Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

A vezér és a vezéri hatalom a kor nagy kérdőjele. A vezér az individuum, a vezéri hatalom az individuális erőnek és az individuális hatalomnak, kezdeményezésnek, döntésnek, végrehajtásnak a legszélső felfokozása. Ezt azért kell nagyon felötlőnek látni, mert a kor vezérei és elsősorban az első vezér, akit a kor adott, a kollektív munka és a kollektív élet felé terelik az embert.

Éppen ezekben a napokban nagyon sokszor találkozni azzal a megállapítással, hogy soha még egy ember kezében nem futott össze a kezdeményezésnek és végrehajtásnak minden szála. Soha még nem volt államfő, aki egyben kormányfő lett volna. Ez a megállapítás, enyhén szólva, mindenképpen téves. A nagy hódítókat, Timurt, Mohamedet, Dzsingisz kánt ne idézzük. Ezek még primitív államiságokban éltek, és éppen azért válhattak és váltak vezérekké, hogy a népi erőket a laza törzsszervezetből, az egyéni életet élő kis törzsek harcaiból az egységes állami életbe vezessék. A kollektív gondolat ezek munkájában is felismerhető. Egyetlen erőnek, egyetlen akaratnak alávetettek, alátörtek minden más erőt, akaratot, hogy államot, vallást, birodalmat teremtsenek. A kaotikusból a rendbe, a meg nem születettből a hatalom és a hódítás életébe csak vezérek vezethettek népeket. Ilyen feladatot nem lehet rózsavízzel és kesztyűs kézzel megoldani, ilyen munkánál a formaság, még a primitív törzsszerkezet kezdeti alkotmányossága, a törzs tanácsa, amelyből később a parlament fejlődött ki, csak zavaró és akadályozó lehetett, és ezért a vezérnek – zsarnoknak kellett lenni.

Ha így nézzük a dolgokat, megértjük a modern vezérek, XIV. Lajos, Nagy Péter, Nagy Frigyes, Napóleon misszióját. Meg kellett szüntetniük a zűrzavart, meg kellett teremteniük a rendet. A megítélésben nem lehet szempont a legitimizmus: XIV. Lajos, Nagy Péter, Nagy Frigyes legitim uralkodók voltak, ez azonban nem változtat a tényen. Államfők és kormányfők voltak egy személyben. És ha a reneszánsz nagy pápái közül a legnagyobbat, II. Gyulát is ideszámítjuk, akkor tökéletes a kép. II. Gyula, aki szerette volna, ha karddal a kezében ábrázolják, a vezér mintája volt. Vezéri gondolata a zűrzavarból a rendhez vezető út és mód volt. És ebből a nagy és felülemelkedett szemszögből tekintve minden erőszakos cselekedetének a rend gondolata volt a rugója.

Erőszak nélkül nincs vezér, és aki nem tud a szabályokon felülemelkedni, aki fél az erőszak eszközeinek alkalmazásától, nem lehet vezér. XIV. Lajos akarata törvény volt, Nagy Frigyes minden nemzetközi jogszabály félredobásával a legteljesebb béke idején, hadüzenet nélkül támadta meg Szászországot, Nagy Péter az egyházi törvények félretolásával az orosz egyház fejévé tette magát. Napóleon pedig, amíg uralomra jutott, és amikor már uralmon volt, a katonai és büntetőtörvénykönyv majdnem minden paragrafusát [488] félretolta akarata útjából, éppen mert ez az akarat vezéri akarat volt.

Ezekből világosan következik a kérdés: a vezérnek minden szabad? Valóban, a vezérnek minden szabad, ha igazán vezér. De a demagógnak vagy a fantasztának, akiben nem a teremtő erő akarata, hanem annak csak elképzelése, esetleg önszuggesztiója a hajtóerő, nem szabad semmi, még a próbálkozás sem, mert belebukik a próbába, és a káoszt új káosszal tetézi. Cola di Rienzinek, Róma tribunjának, aki az egységes Itáliáról álmodott, és a középkori zűrzavarban a demagógia eszközeivel akart új rendet teremteni, el kellett bukni éppúgy, ahogy el kellett pusztulni a sápadt megvesztegethetetlennek, Robespierre-nek, aki ma már bizonyítottan azért teremtett a forradalom zűrzavarában terrort, mert diktátor alkart lenni, de a vezérgondolat nem volt elég erős benne, és túlságosan elmerült a pártpolitika és a pártfrázisok szövevényeiben.

A vezér, aki pártérvek és pártakarattól függő, csak pártvezér. A teljes hatalmat nem szerezheti meg, mert a párt mindig vele van, ami azt is jelenti, hogy a párt fölötte van. Ha tehát látszólag győz a vezér, valójában a párt lesz egyeduralkodó és végrehajtó hatalom. Ez a legszörnyűbb és legveszedelmesebb csapás, amely egy népet érhet. A vezér akarata éppen azért lehet megmentő és teremtő erő, mert egy ember akarata, de a párt akarata sok ember széthúzó, esetleg ősies és korrupt érdekeinek szolgája, és éppen ezért egyetlen omnipotens párt, amely minden korlát, minden bírálat, minden erkölcsi és törvényes gátlás nélkül érvényesítheti akaratát, a már meglevő zűrzavart csak fokozza, új sérelmekkel tetézi a tömegek régi sérelmeit, megtámadja magát az államot, mert vagy azonosítja az államot, a párttal vagy az állam fölé helyezi a pártot.

Lenin a kor első vezére volt. Ha tovább él, talán a vezéri akarat kérlelhetetlenségével, a korlát és kritika nélküli kezdeményezés és végrehajtás erejével megteremti a szétzúzott kapitalista állam romjain a kollektív államot. Így műve csak torzó maradt, és nagy álma, a kollektív állam csak pártállam lett. A vezéri gondolatnak volt jogosultsága abban az Oroszországban, amelyben nem volt igazi kapitalista termelés, de megvolt a kapitalizmusnak minden hibája és korruptsága. A vezéri gondolat azonban nem érvényesülhetett, mert a vezér meghalt. Ez a vezérség nem örökölhető, nem adható át. Mindig csak egy ember, egy kiválasztott, elhivatott lehet a vezér és ezért nem lehet a vezéri gondolat norma, mert egy ember életéhez, fizikai létéhez nem lehet népek sorsát odakötni. Ezt már Napóleon is érezte, akinek leggyötrőbb gondja minden sikere közepette is az lehetett, hogy nincs, aki munkáját folytassa. Napóleon egyik legnagyobb tévedése az volt, hogy azt hitte, a dinasztiaalapítás megoldhatja ezt a problémát. Tragikus tévedés: a későbbi reichstadti herceg, ha római királyból a franciák császára lesz, nem lesz Napóleon, nem lesz vezér. Vezér csak egy van, és utódja nincs. Olyan vezér még nem volt, aki után megint vezért, következett volna. Timur, [489] Nagy Péter, Dzsingisz kán után a visszaesés következett, a káosz újra úr lett az erőszakkal teremtett renden.

És az új vezér? Rejtély, mint eddig mindenki, aki újat és nagyot akart. Az új vezér a kapitalizmus ellensége, és a kispolgárság legrosszabb ösztöneinek felhasználásával jutott hatalomra. A kapitalisták között a legrosszabb, a közre a legveszedelmesebb – mert a közösség érdekei iránt nincs érzéke – a kispolgár, aki mindent alárendel a maga érdekeinek. Ez a tömeg, amelyben tömegöntudat sincsen, a vezér első hátvédje. Kezdetnek nem rossz, mert ez a tömeg csak egytől fél mint tömeg, a bizonytalanságtól és a rendetlenségtől, a vezér pedig rendet és biztonságot akar. A vezérnek szüksége van a kispolgárra, és megszerzi a kispolgárt. Frázissal, demagógiával, alantas gondolatvilágának adott engedményekkel, parádéval és kenyérígérettel.

A kispolgár esküszik a vezérre, a hátára emeli, viszi előre, mert a kispolgár úr és parancsoló akar lenni. A magáénak hiszi a vezért, és azt várja, azt akarja, hogy a vezéren keresztül ő legyen az úr. A vezér eltiporja a kispolgár ellenségeit, és a kispolgár uralkodni akar. A kispolgár katonát és politikust játszik, rémuralmat játszik. A vezér hagyja a játékokat. A nagyiparos kispolgár, ez is lehet, az arisztokrata kispolgár, ez is lehet, és a terrorista kispolgár már készül a pártország megteremtésére. A vezér lecsap, és ebben a gesztusban igazán vezér. Törvénytelen, ijesztő, amit tett. Mindegy, joga van hozzá – nem frázis, hanem véres valóság, a vezér akarata a jog és a törvény.

Az akarata. De hát mit akar? Egy népet, egy birodalmat. A káosz után a rendet. Káosz volt? Igen, az volt. A pártok tehetetlensége, a nyomor, a megalázottság megteremtette a káoszt. A pártokat elsöpörte, a nyomor helyett munkát és kenyeret ígér. A megalázottság érzése helyett megadja a népi önérzet és az egységes népi öntudat erejét. Ez eddig legfőbb eredménye. Mert munkát nem tud teremteni, és még nem tudjuk, hogy mi lesz a kenyérrel. Erről nagyon keveset tudunk, mert az igazat nem tudhatjuk. Kevesebb a munkanélküli, de több a százféle címen és néven államilag eltartott ember.

A vezér nagy problémája egy a kor problémájával. Munkát kell adnia. És – ki tudja – ha valóra váltja az ígéreteit, ha megszabadultan az utolsó feszélyezettségektől megszünteti a tőkés termelést, talán nyolc-tíz évi szörnyű zűrzavar után megteremtheti az új munkarendet. Hiszen Oroszország is termel már. Hiszen Oroszországban sem tartott nyolc-tíz esztendőnél tovább a kapitalizmus romjain az új munkarend megteremtése. Csakhogy újult kérdés az, hogy egy tökéletes kultúrához szokott nép kibírja-e a tökéletlen kultúrátlanság életét, amely elmaradhatatlan velejárója ennek a szörnyű kísérletnek.

Lehet, nem is kezd hozzá. Megmarad az eddigi eredménynél, és a végsőkig kiaknázza a feltámadt, most először tudatosan érzett [490] népi egység öntudatát. És mit kezd ezzel, mit produkál így? Rejtély, amelyet nem lehet megoldani, mert a napóleoni példát nem követheti. Nem hódíthat. Nem terjesztheti ki a határokat, nem altathatja el a kenyérkérdés égető kínjait a nemzeti dicsőség kábulatával.

A vezér egyedül van. Nincs szövetségese, és nem lehet tanácsadója. Tragédiája: egy élet nem elég a mű befejezéséhez, és utódja nincs. A vezérnek nincs utódja. Ebben van minden. Nem szabad a vezéri gondolattal kísérletezni, mert nem szabad népek életével kísérletezni, és a vezéri gondolat: egy ember életéhez kötni egy nép életét. Ezt nem szabad, mindent szabad, ezt nem. Nem lehet az örökkévalót az elmúlandóval egybekötni.