajta. Túl vagyok rajtad, Péter! Egy rémes csalódás van csak bennem. Csalódtam, nem tebenned, hanem az én emberismeretemben. Szégyellem, Péter. Szégyellem, hogy az érzékeim két éven át ilyen bután elvakítottak. Most végre megláttalak, olyannak, amilyen vagy és amilyennek többi barátaid mindig láttak.

Tudtam, hogy önző vagy, és sokszor kegyetlennek tartottalak. De hogy jellemtelen vagy, azt csak most tudtam meg.

Isten veled. Légy boldog, illetve légy nagyon gazdag – hiszen nálad ez a kettő ugyanazt jelenti.

Olga

Három villamos is elment már. Péter áll a megállónál, és olvassa, újra olvassa a levelet.

Homloka vérvörös. A finom selyemingen verítékfoltok ütnek át. Neki, neki írnak ilyen levelet! Neki mernek így írni. Ez Anny műve. De nem. Anny nem mondhatott olyant, ami egy ilyen levelet megbocsáthatóvá tesz.

Olgának nem lett volna szabad őróla jellemtelenséget elhinni. És ha elhitte, akkor nem igaz, hogy szerette. Nem is szerette. Csak el akarta vetetni magát.

Ejnye, megint az ő villamosa volt! Elindul gyalog. Majd a szerkesztőségnél ül föl.

Vajon mit mondhatott Anny? Mindegy, akármit. Ez azért aljasság Annytól. Ilyent nem szabad. Én kértem. Én akartam. Akkor sem szabad. És főleg elhinni nem szabad. „Most már olyannak lát, mint mások.” És milyennek látott eddig? Jó bolondnak, ostoba szamárnak, aki egy pár szerelmes szón elérzékenyedik, és már siet is az oltár elé.

„Jellemtelen” vagyok. Most, mert nem veszem el, jellemtelen vagyok. Bezzeg, ha elvenném, akkor erős jellem volnék, félelem és gáncs nélküli lovag!

Itt a szerkesztőség. Odavágom ezt a pénzt Kelemennek, és… Nem. Mért adjam ezt a pénzt? Mert jellemtelen vagyok? „A gaz[518]dagság és a boldogság nekem egy.” Tehát fösvény is vagyok. De őnagysága Salzburgban nyaral az én költségemen.

Hát nem. „Sok mindent megtanultam.” Nem finanszírozzuk tovább ezt a kis tanulmányi utat!

Legbelül, a dühöngő, a hiúságában halálosan sebzett Péter alatt egy másik Péter próbált szólni.

Az a másik Péter olyasmit mondott volna: „Én akartam így. Örülnöm kell, hogy sikerült. Hálás vagyok Annynak.” És azt: Szegény Olga, mennyit szenvedhetett, míg ezt a levelet megírta. Mennyivel jobban fájhat neki, aki azt hiszi, hogy igaz, mikor még engem is bánt, aki tudom, hogy nem igaz.”

De indulata nem engedte szóhoz jutni azt a másikat.

Hirtelen elhatározással hátat fordított a szerkesztőségnek, és magához intett egy üres taxit.

Negyed óra múlva fürdődresszben állt. Keserű grimaszt vágott, mikor kezébe vette a finom krokodiltárcát, hogy betegye a klub széfjébe.

– Kétezer – számolta át a pénzt a hivatalnok kezébe. Aztán kilépett a partra. A Sirályt éppen vízre eresztették. – Halló – kiáltotta, én is jövök.

Pár perc múlva a Sirályt nyolc pár jókedvű, fiatal férfikar röpítette ki az alkonyattól vörösre festett vízre. Nyolc pár evező csobbantotta a vizet ritmikus egyformasággal. Nyolc egyforma, fekete csíkos férfiderék hajlott egyforma tempóban előre-hátra, előre-hátra.

Egyik közülük Péter volt.

A folyón előttük evezett egy négyes. Aztán egy másik nyolcas. Azokon piros dressz volt.

Az egész folyó tele volt regattacsónakokkal.

Sok, sok egyforma, fiatal férfi. Előre-hátra hajolnak. Erős karral szelik a vizet. Sok fiatal férfi. Sportolnak, dolgoznak, ölelnek. Egészségesek, erősek, szentimentalizmus, és romantikamentesek. Előre-hátra hajolnak. Sok egyforma férfi.