Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

A szociális, irodalmi és kulturális tekintetben majdnem mindenben hátrább haladó jugoszláviai magyarság okulhatna a szlovenszkói és az erdélyi magyarság új és ésszerű élet-berendezkedésén. Noha az erdélyi és a szlovenszkói magyarok politikai helyzete egészen más a jugoszláviai magyarokénál, mégis a távolság a felocsúdás és a magára eszmélés útján aránylag is behozhatatlanul nagynak látszik már köztünk. Ha kivesszük is Erdélynek földrajzi helyzetéből és történelmi múltjából kapott, a mikrokozmikus berendezkedésre valóban kedvező helyzetét, akkor is Szlovenszkó még mindig messze előttünk jár. Erdélynek különös szerencséje, hogy évszázadok óta törekedett az önállóságra, ő tulajdonképpen mintegy öntudatlanul is előkészült a békeszerződés feltételeire. Fejlődtek határain belül autonóm szervek, s mivel nem volt szorosabban Budapesthez kapcsolódva, mint Szlovenszkó és a Vajdaság, a kultúrát, az irodalmat sem kizárólag innen várta. A Vajdaságban volt is, van is irodalom, de ebből a súlyos beilleszkedési hibából következik, hogy a Vajdaságban nem tud kialakulni egy speciális irodalmi irány, és nem tud gyökeret verni az olvasóközönség lelkében földijeinek különösen írói értékelése sem. Minden, ami szépre, ideálisra a már példás közönnyel vegetáló vajdasági magyar lelkéből futja, Budapestről vagy másvalahonnan kerül hozzánk. Ezek a lelki „importcikkek” sem teszik azonban kedvessé importőreiket és nem ejtik a „nagy ehetőség” gyanújába a budapesti kiadók és kereskedők szemében. A legtöbb köz- és magánkönyvtárban ha van is új könyv, de alig van vajdasági írók műveiből. A fogyasztást a laikusok csak túlozva képzelhetik el. (Igaz, hogy az ezen a télen olcsón piacra vetett Tolnai Világlapja propagandacsomagjainak szükséges szállítási dobozokat minden nap kocsiszámra látom beszállítani a szuboticai Litteráriaba… Ám le kell számítani a Színházi Élet és a Tolnai Világlapja makulatúráinak tömegcikkségét, csábító és beugrasztó tarkaságát, rengeteg képét, a Lantos Magazin örök értékű 12 számát és a részletfizetést, ami az egészben a legfontosabb.) Amikor Fekete Lajosnak Tengerzúgásából 580 ezer magyar közt csak 24 példány fogy el, aki pedig hosszú ideig itt élt köztünk, a mi kenyerünkön és vizűnkön, aki itt adta már ki előzőleg a „Béklyózott erők feltámadása” és a „Szent grimasz” című versesköteteit, arról senki sem tételezheti fel, hogy a vajdaságit az írók értékelésében szélsőségbe ejtette volna. Hát nem volt e két könyv jó garancia a vajdaságiaknak arra, hogy íme, Fekete Lajos harmadszor is ki tudná elégíteni, ha esztétikailag még oly szeszélydús lelkét is?… Pedig mennyire a vajdaságiakról szóltak, és mennyire a vajdaságiakhoz szóltak, és mennyire a vajdaságiak lelke, problémája volt első két könyvében! Mi ennek az oka? Bizonyosan nem a költő, nem is a kiadó, hanem a jugoszláviai magyar társadalom alszik, amelyet Szenteleky, hej, de keményen ostoroz a Mi Irodalmunk Krónikáiban! Faragó Imrének a Mi Irodalmunk almanachjában elhangzott vádjára védelmére kelek azoknak az íróknak és költőknek (ha szabad őket plurálisba tennem), akik mihelyt valamire valóknak érzik magukat, jó éjszakát mondanak a Vajdaság zsíros rögeinek. Hát elbírná őket a Vajdaság? Vagy az író ne tehessen mást, csak a Vajdasági közöny ébresztgetésében öregedjék meg, virágozzék el?

