Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Schmidt Henrik dr. szegedi egyetemi tanár, szül. Novi Vrbason 1877-ben. Egyetemi tanulmányait mint az Eötvös Kollegium tagja elvégezvén, először Pozsonyba került középiskolai tanárnak, majd Tisza István gróf hívta meg nevelőnek Debrecenben a gimnázium VII. osztályába járó fia mellé. Tanítványa mellett a család kívánságára megmaradt annak egyetemi tanulmányai befejezéséig, miközben együtt hallgatta vele a lipcsei, berlini és heidelbergi egyetem előadásait, s bejárta Dániától Svájcig Nyugat-Európát. Tisza István tragikus halála után megírta reá vonatkozó emlékeit „Tisza István boldog évei” c. (a Studium kiadása, Budapest), mely nagy feltűnést keltett könyvecskének tartalmát Tisza Istvánné is helyeselte és igaznak elfogadta.

Első tudományos munkája egyébként, amely a Novi Vrbas-i német nyelvjárás hangtanát és eredetét tárgyalja, még egyetemi hallgató korában jelent meg. Majd irodalomtörténeti, főképp Goethe-kutatásokkal foglalkozott, aztán nyelvtörténeti, később néprajzi problémákra tért át, metodikai szempontból mindenütt úttörő munkát végezve. Számos elbeszélése is jelent meg, magyar és német nyelven.

A Ferenc–József–Tudományegyetemnek az 1932–33. tanévben rektora és négy ízben bölcsészkari dékánja volt. A Magyar Tudományos Akadémia, valamint számos németországi tudományos társaság tagjává választotta.

– – –

Ha évtizedeken át ez a közvetlen környezetünk: falak, háztetők, kémények, poros utca, aszfalt, ha folyton azt látjuk, hogy fölöttünk és alattunk össze van drótozva a világ, mert hiszen távirat, telefon, utcai és házi villanyvilágítás, rádió stb. mind dróton, antennán, kábelen keresztül veszi útját, végül is valamilyen sajátságos lelki betegségbe esünk. Úgy érezzük magunkat, mint a várfogságra ítélt rab, ki becsületszóra szabadon járhat-kelhet ugyan, de a vár sziklafalait el nem hagyhatja. Mindinkább hasonlítunk a ketrecébe zárt cirkuszi vadhoz, melynek a fogságban elfakult szeméből szüntelenül szivárog a könny, amely marakodó, mogorva hangulatában párjára, testvéreire, sorstársaira is szüntelenül rámorog, amely kedvetlenségében nem ismer semmiféle életörömöt, még a szeretkezésről is lemond, s az odadobott ételt is dühös haraggal marcangolja.

Ó város, város! Te lélekölő átok, te sivár, zord börtön, te kripta, melybe elevenen vagyunk eltemetve, s melynek súlyos lakatokkal lezárt vasajtait hiába zörgetjük! Még a lelkünk is alig mer a magasba szállni, mert attól fél, hogy beleakad valamilyen himbálódzó vagy kifeszített drótba, s akkor szárnyszegetten hull alá, nagyot pattanva a kemény utcaburkolaton!

És vajon milyen lehet a városban felnőtt, serdülő gyermek lelkivilága? Megkíséreltem egyszer, hogy erről valamiféle képet kapjak, és azzal kezdtem, hogy megkérdeztem egy tizenhat éves városi leánykát, mondja meg őszintén és becsületesen, miféle madárról tud valamit? [498]

Mi volt a válasz? Mondanom sem kell, hogy az minden várakozáson alul maradt! Naiv őszinteséggel bevallotta a kérdezett, hogy ő csak egyetlen madarat ismer, ez pedig a veréb. Megborzadtam! Az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. Mindig hallunk a miliő-elméletről. A körülöttünk levő világ többé-kevésbé magához hasonlóvá alakít bennünket. Azért hát ilyenek a városiak! Egyszerre, mintha messze távlat nyílt volna meg előttem, megértettem minden nagyvárosi ember gondolkozásmódját. Ott fürdik az utca porában mindegyiknek a lelke, hangos, nyugtalan, telhetetlen, önző valamennyi, mindegyikben van valami a veréb gyorsaságából, ügyességéből, de a szemtelenségéből is! Röviden összefoglalva: minden városi ember egy-egy veréblélek.

