Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

– Te kedves öregasszony, aranyos anyám, itt felejtett jóság, Ágnes néném – formáztam szívemben a szavakat, és csordultig teltem szeretettel, áradó jó érzéssel. De buggyanó meleg indulataim marcangoló szégyenkezésemet nem tudták elsöpörni. A bűn tudata ült meg, és eltévelyedéssel, közönnyel és ridegséggel vádolt. Nem is volt semmi mentségem. Egyetlen élő rokonomat, édesapám nénjét öt esztendeje nem látogattam meg, s nem láttam. Csak hébe-hóba írtam fásult kedvvel, lélek nélküli sorokat, azokat is többszöri nógatásra. Pedig szívének melegével szüntelenül körülöttem lebegett. De ha elvakultságomban lelkének sugárzását nem fogtam fel, érzéseinek matériákban jelentkező jóságát ugyancsak tapasztaltam. Elemózsiás csomagjai csakúgy, mint diákkoromban, pontosan érkeztek. Karácsonyra kalács, olyan, aminek vékony csík tésztája alig volt látható a sok finom diós és mákos tölteléktől; illatos füstölt kolbász és majoránnás rizses hurka, amit különösen reggeli teához javallnak, ibrikben lépesméz, amit Ágnes néni méhei erdei virágokból söpörtek össze. Bicskával faragott fakanál volt hozzákötve. Csillag és félhold formájú sütemények, és se szeri, se száma az egyéb jóknak külön-külön bepólyázva, nehogy a gyengébbeket az erősebb illatúak megrontsák. Húsvétra foszlós kalács szentelt barkával, nevem napjára töpörtyűs pogácsa, házi készítésű boróka-pálinka volt csomagjainak különlegessége.

Megható szeretetét és figyelmét nem háláltam meg, és ha arra gondolok, hogy a két keze fáradságával készült finom ételeket az utóbbi esztendőkben inasomnak adtam, vigasztalan vagyok. Persze, felvitte Isten a dolgom. Nyomorúságos esztendők után a fővárosi élet kitárta karját, s én meggondolás nélkül vetettem magam bele. Hivatalomban gyorsan haladtam. A társaságokban szívesen láttak, és hamarosan megjelent a lány, az asszony, a szerelem. Éjszakáim nagyobbik felét bozontos fejű nagyratörőkkel, újítókkal, költőkkel töltöttem, színes jövőt építgetve. Álom, ábránd, mámor és tivornya keveredett bennem. Rohantam, sürgölődtem, forgolódtam a nap eseményeinek és magamnak nagy fontosságot tulajdonítva. Ágnes néném akkoriban, bizony, messze esett tőlem. De amikor halottaim intelme megszólalt bennem, pillanatra magamhoz tértem, és lelkiismeretem megkezdte jóvátevő munkáját. Ágnes néni nyugodt, szikár alakja tűnt elő a távolból, és úgy megrohant a búbánat, hogy néhány nap múltával hozzá indultam, messzi falujába, Kényesre.

Közel egész napot utaztam, messzi volt még akkoriban a határ. A mentségek ezer fajtáját, a bocsánatkérés sok változatát eszeltem ki, amíg vonatom a hegyek között lassan kanyargott. El[492]fogadhatót egyet se találtam, végül is minden reményemet végtelen jóságába s a viszontlátás örömébe vetettem.

Ágnes néni egész életét tágas családi házunkban töltötte. Ide s tova harminc esztendeje, hogy onnan nem mozdult ki, hacsak a szomszédos kastélyokban tett látogatásait nem számítjuk. Hosszú évtizedek óta özvegyen, egyedül élt, s néhány öreg cselédje segítségével gazdálkodott. Nyugalom és béke lengett körülötte, mintha az öröm is, bánat is kerülte volna. Kastélyunk – mert ott minden nagyobb kőházat így hívtak – a falutól néhány száz lépésnyire feküdt. Nem messze tőlünk fenyőerdő feketéllett, és szerteszórva, nagy rendetlenségben, elhanyagolt, repkénnyel befutott kúriák dacoltak az idővel. Kis falunkat és a szétszórt kastélyokat minden oldalról hegyek vették körül, csak délen szakadt meg a hegylánc, ahol piros téglás házikó őrködött a naponként egyszer jövő-menő vonatokra.