E hosszabb kilengést mégis meg kell engednünk az ifjúság helyzetének ismertetésében, mert ez egyúttal döntő mérvű magyarázat arra is, hogy miért nem volt eddig az ifjúságnak lapja a jugoszláviai magyarok közt. – Bár erre a nagyobb okok utóbb jönnek, mégis előretolhatjuk a jugoszláviai magyar társadalomnak ifjúságvezető emberekben való szegénységét. Nagyobb ok azonban, hogy az itteni magyar ifjúság roppant szélsőséges pályákon mozog, és így egy ifjúsági lap nem képes, bármennyire is az általános kultúra jegyében indul összefogni, összetartani ezeket a különböző életcélú embereket. Ugyanis egy speciálisabb ifjúsági probléma sem több ezrek problémája. Ez viszont azt a körülményt vonja maga után, hogy nem lehetséges oly lapot indítani, amely legalább 50 százalékban érdekelné az egyént. Minek következtében a már meglevő folyóiratban is kétkedő előítélettel lapoz. Ízlésre és véleményre a legszélsőségesebb ez az ifjúság. Egy pályán haladók például ugyanazt a cikket jónak is, rossznak is tartják a szó legszorosabb értelmében. A laphiányokért tehát az felelős, aki épp úgy nem akar olvasni, mint a felnőttek. Ennek is könnyű az okára rájönni: külföldi folyóiratokból állandóan el vagyunk és voltunk is zárva. Nem kerülhetett az ifjúság kezébe a legjobb magyar ifjúsági lap, a Zászlónk, hogy megkedveltesse az ifjúsággal az, olvasást, és az érdeklődését felingerelje az effajta irodalom iránt. A sajtónak nem volt nevelő iránya. S a napi sajtó nem is szolgálhatta az ifjúság kizárólagosabb ügyeit, mert az ifjúság mindig kétkedve és korlátoltan fogadta az időnként jelentkező ifjúsági rovatokat.

De nemcsak döntő mérvű magyarázatot kapunk, fogalmat arról is, hogy a jugoszláviai magyarság mégis csak csinált valamit: felesküdött, hogy nem vesz könyvet, és a gazdasági válságból származó szűk és leépítő viszonyok kényszerítésének leple alá búvik, amely viszont nagyon is sok helyen nem elég nagy, úgyhogy az igazság kilátszik. A gazdasági válság nem csak valóság, de egyben ragályos hírbetegség is. Mindenhol óvóintézkedések léptek életbe, ott is, ahol egyébként nem lett volna szükség, bezárták a kapukat, hogy a pénzt semmiféle olyan cél, amely nem kimondottan életszükséglet, ki ne vigye odvából. Ebben az elzárkózó, művészetet és irodalmat semmibe sem vagy fölöslegesnek tekintő társadalomban mégis kiemelkedő zöld sziget a Becskereki Közművelődési Egyesület, amely számos kultúrmunkáján kívül minden évben egy abszolút irodalmi értékű művet megkoszorúz és kiad, továbbá finanszírozza az ifjúság most megindult lapját, az Őrtüzet, amíg az a saját lábán meg tud állni.

Mindezek nálunk szinte csillogóan szépek, de hol vagyunk mi még például az Erdélyi Szépmíves Céhtől.