El tőlük! És vissza az ősi röghöz, a természet ölébe, az ember nem látta magányba, fű, növény, virág, játszadozó, apró állatok, röpködő, apró madárkák minden gonoszságtól, rosszaságtól ment társaságába! Tiszta, szemérmes, puritán, természetes életbe! Hátha valami leválik rólunk abból a nehéz salakból, abból a fojtó koromból, abból a tajtékzó, piszkos habból, amely a kultúra szent nevében reánk rakódott. És ha le vagyunk láncolva, ha a valóságban nem szabadulhatunk, úgy legalább a képzelet szárnyán el, messzire, távoli, régi időkbe!

* * *

A Bácskának alig két-három városa, annak is csak belső része olyan, hogy ott kőház kőház mellett emelkedik, a nap sugarai elől elzárt, sötét, penészes udvarok, egészségtelen zugok, szemrontó, levegőtlen műhelyek és boltok tartják fogva a megélhetéséért küszködő embert, amit másrészt a régi kultúrájú Nyugaton oly sokszor szívszorongva lehet látni. Falun, nagyközségben, kisvárosban nő fel a mi gyermekseregünk, játszóudvar, kert, rét mindenütt akad. Minden ház eresze alatt, pajtájában vagy istállójában ott van a fecskefészek sora, védi őket a hátborzongató babona, mert jaj a bűnös kéznek, amely azokat le merné ütni! Véres lesz a tehén teje, ha bántod a fecskét. Ezt minden gyerek tudja. Ezért aztán világért nem zavarná meg őket, sem mikor fészküket tapasztják, sem mikor fanatikus szívóssággal ülnek a tojásokon, s legkevésbé, mikor bámulatra méltó gyorsasággal hozzák az ételt az éktelenül csipogó, nagy szájú, telhetetlen pólyásoknak. Órák hosszat lehet ezt elnézni, ellenőrizni, hogy igazságosan osztogatnak-e az öregek, vagy mindig csak a legtolakodóbbat részesítik előnyben, ahogy ezt a sors, igen helytelenül, az életben is teszi. De avval a gyámoltalan, álmos, degenerált nyavalyással, amelyik mindig hátul kucorog, s amelyiknek még annyi esze sincs, hogy kellő időben kitátsa a száját, még az anyja sem törődik; s a vége az, hogy egy szép napon kilökik a fészekből. Ott zúzódik agyon a nyálkás, élhetetlen nyomorult a kemény téglán. Még a macskának sem kell az ilyen szánalmas préda, hisz nincs annak csontja, amely ropogna. Így veti meg Goethe Faustja szerint az ördög is azt az él[499]hetetlen, gyáva boszorkányt, amelyik csak szeretne bűnt elkövetni, de nincs hozzá se ereje, se bátorsága. Az ilyen a gonoszok nagy ünnepén, Walpurgis éjjelén is csak megbotlik egy kissé, beleesik a sziklahasadékba, s ott fetreng és vergődik aztán, mert az ilyen felé nem nyújtja segítő kezét se angyal, se ember, se ördög. Nem kell az ilyen senkinek az ég világán.

Íme, mily egyforma életbölcsesség a legalacsonyabb és a legmagasabb fokon, a falusi gyerek primitív szemlélődésében és a legragyogóbb lángelme tündöklő reflektorában: lehetsz te rossz, tudatlan, buta, azért megélhetsz esetleg a jég hátán is. De ha élhetetlen, gyámoltalan, gyáva és tehetetlen vagy, akkor pusztulás az osztályrészed.

De csakhamar elugrik a gyerek a fecskecsalád bűvköréből. Ott az udvar, a kert, közel a falu határa, ott a csatorna, a nádas, a kis erdő. Ott szökdécsel a bokrok közt a gyors röptű cinege, szárnyát se mozgatja, és mégis úgy tűnik tova, mintha kifeszített zsinóron rántanák a magasba. Ott mutogatja szép nyakát a vörösbegy, ott tanyázik a sárga, szürke, pirosas, tarka madárkák százféle sokasága. És ha jól vigyázol, megleshetsz egy igénytelen kinézésű, egyszerű, vékonydongájú madárkát is, ez pedig a fülemile. Ez a kis hamupipőke, ez a kis szánalom, amelynek olyan a ruhája, mintha ő koldus volna a sok úri finom, szépséges erdőlakó közt, ez az, amelyről annyit beszélnek a poéták, amelyről úgy ábrándoznak a holdkóros szerelmesek? De várj csak, mindjárt csucsorítja a száját, és aztán, mint az imádkozó remete, ég felé tekintve, szent buzgalommal csattogtatja az ő csodás szerenádját. Ezt nem fogod utánozni, mint ahogy azt a sárgarigóval megteheted. Ennek a furcsa és határozott l hangjait és magánhangzó-kapcsolatait, melyekben dominál az í, de amelyek mindig au-val végződnek, addig próbálgathatod, amíg valahogy megtanulod őket, s aztán odaállhatsz a kerítés mellé, és becsaphatod a szegény jámbort, mert az felel ám neked, ha nyelvkicsavaró ügyességed a művészet bizonyos fokát elérte.

