Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. július-augusztus) 7–8. szám, 481–609 p.

Alig egy esztendeje, hogy váratlan hír repült szét a jugoszláviai magyarság között: Szenteleky Kornél meghalt. Mindenki tudta, hogy beteg, de szorosan vett hozzátartozóin kívül senki, hogy szenvedéseinek vége mindennap esedékes. Szenteleky is, akár Ibsen Nórájának magányos orvosa, az utolsó hetekben teljesen elzárkózott, kezelőorvosain kívül senkit sem fogadott, egy-két levelét feleségének diktálta le, s készülődött a halálra, pedig hogy ragaszkodott az élethez, melynek szépségeit kifinomult ízlésével annyira tudta élvezni. Nem csoda hát, hogy halálának híre általános megdöbbenést váltott ki.

Az újságok annak idején részletesen beszámoltak arról, hogy mily sokan sereglettek temetésére. Mert Szenteleky, akit polgári nevén dr. Stankovićnak hívtak, nemcsak Stari Sivac községének volt halottja, ahol orvosi állást töltött be, hanem az egész vajdasági magyarságnak. Nemzeti különbségre való tekintet nélkül egyformán kedvelte mindenki a csendes szavú, finom modorú és a szegény sorsúakhoz jószívű orvost, akinek sorsát cukorbaja és tuberkulózisa még a 20-as évek derekán, tehát legtermékenyebb irodalmi korszakában megpecsételte. Még irodalmi és világnézeti ellenfelei is csak elismerő hangon emlékeznek meg nagy és sokoldalú műveltségéről és kivételes esztétikai képességeiről. Szépirodalom, kritika, képzőművészetek, tudomány, zene és folklorisztika: egyformán érdekelték. Az utolsó 12 esztendőnek alig akadt számottevőbb könyve, melyet el ne olvasott, vagy könyvtára számára meg ne vásárolt volna. Szerette a finom, művészi írásokat, de ugyanúgy kedvelte az emberi közösségek igazáért harcba szálló, semmit el nem hallgató, bátor könyveket. Itt talált kárpótlást a sok elhallgatásért, melyre írói pályáján kényszerült. Az irodalom mellett legjobban a zene vonzotta. A muzsika több volt számára az önnarkózisnál. Emberi egyénisége a magas zenében olvadt fel.

Szenteleky első cikkeivel a Hétbe írta be nevét. Budapesten azonban nem bontakozhatott ki. A világháború végén jelentkező eszmei forrongások nagyban lekötötték érdeklődését. De a marxizmus eszméinek gyakorlati alkalmazása csalódással töltötte el. Kiábrándultan, ideáltalanul hagyta el Budapestet. Mikor 1920 táján édesanyjával megtelepedett Stari Sivacon, nem hozott magával semmit, csak a könyvek és csendes szépségek iránti rajongást, s a régi lobogásból: a szegények, elnyomottak szeretetét. Szenteleky akkortájt pillanatra sem gondolt arra, hogy itt az irodalom vezére lehet. S ha voltak is irodalmi ambíciói, arisztokratikus hallgatása mögé rejtette. Sohasem tartozott a könnyen tárulkozó emberek közé. [481]

Stari Sivac intelligenciája az 1920-as évek elején szokatlanul mozgalmas életet élt. Nemzeti különbség nélkül minden alkalmat megragadott, hogy hangversenyeket és színielőadásokat rendezzen. Irodalmi utánpótlás híján a magyarság még apró helyi lapokat is kiadott. A magyar nyelvű előadások mellett utóbb németeket is tartottak. Szenteleky maga is írt német színdarabokat. Ezeknek az akcióknak nem volt semmi tendenciájuk. A résztvevők egyszerűen szórakozni és szórakoztatni akartak. Szenteleky mint nőtlen, fiatal, községi orvos akarata ellenére maga is belesodródott ezekbe a mulatságokba. S ha csalódásának ízét még szájában érezte, a regenerálódás folyamata lassan megkezdődött. Szenteleky beletörődött sorsába. Részt vett a mulatságokon, előadásokat rendezett, szerepeket tanított, és szerepet vállalt. S mindezt nem irodalmi célkitűzéssel, hanem esti időtöltésből és szórakozásból. Közben a könyveket sem hanyagolta el. Asztalán az aktualitások mellett ott hevert mindig néhány külföldi folyóirat. Talán nem is történt volna életében lényegesebb változás, ha Dettre János, a Bácsmegyei Napló volt szerkesztője a Hétből kiollózott egyik cikkével annak idején meg nem szólaltatja. Ettől kezdve Szenteleky – több éven át – fáradhatatlan cikkírója a Bácsmegyei Naplónak. Versei, novellái és vitaírásai mellett leginkább kritikával tűnt fel. 1925-ben neve már általánosan ismert. Irodalmi vezetésre azonban még mindig nem gondolt. Irodalmi hitvallása: a legtisztább művészet. Az író nem vállalhat propagandamunkát, nem görnyedhet semmilyen hatalmi rendszer vagy eszme igájában, szabadságát nem dobhatja el. Ugyanekkor szembeszállt az önálló, vajdasági magyar irodalmat sürgető törekvésekkel, elvetette a couleur locale szükségességét, s egyik cikkében a következeket írta: „Ne legyen vajdasági magyar irodalom. Legyenek írók a Vajdaságban!” – Szenteleky életének e korszakában nyomát sem találjuk a marxizmus eszméiért való valahai lelkesedésnek – a legtisztább individualista, s nem ír egy sort sem az író korvállalási kötelességeiről. Lírája védekezés, elhárítás, menekülés – a művészet elefántcsonttornyába való elzárkózás az élet nyomasztó, sivár hétköznapisága s durva, goromba igazságtalansága elől. S eszményei még mindig Rilke, Rimbaud és de Regnier, akik költeményeire és lírai hangulataira hatást gyakoroltak.