Miben ismerhetjük mi el Szlovenszkót megelőzőnknek? Mindenben. Csak egyben nem: az újságírásban. A szlovenszkói magyarságot a körülmények teljesen megváltoztatták. Jókor belátta, hogyha nem alkalmazkodik a helyzethez, szenvednie kell és mégis elpusztulnia. De mit jelent ez az alkalmazkodás? „Az ember a legnagyobb aligátor” – mondja Szvatkó. A színét változtatja, de belül változatlan marad. Különben nem maradhat meg magyarnak. Tudja, és józan felfogása beláttatja vele, hogy ha nem hajlik, hát eltörik. Mindazonáltal a szlovenszkói magyarság élete nem nádszálhajlongás, mert hiszen ezt senki sem kívánja tőle. A szlovenszkói magyarság nőhet egyenesen, mert az újabban megindult nyesegetés határozottan a zenit felé irányítja. És ha el tudja kerülni az asszimilálódás veszedelmét, bátran mondhatja, hogy szerves tag létére kiheverte az elszakadást az anyatesttől. Ez a hidrafej magyarság pedig van annyira japán, hogy elkerülje. „Leegyszerűsödtünk. Nincsenek osztályok közöttünk. Robotolunk. Munkások vagyunk. Igénytelenek” – mondja példás őszinteséggel Szvatkó. Ami nem azt jelenti, hogy lemondott, és megbékélt sorsával, hanem leegyszerűsödött, hogy teljesen elölről, alapjában kezdje el a küzdelmet és a nemzetet újjáépítő munkát. Ezt főképpen az ifjúság tűzte maga elé. 1925 után a szlovenszkói magyar ifjúság már túl volt az elszakadástól kapott ütés bódító hatásán, a szép, hősi szomorkodáson, hazafiúi bánaton. Kezdődött az új generáció korszaka. Ez az ifjúság kezdte elfeledni a tradíciókat, dilettánsoknak tartván azokat, akik még „régit kívántak, és hazafias felbuzdulásukban szerettek csendesen vagy hangosan álmodni”. Mindez 1925 körül.

Ha párhuzamba akarnánk állítani a szlovenszkói és a jugoszláviai magyar ifjúságot, akkor mi, jugoszláviai magyar ifjúság csak 1932-ben kezdünk ott tartani, amit a szlovenszkóiak már 1925-ben elvégeztek. Győri Dezső vezetésével kibontakoztak az „új arcú magyarok”; vagy ők esküdtek arra, hogy a szlovenszkói magyarságot meg kell védeni, vagy ez az égbekiáltó szükséglet szülte meg őket. Ez már mindegy. Elég az hozzá, „realizmust, munkát, új mentalitást, józanságot, európaiasságot, intenzív és nívós szellemi életet, a régi sablonok elvetését és osztálytalan társadalmat hirdettek.”

A jugoszláviai magyar ifjúság jóformán csak 1932-ben állhat ezekkel a tényekkel párhuzamba. Múltja az államfordulat óta 14 év. El lehet intézni pár mondattal mindaddig, míg a jelenhez nem érünk. De el lehet eggyel is: álomkórban volt. Az ébresztő orvosságot várta, de kívülről. A várakozásban türelmes és majdnem optimista volt mindvégig. Mert az államátalakulás okát jóformán még ma sem érti teljesen. Elégedett és lojális volt. Legfeljebb könnyes párnái bizonyították ennek az ellenkezőjét. De csak szórványosan. Ez tulajdonképpen előnye ennek az ifjúságnak, mert az máris párhuzamba helyezi szlovenszkói testvéreivel, akiknek az átalakulás – amint már fentebb láttuk – életmentésükre szolgál. Csakhogy más körülmények meg elferdítik e két ifjúság párhuzamos életvonalát, hogy a jugoszláviainak az ő nacionális flegmatizmusa saját hátrányára válik.

Szvatkó a szlovenszkói magyar ifjúság energiáját teljesen helyesen annak a jugoszláviaiénál sokkal szerencsésebb vérkereszteződéséből származtatja. A szlovenszkói középosztály magyarsága tisztára indogermán magyarság. A magyar vér századok óta német és szláv vérrel vegyült az ő vidékeiken. A középosztály pedig az egyes szlovenszkói városokban egyenesen germán vagy szláv eredetű magyar, s a germánok és a szlávok keveredéséből sok helyütt magyarok születtek. (Példa erre: a lombardiai germán és szlávvérű olaszok, a spanyolországi kelták, arabok és gótok keveredéséből származó spanyolok.) „Azok a magyarok, akikben nincs indogermán kötöttség, a megváltozott helyzetben elvesztették fejüket, letörtek, illúziókba burkolóztak, nem kívánták tudomásul venni a valóságot, míg az indogermán magyarság szívós józansággal megkísérli a pozíciók tartását” – írja Szvatkó Pál.

