Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Minden technika és minden tudomány ellenére lelkünk mélyén még mindig él a régmúlt romantika, tudat alatti énünk még mindig összekapcsol bennünket a létünk évezredek nemzedékeivel. Keressük a misztikumot, megremegtet bennünket a hipnózis és a szuztesggió, lehetetlenségeket sejtetnek velünk a spiritizmus, a láthatatlan sugarak, a rakétarepülés csodái. Nehéznek érezzük a kultúrát, börtönnek a civilizációt, szabadulni szeretnénk a túl sok szabály alól, s eltölt bennünket az, mit Freud „Unbehagen der Kultur”-nak nevez.

Eszünk hirdeti a természeti és lelki történések törvényességét, tagadja a csodák létezését, de idegrendszerünk valamely parányában mégis ott vibrál a letűnt korok végtelenségéből öröklött csíra, amely korokban még nem volt tudomány, nem ismerték a mai kor kötöttségeit, s melyekben csodákból, félelmetes beláthatatlanságokból állt a világ. Ismeretlen energiák sejtelmei lebegnek lelkünk ezen csökevényében, és érezzük Hamlet szavainak igazságát: „több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Vágyunk valami után, ami nem tudomány, nem törvény, nem szabály, nem szám és nem mérleg, nem tiszta ész, hanem: szárnyaló képzelem, csapongó érzés s a mai kor törvényeibe nem foglalható, szabálytalan energia; vágyunk valami meseország után, melyben igazak az ezeregy éj és Andersen meséinek csodái, melyben minden jó ember boldog, és minden gonosz megbűnhődik. Menekülünk vissza a természet és a lélek egységébe, hogy megtaláljuk leromlásunknak, életbe vetett bizalmunk megrendülésének gyógyszerét, mit a tudomány és a szabályok nem nyújtanak.

A túl sok tudomány, a klasszicizmus szépsége és áttekinthetősége elleni reakció korát éljük. Nem adunk már igazat Goethének, a „Klassisch ist das Gesunde, romantisch das Kranke” hirdetőjének. Felejteni szeretnénk Newtont és Kantot, Edisont és Marconit.

A mindennek megértésére és mechanizálására törekvő tudás örökre elszakítani készül bennünket csodákban fürdött múltunktól. Mintha lelkünk még egyszer tiltakozni akarna ez ellen, s még egyszer el akarna merülni a vélt lehetetlenségek tengerében és a képtelenségek csodaországában. Kleist és Amade Hoffmann, Victor Hugo és Dumas, Edgar Poe és Kipling – az expresszionizmus, a futurizmus és utóhajtásai, a bergsoni bölcsészet és Einstein relativizmusa: visszatérés a romanticizmushoz, az álmok kék virágához, az ismeretlen lehetőségekhez, a puszta értelemmel meg nem fejthetőhöz. A világháború apokaliptikus borzalmai, az elszabadult, meg nem fékezhető gazdasági káosz, az egyensúlyából kizökkent társadalom bizonytalanságai simogatják és biztatják lelkünk eme irracionális részét.

Erőre kap a jelvényekben, sorsdöntő tárgyakban való hit, legyen az a vallás által vagy ősidők hagyományának patinájával meg[505]szentelt. Új életre kap a vallásos érzés, új tekintélyre tesz szert a néphit, új problémák keletkeznek.

Az ész és a tudománynak arra emelt felépítménye s mindazok az intézmények, melyek az észt szolgálták, nem tudták megoldani minden idők legégetőbb problémáját: megelégedetté tenni a nagy tömegeket.