Vonatunkon alig volt utas, a kísérő mégis teli torokkal, lelkendezve kiáltotta: „Kényes, egy perc… Kényes, egy perc…” A kocsimból megpillantottam Ágnes néném magas, vállas alakját, és megesett a szívem, mert mióta nem láttam, tartása megtört, haja gyérült, őszbe csavarodott. Szinte dobáltam poggyászomat, és siettem feléje. Tolakodó könnyeim csordulását erővel akadályoztam meg, de alig öleltem át, nyugodt, halk hangon mondotta:

– Fiam, a vonat nem vár, nekem utaznom kell. Ne haragudj, reggel itthon leszek, mindent megmagyarázok.

Mindenre elkészültem, csak távozására nem. Ámulatomból fel sem ocsúdtam, és Ágnes néném már fellépett a lépcsőre, a vonat megindult. Feldúlt érzésekkel néztem a hegyek között tovatűnő szerelvényt. Tanácstalanul állottam ott, végül is megismertem az öreg Félixet, aki a kocsiba fogott lovakkal foglalatoskodott.

– Mi baj van, öregem, miért utazott el Ágnes néném?

Félix nyolcvan felé járhatott, nedves, kék szemével hunyorgatott, értelmetlenül dörmögött, valami viharról beszélt, majd fogatlan szájából artikulálatlan hangok törtek elő. Mindössze annyit értettem, hogy vihar lesz. Az öreg ostorával jó néhányszor az ég északi pereme felé bökött, de hű cselédünktől többet nem tudhattam meg.

Kocsira ültünk. Nekivágtunk a falunak, s én azzal vigasztalódtam, hogy Xéniától, aki a háznál szakácsnői tisztet tölt be, majdcsak megtudok valamit.

A levegő – mint vihar előtt szokott – nyomasztóan fülledt volt. Szellő nem lebbent, s egyetlen fűszál, falevél se rezzent. A lovak nyugtalanul ügettek. A falu készülődött a viharra. Gondosan behajtották az ablakok fatábláit, és gyatra kis szénakazlaikat kötözgették. Az állatokat istállókba terelték, és zsíros hajú, öreg parasztok az eget kémlelték. A mennybolton még csak felhőfoszlányt sem láttam. Ekkora készülődés a viharra félelmesen hatott volna rám, ha az égi háború szépségeiért nem rajongnék. Nem tagadom, va[493]lami mégis nyugtalanított, és alig vártam, hogy Xéniát kikérdezhessem.

Végre nagy kopogással behajtottunk a korhadó fahídon udvarunkra. Xénia a tornác lépcsőjén állt, izgatottan csavargatta kötényét ujjai köré, és vékony hangján köszönt. Kérdést kérdésre halmoztam, de Xénia csak zavartan nézett rám. Eleinte azt hittem, hogy érdeklődéseim elől tér ki. Később szomorúan győződtem meg, hogy tökéletesen megsüketült. Minden kísérletem, hogy Ágnes nénémről megtudjak valamit, meddő maradt. Ceruza és papír segítségével sem értem el semmit. Nehezen, de beletörődtem sorsomba. Lassan alkonyodni kezdett, s a nyugati égen lilába boruló vércsíkok jelentek meg.