A tizennyolcadik század elejétől kezdve, általános kolonizáció indult meg a török foglalás miatt elhagyott és elhanyagolt Vojvodina területére. A magyarság a vele majdnem ugyanazon időben idetelepített tótokkal, másodszor pedig a Németországból betelepített szegény sváb jobbágyokkal keveredik. A világháború alatt némileg oroszokkal, befejezése óta pedig általában a szlávokkal is eddig még soha nem tapasztalt arányban. Ezek a vérkereszteződések csak az első két esetben mondhatók éppen szerencséseknek. Az az ifjúság, amely magyar és szláv vérkeverék, melankóliára és pesszimizmusra hajlamos. Hamar és sokáig csügged. A tót–magyar őskeveredés jó polgár, de már nem jó agitátor. Belenyugvó, lanyha, sok helyütt pongyola és elmaradott. A német–magyar náció marad hátra. Ennek fő sajátsága: az intellektuális pályákra való törekvés, többnyelvűség, szorgalom és jómód. Ez azonban nem vezér.

Mik voltak tehát azok a kedvezőtlen körülmények? Az első ok az, hogy az ifjúságnak nem maradt vezetője, a második nem más, mint az ifjúságnak saját lelki diszpozíciója, amely a kisebbségi sorsban önerejéből nem tudott magára eszmélni. Hajlott a bánatra, a „ködevésre, az illúziórágásra”. Csak vágyódott a régi világ után, de nyugodtan maradt, mintha csak vágyai túlontúl nagyok lennének saját realizáló erejéhez mérten. A harmadik kedvezőtlen körülmény: az életfenntartási küzdelemben rohamra kellett indulnia! Az állam nem állt már többé mögötte. Kezdte veszteni pozícióit az állami, illetve helybeli hivataloknál, őrült protekció-versenyeket állt ki, és a harcot a legtöbb magyar versenyző elvesztette. Csüggedés. (Ma már megadás.) A nemzetiségi szelektációt mindenhol érezte. És érezték a magyar társadalom nagyjai is. A versenytársak bizonyos fokig mindig gyűlölik egymást. Ti. aszerintí mértékben, hogy mi függ a versenytől. Itt az állás, az élet függött, és maradt függőben magyar részről. Bár a másik részről e kérdés már rég el van döntve Az összemelegedés lassan történt. Súrlódással is járt. Ma beletörődötten és simán megy. Magunk között személyeskedtünk, torzsalkodtunk, kárörvendtünk. Szervezeteink nem voltak, lapunk (ifjúsági) nem volt. Mikor a megélhetési próbálkozások versenye alábbhagyott, mert többnyire mindenki belátta a hiábavaló küzdelmet, s más életcél felé terelődött törekvése, akkor kezdett e felkavarodott massza leülepedni. Itt kiváltak bizonyos osztályok, amelyeknek a határvonalai állandóan bemosdottak maradtak, és ma már teljesen átmenetet képeznek. Aki azelőtt alul volt, az alul is maradt. A magyar ifjúságról beszélvén, csak néha szállt fel egy-egy individium, mint a légbuborék valamely tespedő folyadék edényének fenekéről. Az is saját erejéből, és nagyon ritka esetben. De éppúgy megtörtént az is, hogy a felszínen úszó könnyű súly lehullott alsóbb rétegű vegetációkba. Ekkor még legélesebbek voltak az osztályok határvonalai. Földműves ifjúságot, iparos és iskolázkodó ifjúságot lehetett elválasztani egymástól. Bár az iparos ifjúság után a földműves ifjúság is mind nagyobb mértékben kezdett közép és főiskolákba járni. Szegény szülők gyermekei éppúgy, mint a nagybirtokosoké. Csábította őket a hivatal, az úri módi. Olyannyira, hogy például ma Jugoszláviában szellemi túlprodukcióról kezdenek beszélni avatatlan egyének. (Erre később rátérünk.)

