Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Összecsomagol és elmegy,
mint titokzatos, tűnő vendége
az életnek.

Összecsomagolja kis életét.
fáradt mosolygását,
nyögdécselő szavacskáit,
kínjait, kuka keserveit,
forró homlokát,
parázsló tekintetét,
lázas, cserepes ajkú éjszakáit,
sőt kalapáló kis szívét
sem felejti el a csomagolásban.
Összecsomagolt mindent
csendben, gondosan,
maradéktalanul elviszi
drága, szomorú, szenvedős
életét. [485]

Valaki elmegy a szomszéd szobából,
s én fojtottan figyelek
a dermedt, didergős éjszakában.
A csend torkomra fekszik,
mint csúf, csúszós keze a borzalomnak.
Talán már elment,
búcsúszó nélkül, hangtalanul,
mint fehér árnyék,
mely tovasuhan és elillan
a ködös, őszi álmodásban.
Talán már elment
és elvitt magával mindent,
legfeljebb fakuló emlékeket
és kérdőjeleket hagyott
az asztalon, az ágyon,
a fiókokban.

Odalopódzom az ajtóhoz,
és várom ittlétének
nyöszörgős neszét.
Talán még nem ment el,
talán még holnap is melegíteni fog
ványadtan vergődő, kis szívem.
Talán még egy-két napig
melegíteni fog bennünket,
mint hűlő, hunyó tűztojás
a kandallóban.

Fázok, és félek a néma, üres,
hideg téltől,
amikor nem lesz már mosolya,
élete, lakója
a szomszéd szobának.