Szenteleky ez idő tájt szabad óráit teljesen az irodalomnak szentelte, s az egyre gyérülő Stari Sivac-i műkedvelői előadásokon csak nagy ritkán vett részt. Kedvenc húga elvesztése és gyógyíthatatlannak érzett tuberkulózisa is erősen befolyásolta a művészetekhez való menekülésében.

Az 1923–1929-ig terjedő időszak volt Szenteleky legtevékenyebb irodalmi korszaka. Írásaiban ez idő alatt engedett legmélyebb bepillantást beszélgetés közben finoman tartózkodó, szubtilis lényébe. 1927-ig semmi nyomát sem találjuk vallomásaiban annak, hogy a vajdasági magyar írók között vezéri szerepre gondolt. Hiúságát teljesen kielégítette arisztokratikus különállása és a többiektől való minőségi különbözése. Az 1927. esztendő azonban erős változást ho[482]zott. Csuka Zoltán, a vajdasági magyar irodalom örök kovásza sorsdöntően tört be a Stari Sivac-i magányos poéta elefántcsonttornyába. Vezérnek, szerkesztőnek hívta meg a mindenki előtt tekintélynek számító Szentelekyt az első igazi, vajdasági, magyar folyóirathoz. S törhetetlen aktivitásával és komoly érvelésével meggyőzte, hogy az írók megnyilatkozásai számára nem elegendő csupán a Bácsmegyei Napló – önálló folyóiratra van szükség, s a vajdasági magyar irodalmat végre meg kell teremteni! – Szenteleky nem gondolt arra, hogy mit írt 1927 elején a Bácsmegyei Naplóba, annyira fellelkesítette a terveket és lehetőségeket megcsillogtató fiatalember. Szemei előtt messzi perspektívák nyíltak meg, nem kutatta, hogy összetoborozhatnak-e egy folyóirat számára elegendő számba vehető írót, hanem csatlakozott az akcióhoz. Ma már tudjuk, hogy ha akkor eláll, itt sohasem születik meg a magyar folyóirat, sem a nívósabb magyar irodalom. Így indulhatott meg a Vajdasági Írás, s így lett Szenteleky Kornél a magyar irodalom vezére. Inkább a szerencsés körülmények véletlen összejátszásából, mint terv- vagy szükségszerűen. Hogy az irodalom „vajdasági” jellege csak részben valósult meg, mit sem változtat a tényen. Kétségtelen azonban, hogy Csuka unszolása, rábeszélése és lelkesítése nélkül a tartózkodó jellemű Szenteleky – hacsak más fel nem kérte volna – sohasem kerül az irodalmunkra nézve oly fontos események élére. Hogy Csukát nemcsak idealizmusa, hanem más okok is késztették az irodalom ily forszírozására, nem jogcím arra, hogy egyesek, akik semmit sem tettek, a jól ismert magyar testvériséggel kimarják.

Szenteleky tehát elvállalta a Vajdasági Írás szerkesztését. S ugyanakkor vállalta a „vajdasági” programot is. Hogy régi meggyőződésével mikor szakított gyökeresen, hátrahagyott írásaiból nemigen állapítható meg. Bizonyos azonban, hogy úgy Kuncz Aladárral való érintkezése, mint az egész fellendülő s transilván gondolattól áthatott erdélyi irodalom, de különösen Makkay könyve erősen befolyásolták. De nemcsak a szerkesztést végezte, hanem a Vajdasági írás fenntartására Somborban és máshol segélyt is gyűjtött. Ezen idő óta vált a Szenteleky név zászlómá az egész vajdasági magyarság között.