Ez az idő még a káosz korszaka. Nincs rendszer és mód intellektuelek képzésében és nevelésében. Ki hol tudott, ott keresett egzisztenciát tekintet nélkül a saját alkalmatosságára. A mai szétforgácsolódás már itt kezdődik. Tömegesen léptek szabad pályákra. Megpróbálkozott az ifjúság mindennel. Közben minden idejét és energiáját lefoglalta a megélhetési probléma vagy az ez irányú tervezgetés. Csak statisztált a „világ összes magyar-jai” számában. Tudták róla, hogy van. De mintha egy ablaktalan szobába zártnak tűnt volna fel. Kívülről senki sem tudta, mit csinál, a szobának melyik részében van: a padlón hever-e eszméletlenül, vagy a levegőben lebeg, vagy a természet törvényei és a tradiciók ellenére megfordítottan a plafonon jár?

1921-ben Tamás István Ifjúság címen szerkesztett ugyan egy ívnyi lapocskát, ez azonban nem jutott el minden ifjúhoz, főleg gyermeklapnívója és rövid élete miatt. 1925-ben kapott egy lapot, a Mladost-Ifjúságot szerb és magyar nyelven. Ez ugyancsak néhány szám után megszűnt. De ez idő tájt alakult Suboticán a Keresztény Ifjúsági Egyesület, amelynek különösebb fontossága, hogy önképzője van pályázatokkal és szabad előadásokkal. Azonban ennek is van egy hatáskört korlátozó oka: a felekezeti kérdés. Ezekre az időpontokra esnek a cserkészcsapatok sorozatos alakulásai és működései is. Ezek azonban hamar alábbhagytak, és meg is szűntek. Több zágrebi magyar egyetemi hallgató ezenközben szintén összegyűjtötte az anyagot egy irodalmi havi folyóiratra, de a lap megakadt a cenzúranehézségek miatt. Szuboticán is megkísérelték egy önképzőkör alakítását, tartottak is néhány szép és lelkes összejövetelt Szántó Róbert író vezetésével, de a hatóság a további működésre engedélyt nem adott.

Ezzel kimerítettük azokat a törekvéseket, amelyek az ifjak összekapcsolására, lelki közösségének megteremtésére és a magyar nemzeti sajátságok megőrzésének tudósítására irányultak. (Szándékosan kihagytuk a futballszervezeteket, hogy azokat később részletesebben méltassuk.)

Nem kell külön mondani, hogy jóformán a legnagyobb tespedés idején köszöntött ránk a gazdasági válság, mint egy sűrű fátyol, hogy szendergésünknek még megnyugtatóbb sötétséget szolgáltasson. Munkásredukciók. Apa, fiú a kenyértelenség veszélyében. Még nagyobb gondok. Elsősorban az ifjúságot építették le. A polgári középosztály és az alsó osztály zöme munka nélkül van. Az elit is kiszorul a hivatalokból. Kiszorítja részint a szláv ifjúság, részint a munkaerő-redukció. Most alulról néz a felette haladókra. Magánál tehát sokkal nagyobbaknak látja őket. Pesszimizmusba esik. Felveti a kérdést: „Hát érdemes?” Közeledik az utolsó stációk felé. Itt-ott lerogy. Öngyilkosságok és általános kétségbeesés. Már minden úgy van, mint Szlovenszkóban. „A vajdasági magyar középosztály ifjúságában túlsúlyba került a kispolgári életmód: egyszerűség, bizonyos nyomottság…” És éppen e percben erőlteti magára a „szerény realizmust, kényszerű józanságot…” Az indogermán magyar és a zsidó-magyar ifjúság már elvégezte ezt. Ez levette aránylag elég régen a „ragyogásokat, megbecsülte a munkát”, és a kenyérkeresés lehetőségét is meg tudta kaparintani. A munkanélküli ifjúság elproletárosodott, és kollektív együttélés jár az eszében. Földreformokra és vizsgaszigorításokra gondol. Fölemelte a szellemi túlprodukció és a szelektáció eszméjét. Kezd internacionálizálódni.