Végigjártam a homályos, ódon szobákat, s a tágas ebédlőben telepedtem le. Kitártam minden ablakát. A nap fényének visszaverődése bágyadt sárgával vonta be a barna patinás falakat. Az öreg zongora felett nagyapám arcának mása függött. A sok sötét színtől csak néhány vonala látszott, azt is berovátkolta a sok repedés. Alatta nagyanyám fotográfiája barnállott, és körülötte a rokonoké, kiket sohase ismertem. Az elmúlás szomorú hangulata ült meg, és a szégyenkezés, hogy róluk mit sem tudok. Mennyi élet, mennyi történés, és mindnyájukból bennem is valami… Azután felhúztam a zenélőórát, melynek tetején József császár állt hajadonfővel, rendületlen nyugalommal s pálcával a kezében. A szerkezetből múltat idéző, bájoló, lágy menüettek ütemei csendültek ki.

Xénia nagy robajjal jött be, két hatalmas petróleumlámpát gyújtott meg, asztalt terített, s közbe-közbe nagy félénken simogatta vállamat. Az öreg cseléd kitett magáért, s fatányéron mindenféle nyárson sült húst tálalt. Pókhálós üvegben, amin nem volt jelzés, sűrű, piros bort tett az asztalra. Elmélyedésre hajló hangulatomat a régi bor lassanként másfelé terelte. Jólesett már idéznem a múltat s házunkban töltött gyerekéveimet. Régi képek, itt élt emberek emléke szállott meg, és azok a furcsa, röpke mozdulatok, jelentéktelen arcjátékok, amiket csak én láttam, amik csak bennem rögződtek meg, most értelmet nyertek. Idézés nélkül, mint még soha, úgy suhant elém a múlt.

A hosszú út fáradalma, az ital enyhe mámora lassan elbágyasztott. Felcammogtam a hálószobába, ahol levendulától illatos ágyam a sok fehértől a szürkületben szinte világított. Kihajoltam az ablakon, de már csak a hegyek, az erdő és egy kastély elmosódó körvonalait láthattam. A szomszédos villa ablakából gyér fény szűrődött ki. Az életnek ezenkívül semmi jele. Miközben lefekvésre készülődtem, megérkeztek a vihar előfutárai, a sejtelmesen futkározó, nyugtalan szellők.

Lefeküdtem, és hamar elaludtam.

Nem tudom, mennyi idő múlhatott el, erős égi dörgésre ébredtem. Szobámban hűvös szél kergetődzött, az ablakokat mégsem csuktam be. Nyitott szemmel bámultam a sötétségbe, és úgy hallottam, mintha a szél orgona hangjait söpörné be. Felültem s fi[494]gyeltem. Tévedtem volna? Csak képzeletem játéka volt? De újra orgonasípok hangjait hallottam. A fülem cseng talán, vagy az óbor muzsikál? Feszülten figyeltem. Újabb erős fuvallat, új hangokat hozott és meggyőzött, hogy a közelben muzsikálnak. Lágy, zokogó hangok sírtak fel.

Kitekingettem az ablakon. Sehol semmi fény. Koromsötétség takart mindent. A szomszédos villának egyetlen vonalát se láttam.

Most erős szél süvített végig, és mintegy adott jelre az orgonából is erősebb hangok törtek elő. Elbűvölve figyeltem, és meg kellett állapítanom, hogy a muzsikus mestere hangszerének.

Megeredt az eső, szél rázta, recsegtette a fákat, és a fokozódó viharral együtt búgott az orgona. Mintha varázslat játszana velem. Dermedten meresztettem szemeim a hangok felé, és az erőlködéstől szememben bíbor karikák képződtek. Csak a szomszédos villában játszhatnak, közelünkben nincs épület, ahol olyan szerkezet elférne, aminek ekkora hangja van.