Marx lángelméjét elhomályosították lobogó indulatai és vágyai, szörnyű gyűlölete a tőke és nagy szerelme a munka iránt. Nem látta tisztán a termelés központosításának és a munkásság intelligenciájának azon fokát, mely mellett a munkásság zökkenés nélkül vehette volna át, és folytathatta volna a termelés irányítását azt a tömegek javára fordítván. A benne vakon bízó munkásság érezni kezdte gyöngeségét, látta, hogy a vezér előrelátása nem fedi a valóságos helyzetet, s megtorpant. Holtpontra jutott a százados küzdelem, a tőke és munka ereje egyenlőnek bizonyult, és csak arra volt alkalmas, hogy egyaránt megakassza a tőke és a munkásság fejlődését. A munkátlanok beláthatatlan nagy száma volt az az ismeretlen, amivel Marx nem számolt, és ami halomra döntötte a csupa ész és csupa tetterőből álló lángelmének számításait. Az öntudatos akarat és a tetterő helyébe a stagnálás, a tanácstalanság, az úttalanság, a zsákutca lépett, és mindaz, ami azzal együtt jár: lehangoltság, kétségbeesés, új, kezdetleges tervek, irrealitások, álmok. Ugyanígy vagyunk a régi erkölccsel. Megrendíthetetlennek látszó, évezredek nemzedéke által követett szabályokba vetett bizalmat ingattak meg a világháború és a háború utáni béke borzalmai. A lesújtott és tehetetlen ember tények sorozatát észlelte, melyek beleütköztek mindenbe, és rácáfoltak mindenre, mit addig szentnek, igaznak és szükségesnek hitt. Tanácstalanul állott mindazzal szemben, amit látott, amit tűrni volt kénytelen, és ami megrendítette bizalmát abban, amit erkölcsi világrendnek tudott. A sziklaszilárdnak hitt szabályok nem bizonyultak elég szilárdnak. Új erkölcsök után néz körül a világ, az öregek és a fiatalok – a nevelés problémája új horizontok, új utak keresésére kényszerít, a társadalmi együttélés s a puszta lét mikéntje és megvalósítása rejtélyeket takar; a régi utak járhatatlanok.

Összeomlófélben van a gazdasági és erkölcsi világrend. Az új rend megteremtése előtt a régi romjainak eltakarítása szükséges. Újszerű tevékenység és új lélek keresésének elkerülhetetlensége áll előtérben.

Ugyanezen megfontolások állanak a társadalom rétegződésére. A hatalmi és vagyoni arisztokrácia, a középosztály és a nagy néptömeg elhelyezkedése s egymással szemben elfoglalt helyzete évezredek óta nagy általánosságban ugyanaz maradt. A nüánszok változhattak, a hatalomban való részesedés mértéke eltolódhatott, de a társadalom sztatikai rendje egészben változatlan maradt. Egyének felemelkedhettek vagy lesüllyedhettek, de mindig meghatározott osztály tagjaivá váltak. Ma az emelkedés vagy süllyedés nem hoz [506] biztonságot, nem nyugalmat és megállást, a gazdasági és erkölcsi világrengés a társadalom rétegződéseitől is megvonja a szilárdságot. Itt is szabály a bizonytalanság.

Áll ez a szempont a nemzetekre is. A világtörténések fegyvere mindig erőszak volt. Népek álltak népekkel szemben, a másik elnyomása és a maga felemelkedése volt az örök cél. De sohasem állottak egymással szemben ily tömegek, sohasem volt ily összeszövődött a gazdaság és kultúra, soha ily azonosak az igények és intézmények, sohasem volt annyi ember áthatott az erőszak céltalanságától és a végleges béke áhítatától. Ez az egészen új helyzet nem oldható meg az erőszak régi fegyverével. Az eszközök elégtelenségét minden nép érzi, és áthatja a vágy az eszközök és a helyzet közti ellentét megszüntetésére. Itt is új utak keresése s a régi eltakarítása a parancsoló szükség. A láthatáron azonban az új megoldás megnyugtató módja még nem mutatkozik, kísérleteknél, álmoknál és óhajoknál a ma embere még nem jutott tovább.

Minden bizonytalanná vált. Látjuk ezt a legszemlélhetőbb kísérletezésekben is, Olaszország fasizmusában, a bolsevizmus szörnyű próbálkozásaiban, a német „Drittes Reich”-ban.

Zavaros, kaotikus vágyak és energiák kavarognak és ütköznek össze ebben a harcban és munkában, melyet az új, szilárd pontért, az új jövő megteremtéséért vívnak. Mi legyen az új gazdaság, az új erkölcs, az új társadalom, az új politika? Csoda-e, ha Németországban virágzik az asztrológia, ha erősen hisznek a talizmánokban, és borzalmakat követnek el saját népükön, s erőszakot a történelem igazságain.

Az ész uralmának biztonsága helyébe az elképzelések és az álmok bizonytalansága lépett. Nem a vanitatum vanitast hirdetem, mert ez a végleges lemondást, a pusztulásba való belenyugvást jelentené. Ebbe pedig soha élőlény bele nem nyugodhat. Ezer baj és ezer szenvedés – ha századok múltán is – végre meg fogja találni azt a biztos bázist, melyre újból építeni fog az ember.

Hol kezdődjék az újjáépítés, hol váljanak el az irreálistól, mely ponton próbálkozzanak megint az ész fegyvereivel: a gazdaságnál, az erkölcsnél, a társadalom rendjénél, a nemzeteknél avagy mindenütt egyszerre?