*

1931. Tulajdonképpen akkor kezdődik egy piciny mozgalom, mely 1932-ben komoly vállalkozássá növi ki magát. Suboticai, beográdi és zágrebi egyetemisták ifjúsági lapot indítanak és a jugoszláviai magyar ifjúság szellemi közösségének megteremtésén igyekeznek a legnagyobb sikereket aratni. (A lapnak eddig még az első két száma jelent meg; nem láthatni tisztán a hatást.) Ugyancsak ezzel a vállalkozással kapcsolatban a szuboticai egyetemisták korporációt létesítenek. Még nem került teljesen napfényre egy másik szép terv: egy ifjúsági irodalmi folyóirat indítása a becsei magyar ifjúság körében, és máris újabb suboticai akció bontogatja szárnyait: egy havonként jelenő magazin megindítása a júliusi holnap folyamán.

És a párhuzam tovább folyik, és belevezet és belevesz a jövőbe. „A régi kispolgári családok ifjúsága magához ragadta a vezetést, s a letört dzsentrik példaadásának varázsa megszűnt.” Ez az ifjúság a dolgozó körökből emelkedett fel. Az 1931 és 32-es válságos években megszokásból és természeténél fogva sem tudott tétlenkedni. Dr. Szabó László mondotta ez év januárjában a Pesti Napló vezércikkében: „Aki a legnehezebb időkben is dolgozott megfeszítve és kitartással, ha kellett, haszon nélkül, ha kellett, ráfizetéssel, de dolgozott, az megmenekült. Megmenekült, mert megmentette vállalatának tüdejét és pulzusát, nem hagyta, hogy megszűnjék a munka vérkeringése.” Dr. Szabó a tőkére és a munkára mondta ezeket a diagnózisokat. Mi (s talán mások is) mondhatjuk ezt az ifjúságra és a jövőre. Ez az ifjúság „a gyógyulást a saját életvonalán keresi”. Semmi nehézségre meg nem torpan. Mert felesküdött a haladásra, s tudja, hogy „minden, ami e válságos időkben vesztegel, halálra van ítélve”. Belátta – ha későn is –, hogy valami új kell. Új, mert a távol- és a közelmúlt, ha az apáié, ha az övé, csak rossz példának és alapos tanulságnak jó. Mert belátta, hogy az általános civilizáció végleg elhagyja, ha tétlenkedve nem fogózik bele valahol a haladás európai színvonalába. Elvetette végleg az előítéleteket. Az egyik legnagyobb magyar betegségből, az idegen nyelvek nem tanulásából kilábolt. „Ez természetes is” – mondja Szvatkó az ő ifjúságukra. „Egyetlen lépést sem tehettek volna előre az idegen városokban, az idegen egyetemeken, ha nem szedik össze teljes erejüket, és nem keresik mindig az ésszerűt, hogy megállhassanak azon a szűk pallón, amely még megmaradt a lábuk alatt, s ahonnan egyetlen elhibázott lépés a halálba visz.” Ez az ifjúság már nem önző célok után jár. A maga igényeit leszállította a minimumra. Nagyrészt nincs módjában, hogy közvetlen nyújtson segítséget, önmagán akar segíteni: ügyvivéssel, az eddigi iránytalanságnak irányra való beváltásával, az osztálykülönbségi vonalak kigumizásával és a szétforgácsolódott egyéni erők újra-egyesítésével.