A Vajdasági Írás életrehívása nem maradt következmények nélkül. A Bácsmegyei Naplónál, mely éveken át otthona volt az íróknak, erős ellenhatást váltott ki. Bizonyos, hogy a lappangó és ki-kitörő harcok folyamán nem egy vád hangzott el. Ezek felelevenítése azonban nem tartozik ide. Később a Reggeli Újságnál talált új otthonra, és élete végéig a lapnak munkatársa is maradt. Célkitűzéseit itt nagyban elősegítették, mert Szenteleky főszerkesztői minőségben működési teret kapott. A lap „A mi irodalmunk” címmel heti mellékletet adott, melynek ő volt szuverén szerkesztője. Szenteleky vezéri és írói pályafutását rátermettsége döntötte el. Ő volt az egyetlen, aki nagy műveltségénél, esztétikai képességeinél és reprezentatív egyéniségénél fogva a vezérséget vállalhatta. Kétségtelen, hogy az [483] első esztendőkben írótársai kezelésében többször puhának, határozatlannak mutatkozott, s hogy kialakulatlan emberismeretével egyeseket túlértékelt, de a tapasztalat e gyengeségeit később lehorzsolta, s ítéletét megkeményítette. Itt is mentsége, hogy a lusta vajdasági talajból tehetségeket akart kitermelni. Ma azonban már világosan megállapíthatjuk, hogy szerető összefogása sokban hozzájárult a dilettantizmus mértéktelen felburjánzásához, amit pár hónappal halála előtt elkésve maga is felismert. A marokban tartott dilettáns nemzedék Szenteleky halálával elhajított minden kritikát, s magát nagykorúsítván, törvényesítette a műkedvelősködést a nívót kiverekedett jugoszláviai magyar irodalom nagy szégyenére minden írástudó előtt.

Érdekes figyelemmel kísérni Szenteleky fejlődését az utolsó öt esztendő alatt. A halk szépségek és elvont finomságok 1932 felé elvesztette régi lágyságát, s kemény, férfias kérget kapott. Már nem menekült többé a realitások elől, hanem teljes arccal fordult feléjük, vállalván a harcot, küzdelmet. S közben egyre többször hangoztatta, hogy a l'art pour l'art kora lejárt, az írónak kötelességei vannak, szerepe többé nem lehet szórakoztatás, sekélyes ízlések kiszolgálása, hanem misszió – a kor vállalása és parancsainak hirdetése. S kijelölte helyét a vajdasági írónak. Követelte a magyar kisebbségi tudatot, a vajdasági színt, a vajdasági problémát, bár maga is tisztában volt vele, hogy a couleur locale sok esetben megvalósíthatatlan. S a magyar kisebbségi írói sors vállalásában maga mutatott példát, a marxista irodalom módszerét alkalmazván kisebbségi viszonylatban. (Herceg János megállapítása az Ákácokban megjelent novellájára.) A vajdasági szín forszírozása miatt halála előtt kemény összeütközése is támadt.

Szenteleky az utolsó két esztendőben, mikor az 1927-es program hitté, meggyőződéssé ért benne, túlnőtt eredeti szerepvállalásán. Igazában csak ekkor vált előtte tudatossá magasabb rendeltetése. Ezért jellemzi utolsó tetteit és írásait oly messzi horizont és célos határozottság.

Az Isola Bella volt talán a legutolsó mű, melyben az epikai álcás poéta hosszabb lírai megnyilatkozást engedett magának. Azóta egyre ritkábban írt költeményeket. Szinte személytelenné igyekezett válni. A toll és papír már nem volt többé legszubtilisabb énjének bizalmasa. A kisebb és nagyobb közössége problémáiról egyre több szó esett cikkeiben. S folyton szaporodó testi és lelki szenvedéseit csupán csak egy-két barátjához írt levelében érintette. De a sopánkodást és sajnáltatást büszkén hárította el. Ezekben az elzárkózó években születtek legmesteribb esszéi, melyekben egyetlen fonál biztos vezetésével gombolyította le a művet. Bár ízig-vérig lírikus volt, kétségtelen, hogy félbeszakadt fejlődésének legmagasabb pontját tanulmányai és kritikái jelzik. Ítéleteiben mindig igazságosságra törekedett. Ezért gyűlölte a kezébe kerülő egyoldalú írásokat, melyek csak gáncsoskodtak, hibákat pécéztek, s folytonos idézetekkel és utalásokkal olvasottságot fitogtattak, de egyet[484]len önálló véleményt sem adtak, s a lényeget elsikkasztották. Szentelekyt kritikai pártatlanságában ellenszenve csak a legritkábban befolyásolta.

Utolsó írásában, a „Felhők”-ben még egyszer feljajdult az „Úgy fáj az élet” poétájának hangja. Azután elhallgatott.

Alig egy éve, hogy eltemettük. Emléke még közöttünk él, de a feledés örök zuzmója már az ő nevébe is berágódott. A selejtező és folyton megújuló élet lassan benövi a Stari Sivac-i remete tragédiáját is. S messzi esztendők elteltével gyermekeink már csak a lexikonban olvashatják: „Szenteleky (dr. Stanković) Kornél, esszéista, lírikus és regényíró – a jugoszláviai magyar irodalom megteremtője élt 42 évig, eltemették Stari Sivacon.”