Végtelen kíváncsiság fogott el. Kis ideig töprengtem, és a muzsikáló felkeresésére indultam. Előkerítettem köpenyemet, és a lépcsőkön lebotorkáltam. Nagy nehezen kijutottam udvarunkból, s az ismert úton tapogatózva a szomszéd villa felé lépkedtem. A vihar teljes erővel tört ki. Zuhogott az eső, és a szél olyan erővel vágta a víztömeget hozzám, hogy pillanatokig haboztam, ne forduljak-e vissza. De az orgona hangja versenyt zúgott a viharral, és félelmemet kíváncsiságom legyőzte. A hangok irányában a villa felé tartottam. A vihar rettenetes volt. Orkánná dagadt, fákat döntött, és azok síró, jajgató ropogással engedelmeskedtek neki. Az orgona sípjai velük tartottak, bírták az ütemet. A szél tobzódott, sikongott, és az orgona hangjaival egybeolvadt. Mintha ezer rabszolga tele tüdővel fanfárokat fújna, zengett, dübörgött minden körülöttem. Azután hirtelen változott a motívum. Úgy éreztem, kettéhasad a föld, ördögfiókák és sakálok süvítenek, fúriák ordítoznak a világ végét jelezve, rémült, sikolyos kacajjal. És az orgona őrületes erővel tartotta az iramot. Bömbölt az égiháború, mintha minden rosszat most szabadítana ki a föld méhéből. Az orgona a földindulással, rémületes dübörgéssel együtt tobzódott. Borzalmas zenekar! Isten kísértése! Izgalmam a villa előtt annyira fokozódott, hogy a vihar hangjait már nem tudtam megkülönböztetni az orgonáétól. Az ég csattogott, a szél üvöltött, a hegyek rekedten ordítoztak, a fák átkozódva jajgattak. A kerítés vasrácsába kapaszkodtam, és borzongva meresztettem szemeim a sötétségben a hangok felé. Hatalmas villám ezerfullánkos nyilai cikáztak a légen át, és megvilágították a tájat. Amire kíváncsi voltam, azt megláttam. Az épület nagy szobájának egész falát orgona sípjai borították. Előtte ősz hajú, magas termetű, feketébe öltözött férfi ült ünnepi díszben, és kézzel-lábbal dolgozott. A szoba üres, és minden ablaka kitárva. Egy pillantásig láthattam, és minden ismét koromsötétté vált. Nem hittem. Látomásomat felzaklatott képzeletemnek, idegeim játékának tartottam. De az orgona mennydör[495]gést kísérő hangjai nem engedtek kételkedni. – Tébolyult muzsikus lehet – gondoltam –, józan ember erre képtelen. – De a fenséges hangok úgy simultak a viharhoz, mintha azzal együtt hangszerelték volna. A vihar tombolt. Az égzengés és a sípok hangjai borzalmas harmóniába olvadtak össze. Az orgona mestere, mint a vihar ura dirigálta a hangversenyt. Idegeim kimerültek, és végül nem tudtam, hogy az orgona játéka követi a vihart, vagy a természet tombolása kíséri az orgonát. Sűrűn villámlott, és meggyőződtem, hogy látásom igaz volt. Rémséges varázs, határtalan gyönyör kerített hatalmába, nem kerestem már magyarázatot. Erőm fogytán volt, fáradtan kapaszkodtam a vasrácsba. A nagy zenekar feldúlta lelkemet, megbénította agyamat, szétzúzta idegeimet, és én bőrig ázva, remegve állottam ott.

Éreztem, hogy összeesem, de a vihar lassan csillapodni kezdett, és az orgonista lágyabb hangokat fogott. Az enyhülő melódiák kissé megnyugtattak, és utolsó erőmet összeszedve megindultam. A vihar egyre alább hagyott. Az orgona a béke angyalainak hangjait, a magas szférák bűvös zenéjét bocsátotta útra. Gyönyörűséges akkordok lengtek a légben, s mintha itt-ott pufók arcú angyalok dugták volna ki fejeiket a lassan tisztuló mennyboltról, a kavargó felhők mögül. Égi boldogság borult a tájra. Félénk csillagok bukkantak elő, és szégyenlősen hunyorgattak a szürkületben.

Az orgona hangjai Isten dicsőségét hirdették.