*

A fentiekben két problémának a tisztázására tettünk ígéretet. Az első a szellemi túlprodukció, amely gondolat Németországból indult ki, a szelektációs elmélet átvevésével nálunk is befogadásra talált; a másik kérdés a futball körül lebeg. Elsőnek mégis a futballt, vagy kiterjeszkedőbben a sportot intézzük el. A sportnak ma minden haladó országban nagy a jelentősége. A sport a legmagasabb nívójában nemzetek erőpróbája. A sportprogramban a futball a legfogasabb szám, amely úgy fizikumot, mint ügyességet s úgy egyéni belefekvést, mint sporttársi önzetlenséget, csodás lélekjelenlétet és küzdeni tudást egyformán kíván. A futball nívós, fair erőösszemérése tehát ezeknek a kiváló alkalmatosságoknak és jellemeknek. Sokan támadják a futballt. S feledik, hogy ennyi előnyével szemben egy hátrányával, a durvasággal – amit a mindinkább realizálódó játékszabályok és a búrák kiképzése már lassan ki is küszöbölnek – nem lehet győzni. Ma már a sport elleni harcok komolytalanokká váltak annak mindent ágában. A sport terén szabad akarat van. Az ellenzéknek talán felrémlik a római cirkuszok fogadott gladiátortábora, bajvívó serege az ő élethalál-mérkőzéseivel. Talán azt képzeli, aki bokszmeccsre vállalkozik, azt nem meglévő fizikuma inspirálja egy kis vaspróbára hanem valaki azt neki életfeltétel mellett parancsolja? A professzionizmus gondolata tényleg az ellenzék mellett fog. Ám mégis nem kell feledni, hogy először volt a sport, és aztán jött a professzionizmus. Először győzelem, s csak aztán a cserkoszorú, amelyet ma is csupán pénzre váltott be a professzionizmus. Először is a sport a legrégibb időknek több ezer éven által való folytatódása, másodszor éppen Jugoszláviában nem kellene elítélni. A jugoszláviai magyar ifjúság életkérdésében talán sokan nem is tudják, milyen fontos szerepet visz a futball. (Mert itt főleg a futballt kultiválja az ifjúság.) S főleg azok nem tudják, akik a futballt és a futballozó ifjúságot a szobából nézik. S nem tapasztalhatják, hogy a futballpályákon tulajdonképpen milyen kasztú ifjúság is gyűl össze. S feledik, hogy Jugoszláviában alig van egyéb szervezet, ahova a magyar ifjúság csúszás és kikeresztelkedés nélkül beléphet, mint éppen a futballklubok. Sőt ilyen szervezeteket nemzetiségre való tekintet nélkül is lehet alakítani. Itt, e szervezetekben törlődnek el teljesen az osztály-különbségek határvonalai. Itt érintkezik egymással az ifjúság minden elképzelhető rétege, felekezetre, nyelvre és nemzetiségre való tekintet nélkül. Azt a szeretetet, amely közöttünk elszakíthatatlanul fennáll, csak az tudhatja, érezheti, aki közöttük van.

A szelektáció Németországból való. Az idén nálunk is üzembe helyezték. Elve a következő: ha sok a tanult ember, az utánpótlásban szelektációra van szükség. Ha a szabad pályákon az ország népe nyomorog, meg kell nehezíteni az odavezető utat, a középiskolákat és az egyetemeket. Meg kell akadályozni, hogy kisebb kvalifikációval rendelkezők is megkapják a megélhetési sorsjegyet. Csak a legrászolgáltabbak s az ezektől lefelé következők indulhassanak intellektuális pályákon. Hogy ennek a rostálásnak milyen hátrányai vannak, azt mindenki el tudja képzelni. Ugyanis ezzel akarják a munkanélküliséget megszüntetni az intellektuális pályákon. Ugyanakkor nem gondolják, hogy a munkanélküliséget a gazdasági válság okozta, amely mégiscsak. Rövidebb életű lehet, mint egy emberöltő, azaz a szellemi túlprodukció.