Az az ügyes fiú, aki a sárgarigót, a leveli békát, a nádi verebet úgy tudja hívni, hogy az feleljen neki. A saját nyelvén kell mindenkihez szólnod, ha azt akarod, hogy az is szóba álljon veled. Legravaszabb az én emlékeim szerint a nádiveréb. Ott állsz a nádas szélén, ott van tőled egy-két méternyire, szinte a füledbe sivítja, hogy kere-kere-kí-kí-ki, ami évtizedek múlva is a füledben fog csengeni, mégis órák hosszat kell lesned, amíg egyet megpillanthatsz, olyan ügyesen bújik el és röpül tova a nád mögött, ahová szemed nem ér.

De van néma madár is. Sőt, nekem úgy tűnt fel mindig, hogy az igazán hasznos madárnak a hangját alig hallja az ember. Ott van a titokzatos életű barázdabillegető. Nem tudja az ember, hol fészkel, hol tanyázik, rendszerint hol tartózkodik. De ha a szántó-vető ember befog az ekéjébe, és néhány barázdát meghúz, ott terem a szorgalmas, kis, szürke madár. Nem kapott előzetesen értesítést, hogy: holnap szántunk, reád is szükségünk lesz! De azért ott vár, készenlétben van, pontosan megjelenik, fáradhatatlanul illegeti [500] farklegyezőjét a szántó ember mögött ugrálva, halálos veszedelmet hozván a frissen szántott föld sok fölösleges férgére.

Az iskolás gyerek legnagyobb, legmélyebb és legelhatározóbb élményeire azonban akkor tesz szert, mikor a tanév végével kiviszik a szállásra, a szülőkhöz vagy a nagyszülőkhöz. A „szállás”, az egy egész különleges fogalom. Ezt nem is tudja megérteni más, csak a bácskai ember. A nagy alföldön azt mondják, hogy „tanya”, „tanyavilág”, „tanyai élet”. Csakhogy a tanya valami egész más, mint a szállás. A tanyai ember télen-nyáron ott kinn lakik, gyermeke odajár a tanyai iskolába. A „szállás” valami előkelőbb, magasabbrendű dolog, a jobb módnak a jele. A nyári és őszi munka elvégzése után a gazda bemegy a faluba, télen át odakint csak a béres és családja marad, hogy őrizze a házat, górét, szérűt, és gondozza a jószág kint maradásra kiszemelt részét. Ha járható a kocsiút, vagy ha szánba lehet fogni, a gazda vagy ennek fia sűrűn megteszi az olykor meglehetős nagy utat, hogy az ellenőrzésre szoruló és tolvajlásra hajló szállási cselédet kordában tartsa. De nyáron nincs a földkerekségnek az a fejedelmi pompával ékes klimatikus gyógyhelye vagy tengeri fürdője, norvég fjordja vagy soktavú finn tájéka, ahol a serdülő gyerek jobban érezhetné magát, mint a szálláson. Ott nincs mogorva tanító vagy notesszel felfegyverzett, bősz tanár. Ott nincs rosszakaró, nincs ellenség, nem kell készülni a holnapi leckéből, nem kell drukkolni, nem kell nyugtalan álomban nehéz mértani rajzzal kínlódni. Ott mindenki vidám, mindenki tréfára kész, mindenki becézi a gyereket. Ha kimegy a rétre, minden virág rámosolyog, s a réti virágoknak ez a mosolya kíséri aztán egész élete útján. Szeretet sugárzik feléje minden szemből, megértés minden szívből. De barát ott nemcsak öreg és ifjú, hanem minden háziállat, nagy- és aprójószág, csikó, borjú, bárány. A legmegértőbb és legmegbízhatóbb pedig a hatalmas komondor.

Az öreg kakas odaáll a konyhaajtó elé, és nagyot kukorékol. Ez azt jelenti, hogy vendég jön. Annyi baj legyen! Gondot ez nem okoz, nincs hiány semmiben. Már néznek is kifelé az akácsoros beforduló útra. De a jóslat nem vált be, ma éppen nem jön senki. Ez se baj, munka úgyis van elég.

Rangban az utolsó személy az egész szálláson a kisbéres. Ez az elemi iskola két vagy három osztályát már elvégezte, s ezzel mindennemű tanulmányait örökre be is fejezte. Az apja és a nővére részes aratók, anyja otthon van, beteges, de azért csak mos rájuk. Nyáron a teheneket őrzi a tarlón. De kicsapják ezekhez a malacokat is, néha még néhány juh is jön hozzájuk: valóban heterogén elemekből áll a reá bízott jószág. Az egyik erre sandít a csalamádé felé, a másik a még álló zabba téved, hullanak a szemek, nagy a kár, meg ne lássa valaki. Tudom én ezt, s mi természetesebb, hogy kimegyek segíteni. Kettőnek már aztán könnyebb a feladata, marad idő egy kis játékra is. Néha nem is kell éppen mindjárt az állatok után szaladni, egy hatalmas kiáltás, vagy egy magától értetődő, csúnyául hangzó, de nem oly csúnyául gondolt káromkodás is visszatartja őket a tilostól. [501]

Valami hosszú kősánc húzódik a földeken át. Néhol eltűnik, ott már sikerült átszántani rajta, és azt földdel leborítani. Sok helyütt azonban még egy méternyire is kiemelkedik a földből. Nagyszerűen lehet itt föl- és leugrálni, amíg csak meg nem unja az ember. A kövek nehezen mállanak, de azért csak szétütünk jó egynéhányat. Amott bandukol sunyi módon egy kóbor kutya. Bizonyosan nyulászni volt a határban. Teleszedjük mindkét markunkat ködarabokkal, odahúzódunk a kukorica sarkába, s mikor a lompos odaér, hatalmas kőzáporral borítjuk el. A találatok egész sora éri, különösen sikerült egy telitalálatom a hátsó combjára. Bűnös voltának tudatában minden nagyobb vonyítás nélkül iszkol elfelé, olykor megállva és támadóira konok szemtelenséggel hátranézve. Ilyenkor csak lehajol az ember, ez elég ahhoz, hogy gyorsított galoppban továbbiramodjék.

Évek múlva tanítja a tanár a római történelemmel kapcsolatban a római sánc keletkezését és rendeltetését. Mennyi barbár rabszolga szörnyű keserves munkája fekszik abban! Azt magyarázza, hogy ezt oly kitűnő anyagból és oly tökéletes munkával építették meg, hogy kövei manapság is még állják az időt, sőt lehetetlen azokat szétdarabolni. A gyerek lehúzódik az előtte ülő osztálytárs háta mögé, és jóleső érzéssel gondol vissza arra, hogy a darabok kellő mennyiségével felfegyverezve milyen szerencsésen célozta meg azt a kóbor állatot, amely még utólag is megtisztelve érezheti magát, hogy évezredes kultúra töredékeivel jutott érintkezésbe. A tanár persze a római sáncot sohase látta, csak könyvből beszél az ártatlan.

Szellemi téren Filip, a kisbéres meglehetős szűk keretek közt mozog. Érdeklődési köre nem sokkal nagyobb, mint a reábízott állatoké. Egy téren azonban bizonyos jártassága van, ez pedig az erotika mezeje. Ezért nemcsak megadja kisebb segítőtársának a még hiányzó nemi felvilágosításokat, hanem sok mindenféle történetet is tud lányokról, legényekről s azok viselt dolgairól. S noha azt a nemesebb gondolkozáshoz szoktatott gyereket nem tudja elrontani, mert az tartózkodó, szemérmes és puritán marad élete végéig, ennek a szeme mégis kinyílt, s tudat alatti,forró vágyak dolgoznak koraérett, túlkomoly, önsanyargató lelkében.

Vége a nyárnak. Be kell menni az iskolába. Az első hetekben még sok a szabadidő. A kert kőkerítése olyan széles, hogy azon egész kényelmesen lehet járkálni. Szemben,a kapuban játszadozik egy tündéri szépségű kisleány. Színes, lenge ruhácskáját simogatja a szellő. Barna haja ragyog a napfényben, ártatlan, bájos arcocskája csupa mosolygó vidámság. A mereven néző fiú szíve mélyén anélkül, hogy önmagának is be merné vallani, ilyenféle érzés ébred: ó, a ezt a gyönge kisleányt egyszer karjaidba foghatnád, mint egy pólyást öledben ringathatnád, soha többé el nem eresztenéd, mindig átölelve tartanád.