Egész testemben remegtem, tovább nem bírtam sem a rémségeket, sem a gyönyört. Tagjaim borzongtak, és átázva, fázva az égi hangok mellett angyalok karától kísérve mentem hazafelé.

*

Lefeküdtem. Testem tüzelt, agyamban forrón lüktetett a vér. De nagy testi fáradtságom mindennél erősebb volt. Elaludtam. Dél felé ébredtem. Ágyam előtt Ágnes néném ült szomorú és jóságos tekintetét rám függesztette.

– Ágnes néném, aranyos anyám, az Istenre kérem, beszéljen! Ki orgonázik odaát? Ki az az ember? Miért utazott el tegnap? Mit jelent mindez? Beszéljen… beszéljen…

Soha nem látott zavar, félénkség ült Ágnes néném arcán. Sajnálkozással néztem vívódását, mert minden jósága mellett határozottnak, szilárd akaratúnak, parancsolni tudónak ismertem. De ellágyulása utat nyitott szívéhez. Kezét két tenyerembe fektettem, csókoltam, cirógattam.

– Beszéljen, Ágnes néném! – kérleltem.

Zárkózottsága lassan engedett és fénylő szemei megértést kértek.

– Istenem – sóhajtott –, fiatal vagy, meg sem érted. Vagy talán majd azt hiszed, hogy régi regények alakjai élnek bennem. De legyen meg az akaratod! Lisznyai Bélának hívják, ő or[496]gonázott az éjjel. Híres zeneköltő és muzsikus. Megyei ember volt az apja. Gyerekkoromat együtt töltöttem Bélával. Mindig vonzódtunk egymáshoz, és serdülő lánykoromban titkon eljegyzett. Szüleim mit sem sejtettek. Mikor boldogult Sándor bátyád el akart venni, bevallottam anyámnak, hogy én Lisznyai menyasszonya vagyok. Ő akkor Pesten a zeneakadémia növendéke volt. Anyám nem szívesen látta, hogy a velem egykorú Bélával házasságra lépjek, de jóságos volt, és megértett. Elmondta apámnak, s ettől a pillanattól kezdve családi békénk felborult. Anyám mellettünk, apám ellenünk volt. Anyám sírt, egyre csak sírt, apám hajthatatlan volt, és Sándor bátyád minden idejét nálunk töltötte. Tornyosultak a bajaink, én megtörtem, és Sándor bátyádnak lettem a felesége. Annyit engedtek meg, hogy néhány sort írhattam Lisznyainak. Ő röviden válaszolt: „Élj boldogan, én az orgonámé leszek.”

– Hatesztendei házasság után Sándor bátyád meghalt, én magamra maradtam. Lisznyai hazaköltözött, és nem mozdult ki házából. Talán nem is látott még engem. Öreg szolgájával él, és annak is megtiltotta, hogy házát elhagyja.

– De mikor vihar van készülőben, kitárja ablakait, megszólaltatja orgonáját, üzen, vádol, büntet, és elrontott életek tragédiáját küldi a viharral. Borzalmas muzsika, sokat szenvedtem, már nem bírom hallgatni. És hiába csukom be ablakom, fúrom fejemet a párnába, hiába menekülök a pince zugába, a hang mindenütt megtalál, sír, zokog, átkozódik, fojtogat, keresztre feszít.

– Ágnes néném, miért kínlódik ennyit? Miért nem jött rég fel hozzám. Nyugodtan éltünk volna, és a város ezernyi érdekessége ezt a negyven esztendős, hihetetlen történetet elfelejtette volna. De még mindig nem késő. Adja el kastélyát, földjét, tegyen mindent pénzzé. Budán egy kis házat veszünk, és többé semmire sem lesz gondja. Segítségére leszek, néhány hét alatt mindent elintézünk. Elmegyünk innen, és nem fog többé szenvedni.

Merengő tekintettel hosszan nézett szemeimbe. Mélyről sóhajtott, és szólt: