Feküdni kell, s a hőmérőt
mint cigarettát tartjuk a szánkban,
köhögés harcol, cincog, recseg és üvölt,
s a könyvtár gyűrött könyveit lapozgatják
a vértelen ujjak.
Kettőtől négyig beszélni sem szabad, csak feküdni,
feküdni, s nézni a felhők járását az égen,
s gondolni sok mindenre: nőkre, csókra,
eliramlott, boldog szenvedélyre,
életharcra, gigászi munkára, vidám sportokra
s mindarra, ami vissza nem tér, amiben
részünk többé sohasem lehet.
Azután temetésre is lehet gondolni,
a koporsón egy ismerős név áll, az évszámot azonban
nem lehet pontosan elolvasni
„…élt 25, 32 vagy talán 43 évet…”
Majd kék üvegben dajkált köpetünket zsebre tesszük,
és sétálunk a fenyvesek alatt.
„– Pozitív? – Negatív? – Kaverna?
Pneumotoraxot kapott? – Milyen nyomással? –
Én kalciumot kapok, semmi mást…”
Lent szlovén parasztok kaszálnak a réten,
vidáman mozog a karjuk, mocskos ingük
büdös és vizes az izzadtságtól.
Barna, bárgyú arccal dolgoznak,
kaszájuk után ájult, zizegő sikollyal
hull a margaréta, a kék szirmú katáng
s a szelíd, sápadt mécsvirág.
Golnik, 1932. július |